HATODIK FEJEZET, amelyben egy kis gyermek sír.

Szindbád tulipánokat rajzolt botjával a hóba a színház hátulsó bejáratánál, mert mostanában mindig tulipánt rajzolt a hóra, amidőn délutánonkint a folyóparton hosszan elsétálgatott. A folyópartról látszott egy erkély, rajta samoá-függönyök és a kis kert haván Szindbád még igen jól látja azon réginek tetsző éjszaka nyomait. Hosszan sétált tehát, mint egy nyugalmazott alezredes az irodából, az erkélyt, a folyót, a messzi halmokat csodálatos érdeklődéssel figyelte, a bástyafalban, mely útjában állott, verebek fészkeltek. Még a verebek számára is volt egy-két megfigyelő tekintete. „Joghallgató vagyok ismét Szigeten!“ – gondolta magában Szindbád és tényleg csak egy jogász ámulhat annyit azon körülmény fölött, hogy az erkélyajtó mindezideig nem nyílott ki. Szindbád csaknem harmadik napja nem látta Georginát.

Legutoljára is csupán egy percig láthatta, egy eldugott régiség-kereskedés homályos ablaka mögött. A kis bolt a bástyafal tövében húzódott meg és a kirakatban nemcsak ódon kéziratok, de mindenféle régi ékszerek is helyet foglaltak. Násfák, kösöntyűk és láncok, amelyeket kétszáz év előtt viseltek a dámák. Amott egy régi kis biblia, itt egy megsárgult rózsafüzér. Kardok és forgók, bádogdobozokban régi oltárterítők… Szindbád a kirakat ablakán át észrevette a boltban Georginát és Mariettet, amint Türm úrral az üzletben alkudoztak. Türm úr mindenben olyan volt, amilyennek egy régiségkereskedőnek illik lenni. Kicsiny, kopasz, pápaszemes emberke volt, az arca ellenben olyan finom, mint egy régi kámea. Mondják, hogy a városkában, ahol a nők és férfiak igen szerették az ékszereket.

Türm úr holmijai közkedveltségnek örvendenek. Az antik ékszerek többnyire pótolják a megfizethetetlen drágaköveket, a brilliáns modern találmány, és a városkában takarékos emberek laktak.

Georgina és Mariett bizonyos képecskékre alkudoztak, amelyek kopott bőrtokokba voltak zárva és egy-egy régi asszony pasztell-képét rejtették magukba. Szindbád látta a maroquin-kötésü női arcképeket, amint azokat egykoron a megfelelő férfiak a szívük tájékán hordták, Mariett és Georgina finom kezeikkel sorban vizsgálták az elmúlt hölgyek eme emlékeit, és Szindbád lassacskán maga is olyan formájúnak látta a két nőt a régiségkereskedő boltocskájában, mintha ők is maroquin-kötésbe volnának foglalva, finomra csiszolt üveg alatt és egy késői rajongó ágya fölött függnének valahol, valamerre… A boltajtó kinyilott. Szindbád mély tisztelettel leemelte a kalapját, a nők fátyoluk mögül bólintottak, majd Georgina Mariett karjába kapaszkodva hosszu léptekkel tovább lépkedett a girbe-gurba utcácskában, a vékony hóban. Midőn visszavette volna a tekintetét, a boltajtón át a Türm úr vizsgálódó szemével találkozott a szeme. A finomfejü boltos előbb gyanakodva, majd figyelmesen, később nyájasan pillantott a boltja előtt állongó idegen úrra és Szindbád már azon gondolkozott, hogy mégis csak megvásárol egyet a hölgyek által a bolti asztalon hagyott képecskékből, amidőn jobbnak látta kullogó, óvatos léptekkel a sarkon elkanyarodó dámák után venni útját.

A nőket messziről hazáig kisérte, szokott sétáját elvégezte a ház előtt és midőn megállott a kivilágosodó ablakok alatt, hamarosan tulipánt rajzolt a hóra, mintha abból valaki megtudhatná, hogy Szindbád itt járt és ácsorgott az ablak alatt.

És még sokszor rajzolta a tulipánokat a hóra, éppen a színház hátulsó bejáratánál is, ahol egy ócska ládán ülve a lábát lóbálta délután, mert egyéb teendője nem volt. Egyszerre Szalánczi kisasszony állott meg mellette és kis keztyűs kezét nyújtotta.

– Még mindig búslakodik, Szindbád? – kérdezte pajkos részvéttel. – Igazán sajnálom, hogy megszomorítottam. Nem, többé nem kacérkodom senkivel, ha maga városunkban van. Ilyen költőiesen érzékeny kedélyt valóban nem szeretnék megbántani.

– Kivel kacérkodott? – kérdezte Szinbád némi csodálkozással.

– Helyes, ön büszke férfiu, – felelt Szalánczi kisasszony és az esti színlapra nézett kis kalapja alól, amely fekete bársonnyal volt díszítve és éppen egyszerűségével volt hajlandó föltünést kelteni.

A színlapot (persze könyv nélkül tudta) kedvetlenül végigbetűzte az ócska ajtón, amelyen a ragasztószer és a régi színlapok, elmúlt szép esték síremlékeként növekedtek ki a deszkából. Mennyi taps, mennyi szép remény, sóhajtás, boldogság és keserv rejtőzködik az ócska színlapok mögött! Csak nagyfalvi Kisfalvi Demeter igazgató kéri rendületlenül a nagyérdemü közönség kegyes pártfogását.

– Tudom, hogy megvet, – mondta egyszerre mély sóhajjal Szalánczi Edit. – Ismerem én magát alaposan, Szindbád úr! Magának középkori szerzetesházi főnöknek kellett volna lenni. Ott kedvére nyúzhatta volna a feslett barátokat! De hogy azért megharagudjon egy okos ember, mert egy színésznő egy virágcsokrot elfogad, amit a zenekarból fölnyújtottak! Ilyent igazán még soha sem hallottam! Remélem legyalázott a sárga földig azóta helybeli ismerősei, barátai előtt. Tán még Stánczy Pistának is elpanaszolta az esetet és Pista nem ír több népdalt, nekem ajánlva a kottát!

Szindbád, bár ebben az időben meglehetősen szórakozott ember volt, (mért nem nyílik ki soha az erkélyajtó a folyóparton?) nyomban észrevette, hogy Szalánczi kisasszony valamely félreértésen nyargalász. A kisasszony nevezetes volt arról, hogy aprólékos dolgokból kifolyólag egész életre szóló haragot kezdett a kollégáival.

– Hát ki küldte a virágcsokrot? – kérdezte Szindbád, hogy valamit kérdezzen.

– Ugyan ne tetesse magát, – felelt a kedves művésznő és negédesen vállat vont. – Maga éppen olyan jól tudja, mint én, hogy Pálházi Ferenc, ki halálosan szerelmes belém, amióta az Uff királyban látott.

Szindbád leszállott az ócska ládáról, amelyen nemcsak a direktor szokta kipihenni gondjait, hanem a kövér komikus és a többi idősebb szinészek is, akik nem féltették ruházatukat a ládában leselkedő alattomos szegektől. Még egy utolsó tulipánt rajzolt a hóra.

– Tehát Pálházi küldte a virágcsokrot? – kérdezte. – Ugyanaz a Pálházi?…

– Sajnos, egy kedves, meghitt és örökké emlékezetes szalont veszítek el, midőn a virágokat elfogadom, – folytatta elmerengő hangon a szinésznő. – A Pálházi-hölgyek kedvessége mindig felejthetetlen leend, hisz meglehetősen bizalmas barátnőim voltak. Ők ugyan csak kisvárosi asszonyok, akik nem sokat értenek a művészet, divat és irodalom dolgaihoz, de vajjon hol is tanulhatták volna! Elzárkózva, maguknak, magukért élnek a kis városban és a Képes Családi Lapok régi évfolyamaiból másolják a divatot. De azért nagyon kedves, derék nők voltak és én sok mulatságos percet köszönhetek nekik. Habár, mondom, majdnem műveletlen nőknek merném őket nevezni.

Szindbád meglehetősen bárgyu mosollyal hallgatta végig a szinésznő gyorsan elmondott szavait, aki olyanformán vágtatott a mondatokkal, mint mikor nagyon hosszu a szerepe és tíz órára mégis csak szeretne hazakerülni.

– Sajnálom a hölgyeket azért, mert rossz szívü teremtésnek fognak tartani, habár hogy ők doktor Corvinusszal nem látják tisztán a modern világot, azt én eleget hangsúlyoztam előttük. És nincs rossz szívem sem! Van a karban egy szegény leány, aki titkon az én régi harisnyáimat viseli, a Takács. Ismeri?

– Pálházi tehát ismét a városban van? – kérdezte elgondolkozva Szindbád.

Szalánczi kisasszony türelmetlen mozdulatot tett, mintha minden eddigi beszédét kárbaveszettnek látta volna.

– Én nem tudom, honnan is tudnám… De hát mégis csak Pálházi áraszt el napok óta a drágábbnál drágább virágcsokrokkal. Mi is megy ma este? (A karmantyúból aranyszélü lorgnett került elő.) Igen, a Suhanc. Már megint trikós-szerep. Istenkém, csak a mi drága jó direktorunknak jönne már meg egyszer az esze és hagyna föl ezekkel a trikós-darabokkal. Szégyenlem magam minden áldott este trikóban mutogatni. Az embernek egyebet se hoz a posta, mint szerelmesleveleket. Az asszonyok mind meggyülölnek és azt hiresztelik, hogy tömöm magam. Pedig abban a vékony francia trikóban igazán nincs egy csöpp vatta sem. Isten önnel, Szindbád úr. Remélem, látom este a nézőtéren. Az öltözőmben nem fogadhatom. Sokat kell vetkőzni. És a virágokért ne haragudjon. Hisz maga is küldött nekem elég virágot. Istenem, milyen boldog is voltam akkor! Persze, már elfelejtette!

A kisasszony a keztyűjét félig lehúzta és a kezefejét csókra nyújtotta és a tekintete is harmatos és meleg, szinte búbánatos lett, amint Szindbádra nézett, majd besietett a hátulsó kapun.

Szindbád a vállán keresztül utánapillantott.

– És ezért a nőért rajongtam, – gondolta magában elkeseredve, amint tétlenül visszaereszkedett az elhagyott ládára és még egy, az eddigieknél nagyobb tulipán rajzolásába fogott. A gondolatai, mint fáradt madarak, szállongtak Pálházi és Pálházinék körül. Vajjon mi igaz abból, amit Edit kisasszony itt gyorsan elbeszélt? A csélcsap Pálházi valóban udvarolni merészelne a szinésznőnek abban a városban, ahol elhagyott feleségei laknak? Hirtelen fölvillant előtte Mariett szürke hideg szeme, mozdulatlan arca, előkelő alakja, aki bizonyára nem venné szivesen, ha volt férjéről a Szalánczi kisasszonnyal egy napon hallana! Georgina, – de Georginával már nem merészelt teljesen tisztába jönni Szindbád, habár bizonyosan ő is szégyenkezne sorsa fölött.

Ezután elvégezte a megszokott sétáját a folyóparton, miközben a samoá-függönyök olyan mozdulatlanok voltak, mintha végképpen elzárták volna a házat a külvilágtól, Szindbádtól, mindentől.

A fedett hídnál, hol búsan pislákolt a mécses a kőszent lábánál, hirtelen Mariettbe ütközött. A szürkeszemü asszony fölhevülten, csaknem kétségbeesett arccal állott meg hosszu prémes köpenyében a fülkébe húzódó kőszent előtt és önkéntelenül összefonta a kezét. Harász-kendő volt a fejére vetve és a köpenyegén sem volt minden gomb begombolva.

– Mi történt? – kérdezte megdöbbenve Szindbád, midőn az alkonyi órában e rendkívüli helyen találta a nagyrabecsült dámát.

Mariett hangja szinte megcsuklott a visszafojtott zokogástól.

– Egy óra óta mindenfelé keresik a cselédek doktor Corvinuszt. Most végre magam indultam lakására és én sem találtam otthon.

– Georginát baleset érte? – kiáltott föl megrendülve Szindbád.

– A kis György rosszul lett!… Georginát nem szokta semmiféle baleset érni.

Szindbád megkönnyebbülve lélekzett föl.

– Asszonyom, engedje meg, hogy a kapuig kisérjem, már sötétedik itt a parton, magam pedig azonnal nyakamba veszem a várost, a föld alól is előteremtem doktor Corvinuszt, a csodadoktort.

Mariett hálásan nyújtotta a kezét.

– Nagyon lekötelez vele, Szindbád úr. Kérem, nem felejtjük el önnek. Már úgyis barátunknak tekintettük. Tudja, a magunkféle szegény, elhagyott nőket nagyon könnyü megnyerni. Siessen az istenért. Most már magam is elérek a kapunkig.

Az asszony alakja eltünt a régi ház boltíve alatt, Szindbád néhányat fújt bundagallérjába.

– A véletlen, a vakeset az én legjobb cimborám, – dörmögte magában. – Ime a séták első gyümölcse. De hát most honnan vegyem elő azt az ördöngős csodadoktort?

Corvinus urat nem sokáig kellett keresni. Valamiképpen megtudta, hogy a Pálháziék cselédei hajszolják a városban, jött, mint a puskagolyó. Szindbádnak csak éppen annyi ideje volt, hogy a karjába kapaszkodjon és vele egyszerre suhanjon be az ódon házba, ahol szinte ijedten látszottak égni még a lámpások is a folyosón. Az öreg doktor először az ajtót nyitó nagybajuszu vén inasra kiáltott rá:

– Nem kell mindjárt megijedni!

Pedig egy kissé ő maga is meg volt ijedve.

A szalon közepén ünnepélyesen, brokát-ruhában állott Walterné és ezüstszürke haja magas toronyba volt rakva fején.

– Ugy-e nem lesz semmi baj, doktor Corvinusz? – kérdezte a doktort, amíg az a szomszéd szoba ajtaját fölnyitotta, ahonnan hangos, keserves gyermeksírás verődött Szindbád füléhez.

Walterné méltóságteljesen helyet mutatott Szindbádnak a szalonban, aztán kecsesen bólintgatva kihátrált.

– Megbocsásson, jó uram, a kis beteg nékem is hozzátartozóm, a drága életért nagyon aggódom. Au revoir!

Szindbád egyedül maradt a fehérkabátos, hermelines osztrák császárokkal, a nagy óra cimbalom-hangon ketyegett a fele fölött és egy pasztell-képről élénken figyelni látszott őt egy hosszúlábu, kiskalapos dáma, igen rózsaszínü arccal, ölében tarka ebecskével. A dáma egy padon foglalt helyet, háta mögött tán Versailles tornyai… Szép dáma volt. De Georgina szebb. Sokkal szebb. És mintha most valóban egy kép elevenedett volna meg, a függönyök mögül Georgina rózsaszínü háziruhájában, rózsaszínü szívalaku arcocskájával kilépett és szinte lábujjhegyen osont Szindbádhoz, kezét csókra nyújtva…

– Köszönöm, – mondta suttogva. – Már másodszor van segítségemre, Szindbád. Hálás vagyok.

– Adja még egyszer a kezét, – rebegte Szindbád. – Mind a két kezét, imádott asszonyom. Boldog vagyok, hogy önnek szolgálatára lehetek. Az életemet szeretném föláldozni önért, hisz oly véghetetlenül szeretem…

– Pszt, – intett halkan Georgina. – Ez óra nem alkalmas a beszélgetésre. Megyek vissza a betegszobába.

Forrón, gyorsan megszorította a Szindbád kezét és eltünt ismét, mint egy jelenés. Könnyü női illat borongott Szindbád arca körül és ez hitette el vele, hogy nem álmodott.

A pasztell-képről a tornyocskák, az ölebecske, de maga az igen hosszúlábu dáma is bizonyos megértéssel tekintettek Szindbádra. Igen, úgy volt az akkor is, amikor a tornyocskák és a kis kalap alatt a rózsaszínü arc még a valóságban létezett. Már akkoriban is így volt a dolgok sorja.

Később Mariett jött a doktorral. Doktor Corvinusz a lázmérőjét tette vissza tokjába.

– Lázas, igaz, de nem kell mindjárt megijedni.

Mariett aggódó arcát mondhatatlan figyelemmel fordította a csodadoktor ráncos arcára. Mintha e vén, fogatlan szájban rejtőznének a megváltó igék.

– Tehát borogatás?

– Igen, és este még egyszer visszajövök.

– Én majd nyomban sürgönyt küldök a fiu apjának, – mormogta Mariett. – Hátha komoly a baj. Legyen a gyermeke mellett.

Szindbád halkan megszólalt most:

– Azt hiszem, hogy Pálházi úr éppen a városban időzik. Mintha tegnap a színházban láttam volna.

Mariett szótlanul bólintott.

– Akarja a kis beteget látni, Szindbád úr? – kérdezte később, míg a csodadoktor receptjét írta az asztalnál. – Csak innen a függöny mögül. Látja szegénykét?

A szomszéd szobában, amelynek függönyéig Szindbád lábujjhegyen ellépkedett, fehér ágyacskájában nyugtalankodva feküdt egy kis fiu. Az ernyős lámpánál az öreg asszony, míg az ágy fejénél szoborszerü merevséggel ült Georgina, liliomszárakhoz hasonlatos, félig meztelen karjai összefonva mellén, mintha megérezte volna a Szindbád tekintetét, lassan fölemelte hosszu pilláju, harmatos szemét és búsan a függönyre nézett.

Ballábát, amelyen fehér harisnya és keskeny szallagokkal megkötött félcipőcske volt, lassan a szoknyája alá visszahúzta.

– Ugy-e nagyon beteg? – hallotta Szindbád füle mellett Mariett lágy, meleg hangját.

Szindbád kénytelen volt a szegény fiúcskára nézni, aki nyöszörögve fordult meg takarója alatt.

– Anyám! – kiáltott föl siránkozó, boldogtalan hangon, ahogyan csak egy megsebzett kis madár, vagy egy beteg gyermek tud kiáltani.

Mariett nyomban félretolta Szindbádot a függönytől és a szobába futott.

Szindbád a csodadoktorral ballagott ki a házból.

– Megmarad a gyerek? – kérdezte Szindbád az utcán.

Az öreg orvos a bunda gallérjába burkolózott.

– Mit tudom azt én! – felelt mogorván és ellenséges pillantást vetett Szindbádra, mintha ez most az ő mesterségébe kontárkodott volna. Bizonyosan nem tetszett neki a bizalom, amelyet Szindbád az ódon házban élvezett.