ÖTÖDIK FEJEZET, melynek a végét az író sem tudja teljes bizonyossággal.

A színházigazgató, nagyfalvi Kisfalvi Benedek a hegyen lakott, ahová grádicsokon lehetett följutni egy kanyargós, hosszadalmas utca során. A házak tán még a török hódoltságból maradtak ebben az utcában és sűrűn fölbukkant a régi várfal, amelyhez a lakosok házaikat ragasztották. A kővályuban olvadó hó csurgott lefelé és a házak minden másodika bormérés volt. A hegyen szőlő termett és a korcsmákat közel építették a borházakhoz. Vidám, zöldre festett, nagyon barátságos, de öreg korcsmacégérek üdvözölték itt Szindbádot, aki az idők folyamán csaknem mindegyik korcsmában megfordult. Egy helyen látszott a most hófödte hosszu kuglizó és a földbe ásott nyári asztalokon varjak üldögéltek. A Hófjáger (amelyben barna sört is csapoltak), majd a Szőlő szinte csodálkozva maradoztak el Szindbád úr mellett, hisz a Hófjágerban mindig megkóstolta a frissen érkezett bécsi kolbászkát és a Szőlő mellett sem szokott elhaladni anélkül, hogy Stánczy Pista felől kérdést ne intézzen Toncsi kisasszonyhoz, aki mostanában lett menyasszonya egy udvari zsandárnak és a zsandár az esküvő után maga vezényli a Szőlőt. Mintha a régi város valamennyi korcsmája ezen a helyen gyülekezett volna össze, hogy minél nagyobb barátságban legyenek egymással. Csábító, pohos hordók álldogáltak az udvarokon és a kisebbfajtáju hordók, amelyekben a bécsi sör érkezik, a behavazott udvar sarkában egymásra borulva szomorkodnak ifjúságuk fölött. Nagyszerü pinceajtók láthatók mindenfelé, amelyekbe éppen most száll le fonott üvegeivel Mátyás, a Zöld sipka csaposa. A pinceajtóból barátságosan integet Szindbádnak, de a jeles férfiu, aki néhanapján a gitározó zenész miatt hosszan elüldögélt a Sipkában, most minden csábítás dacára tovább haladt a grádicsokon.

Ha Mátyás a pincéből utánanézett, biztosan láthatta, hogy minden megindultság nélkül kapaszkodik tova a híres, nevezetes Mária Terézia-kioszk terraszán, ahol nyaranta a szerelmetes polgárbálokon sok fiatal hölgy elveszté a szívét, míg télen a lövészek komor és ünnepélyes tanyája ez, de vasárnaponkint vígan szól benne a polgári zenekar.

Ezután már csak nagyfalvi Kisfalvi Benedek színigazgató háza következett, aki itt lakott magányosan a hegytetőhöz közel, mint olyan férfiúhoz illik, aki csupán Shakespearerel szeret társalogni és az újmódi operettek színlapját mélységes megvetéssel ragasztatja ki a városban a megfelelő helyekre.

Mintha valamely régi Falstaff-illusztráció nyomán épült volna e ház, vagy talán azért vette meg annak idején a rajongó direktor, mert kedves szerzőjének vélt hódolatot bemutatni: a ház régi volt, hegyes tetejü, magas ablaku és a keskeny gyalogúton (bizonyára) Benedek úr gyakran látta eljárogatni maga előtt a vindsori víg nőket.

A kapun kopogtató volt és midőn Szindbád kívül jelt adott, az udvarról egy mélyen zengő női hang hangzott föl.

– Pista, szaladj a kapuhoz.

Egy aranyszőke haju, rövidzekés fiúcska, aki a színházban a gyermekszerepeket szokta játszani, fölnyitotta a kaput és hamarosan felelt az idegennek.

– Az apám, a színházigazgató nincs itthon. Az irodájában tessék fölkeresni.

A nyitott ajtón át azonban észrevette Szindbádot nagyfalvi Kisfalvi Benedekné, aki a ruhateregetésre ügyelt föl (és benne segédkezett) a mosónővel és a szolgálóval. Piros pongyolában volt, – egykor tán Erzsébet köntöse – és kendővel volt lekötve a feje. Az arca piros volt a hidegtől és a pongyola színétől. Jókedvűen emelte föl a kezét és mindig megmaradt zengő, drámai mély hangján, rákiáltott a látogatóra:

– Kerüljön beljebb Szindbád úr, már elkészültünk a dolgunkkal.

Szindbádnak ez az eset igen megtetszett, mert idáig mindig úgy ismerte a színésznőket és más jobb hölgyeket, akik ruhateregetésnél, disznóölésnél és egyéb háziteendőknél szeretnek elrejtőzködni az idegen előtt. Habár a direktornéról – egykor Fátyol Márta néven csillag a vidéki drámában és tragédiában, – mindig igen jó véleménnyel volt, aki soha sem fordult különösebb érdeklődéssel a katonatisztek, vagy más előkelőségek páholya felé. Sokáig, házasságuk első éveiben, sokat civakodtak Benedek úrral, amíg Szindbád (aki véletlenül a városban tartózkodott), a direktor nevében párbajra hívta Margittait, a társulat akkori hősszerelmesét. A pisztolyok igen nagyokat dörrentek és Márta ezután a legjobb feleség, háziasszony lett, a színpadra sem nagyon kivánkozott vissza, mert hamarosan négy gyermeke született.

Kisfalviné Szindbádot a bolthajtásos folyosóról a házba vezette, miközben jókedvűen csapkodta meg a férfi hátát.

– Régen nem volt nálunk, uram. A haja azóta megderesedett és az arca olyan kenetteljes, mint egy papé.

Szindbád csöndesen bólintgatott, mint aki pontosan tudta jó előre ezen szavak elhangzását.

– Demeter, persze, nincs itthon, mert hisz soha sincs itthon, – mondta az asszony és egy szobába vezette Szindbádot a régi házban, amely szoba tetejéig meg volt rakva könyvekkel, képekkel és hervadt koszorúkkal. Kimustrált színpadi bútorok, mint például vékony szövettel bevont fapadok és székek, amelyek talán egy királyi tróntermet jelképeztek; a falak mentén, szoba közepén Julia koporsója, míg a mennyezetről aranyozott facsillár függött le, benne a félig leégett rózsaszínü viaszgyertyák.

Szindbád, bár azelőtt is megfordult a háznál, ezt a szobát még nem látta.

– Magam is tisztelem az ősöket, – mormogta – és szeretem látni, midőn mások is tisztelik.

– Mi csak azóta tiszteljük, mióta kevesebbet játszunk, – felelt a színházigazgatóné a trónuson helyetfoglalva. – Ezt a drámai szobát azóta rendeztem be Kisfalvinak, mióta kedves szerzője, az öreg Shakespeare végképpen megbukott e városban. Itt szavalhat, tombolhat, dühönghet és senkit sem zavar a háznál. Kisfalvi már öregedik. És a korral a legjobb ember is elnehezedik egy kissé.

Szindbád egy százesztendős Shakespearet vett ki a könyvszekrényből.

– Hogyan „nehezedik“ nemes barátom? – kérdezte a sárga lapokat forgatva. – Tudtommal mindig rajongója volt a szépnek, a művészetnek?

Az asszony kedélyesen vállat vont.

– Hisz ez a mesterségünkhöz tartozik. De azelőttiben mégis csak elismerte, hogy gyermekeket nemzett, akiknek eltartásáról, jövőjéről gondoskodni kell, reggel a piacra kell a pénz és, bár nem vagyok önző, magam is szeretnék már egyszer a városba jutni, amihez egy új fekete kalapra volna szükségem. Kisfalvi (lehet, hogy ebben igaza van) nem ismeri el a kalap szükségességét, nem törődik a piaccal sem mindaddig, amíg kellőképpen meg nem magyarázom a dolgot, de a hat neveletlen árvát vajjon az utcára küldhetjük-e azért, mert Shakespeare volt az egyetlen ember a világon, akivel egyáltalában érdemes ismeretségben lenni?

– Attól félek, – mondta Szindbád, – hogy nemes barátomnak ebben is igaza van.

Szólt és bámulattal szemlélt meg egy ritka acélmetszet-gyűjteményt, amelyben régi Shakespeare-figurák sorakoztak ó-angol mesterek ónját hangosan dicsérve.

Fátyol Márta hervadt, de gömbölyü arcán fájdalmas mosoly jelent meg és a kötényével letörölte a kezeügyében heverő római sisakot.

– Én csak egyszerü nő vagyok, – mormogta némi megindultsággal, – de sehogy se tudom elhinni, hogy a saját gyermekeinél közelebb lehessen bárki az ember szívéhez, – pláne, miután a Shakespeare-előadások még vasárnap délután is félig üres ház mellett mennek. Mit akar Shakespeare az én uramtól? Beleegyezem, hogy tiszteletreméltó angol ember volt, bár ott egy ötszáz forintba került rajz nem a leghízelgőbb állapotban ábrázolja egy korcsmaszobában! Belenyugszom, hogy a szinészetért sokat szenvedett és majdnem annyit játszott falusi csűrökben, mint nálunk az öreg Kerékjártó. De már Kerékjártónak megmondtam, midőn ákontó napokon büszkén a mellét verdeste az irodában és kiállhatatlanul hazudozott, hogy bátran elmehetett volna kapálni, ahelyett hogy szinész lett volna.

– Asszonyom, – felelt nemes hévvel Szindbád, – hisz Julia kegyednek legszebb szerepe volt. És Ofélia, amelyben a régi Nemzetiben vendégként játszott!

– Mit ér az, ha már nem játszom, – mondta vállát vonogatva a színházigazgatóné. – Gyermekeim vagyonát, kevés félretehető vagyonkánkat mégis csak elviszi Shakespeare. Ezek a drága régi lim-lomok. Vagyonban kerültek a falon a képek és azon kézírások ott fenn, a göngyölegek gyakran piacpénzemből az utolsó forintokat is mozgásba hozták, midőn Stronszky, a Kis és Fia könyvkereskedő cég mostani tulajdonosa, egy égetni való gazember, fuvolázni kezdett Kisfalvi fülébe és zsebéből egy régi Shakespeare-kiadást szemhunyorgatva, titkolózva elővont, mint a tilos dohánylevelet a paraszt szűre ujjából. És a régi szerepeket is mind elfelejtettem már, mert hisz itt a kutyának se kell Shakespeare! Azt mondja, hogy újra megtanulhatom? Melyiket, ha szabad érdeklődnöm? Stronszky, ez a németbe ojtott pénzlopó, egy napon Hamlet anyjának szerepét ajánlotta figyelmembe! Megkapta a magáét. Nem azért lettem direktorné, hogy kimustrált öregasszonyokat játszak. Ha már nem játszhatom Oféliát, talán az öreg dajkát válasszam helyette?… Nem, nem, Kerékjártó eleget másolta a színlapot vándorszinész korában, de én már mégis csak a legünnepeltebb szinésznő voltam Magyarországon, akinek ajtaja előtt térdepelt a direktor az új szereppel. Az ördög vigye el Shakespearet! Azok a lehetetlen kosztümök a legfiatalabb nőből is öregasszonyságot csinálnak a színpadon.

A falon, három oldalról régi Shakespeare-alakítók ódon képei lógnak alá. Garrick számtalan alakban és az a bizonyos postakocsi, (amely a régi angol városokba, fogadókba vitte az utazókat), hol a Shakespeare-korabeli London, hol Windsor utcáin robogott. Amott Falstaff ült a bormérésben és mögötte a kanyargó utca látszik nyurga, egyenetlen házaival, fecsegve állnak a sarkon a „víg nők“, máshol törpe jegenyék látszanak egy folyó partján, régi fametszetben, – és harminc forintot vitt el érte Stronszky, – mint Kisfalviné mélabúsan megjegyezte.

– Istenem, – rebegte az asszony, ügyesen előcsalt könnyek között, – inkább mentem volna egy szinészhez, egy kómikushoz vagy Kerékjártóhoz, aki jeles drámai erő minden társulatnál, mint egy direktorhoz. A pénz inkább megmaradt volna. Semmink sincs, Szindbád, pedig tíz esztendeje vagyunk ebben a városban. Elviszi Shakespeare! Habár antik ékszereimet, (amelyekkel Kisfalvi néha meglepni szokott) nem igen cserélném el a Somogyi direktorné brilliánsaival. Könnyü neki! – De nincs is hat egészséges gyermeke.

Szindbád itt alkalomszerűnek vélte, hogy mély hódolattal megcsókolja az asszony kezét.

– Márta, kegyed a legjobb anya és a legjobb szinésznő. E két ellentétes állapotot senki sem oldotta meg oly könnyüszerrel, mint kegyed, drága asszonyom. Mondja, ismeri a Pálháziékat a városban? – kérdezte Szindbád és egy ócska foliánst vett le a polcról, amelyben csupán arról volt szó, hogy a Shakespeare királyi udvarainál milyen volt az öltözködés divatja.

A színházigazgató neje nyomban bólintott a trónuson, ahol helyet foglalt.

– Nagy rajongóim voltak, midőn még a szinpadon játszottam Juliát vagy Oféliát!

– És házuknál gyakran megfordult? Mert úgy hallom, szalont tartanak, hol a szinésznők szívesen fogadtatnak?

– Pardon, nem szinésznők, hanem a szinésznő! – felelt Márta asszony némi büszkeséggel. – Elismerem, hogy sok furcsaságuk, sőt hibájuk van a Pálházi hölgyeknek, de holmi táncosnék vagy ugrándozó énekesnők sohasem foglalhattak helyet nemes, antik szalonjukban. Csupán a drámát tartották művészetnek, amíg az egyáltalán művészet volt ebben a városban.

– Sajátságos hölgyek, – mormogta Szindbád egy rongyos füzetet kezében tartva, amely füzetben postakocsikról volt szó, amelyek a régi Angliában ide-oda közlekednek, – soha sem hallottam még hasonló esetről. Elvált asszonyok, egy férfi elvált feleségei és a legnagyobb barátsággal élnek. Regényekben…

– Ördögöt, – mondta a színházigazgató neje. – Igen közönséges história az egész. Pálházi, no az egy gazember. Először elvette Roncsy Mariettet. Mariett fölolvasónő volt az öreg Walter Keresztélyné mellett. Egy kamarás özvegye, némi kis birtok, valami készpénz és sok régi ékszerek tulajdonosnője megengedhette magának azt a lukszust, hogy az elszegényedett Roncsy lányát házába vegye, habár Georgina lánya már szintén nagyocska volt és akár nyomban is férjhez mehetett volna Pálházihoz, nem kellett volna előbb a társalkodónőt férjhez adni Pálházihoz.

– Érdekes.

– A manóba! Ez is érdekes? Roncsy aféle kurtanemes volt ezen a vidéken, kocsiján (igaz, csak két lóval) bejárt a cukrászhoz pálinkát inni és a színházba az előadást megnézni. Akkor még sokszor játszottuk Júliát! Egy napon itt járt dr. Stein, a bécsi udvari színház igazgatója és becsületszavára kijelentette, hogy olyan Júliát, mint én voltam, még nem látott életében. Igaz, hogy az én alakom, – karcsú, sugár, eszményi alak voltam, – kevés színésznőnek adatott meg a drámában; a hangom, mint a harang, úgy zengett végig a nézőtéren. Mikor a koporsóban feküdtem, fiatal férfiak elővették a zsebkendőjüket. Kerékjártó (akkoriban ügyelő volt nálunk) bőgött, mint egy tehén a kulissza mögött és csaknem eltévesztette a fölvonás végét. Azt mondta, nem tudja a szemeit levenni rólam.

– És Roncsy? – vágott közbe Szindbád és ásókat, kapákat mozdított meg a sarokban, amelyekkel Hamletben először játszottak.

– Roncsy? – kérdezte a színházigazgató neje és végigsimította homlokát. – Nem emlékszem, hogy valami nagy rajongója lett volna a színpadnak. A cukrásznál poharazott, dominót, écàrté-t játszott, kockázott a dragonyos tisztekkel és csak akkor jött be a Francia-kastélyba, ha balletet hirdetett a színlap. Akkor ott ült vörös fejével az első sorban. Aztán mikor meghalt, a leánya Walter Keresztélyné jóságából a dobra vert falusi kastélyból fölolvasónőnek (vagy minek) a házukhoz került, onnan Pálházi, a gazember, ki abban az időben (sőt azt mondják, hogy még most is) első gavallér volt, gárdatiszt, grófok és hercegek barátja, párbajhős, kártyás, kalandor, színésznők után futkosó úriember, egy napon – elvette; azt mondják: szánalomból.

– Szánalomból? – ismételte Szindbád, a falon függő régi színészek arcképeit tanulmányozva. – Azért is szokás megházasodni?

– Hát az ilyenféle cinikus ember mint kegyed, Szindbád úr, talán nem szokott, – mondta szigorú hangon Márta asszony. – Csakhogy nem minden férfi egyforma. Állítólag Walteréknál rosszúl bántak volna az árva, elszegényedett leánnyal… Pálházi egy darabig nekem is csapta a szelet. Nem mondhatok róla semmi rosszat. Inkább szomorú ember volt, mint vidám; mint azok a férfiak, akik sok mindent megpróbáltak már az életben. Nagy vagyont elkártyázott, majd milliókat szerzett megint, mert a török követségnél egy jó barátja a kisázsiai vasutak üzletét neki juttatta. Feketeszakállas, egykedvű, életúnt, de mindig chevallièr. Gárdatiszt korában Bécsben annyi pénzt költött, hogy barátai szomorúan bólintottak a fejükkel, midőn egy napon szabadságot kért és kapott. Szegény fiú elmegy haza a vágmenti hegyek közé, rombadőlt várába, hogy az erszényét pihentesse. A Vágból halat horgász és szabad tűzhelynél megsüti, amíg erszénye kipiheni a bécsi fáradalmakat, a Ronacher vagy a Jockey-Club éjszakáit és az udvari opera ballet-corps-át, amelynek bőkezü mecenása volt. Addig a halat nyárson süti egy vadregényes várrom udvarán, hol hajdan tán Mátyás király vadászkürtje zengett, – mondta Csitvay, kamarás az udvar első hölgyénél és régi magyar, aki szerette fitogtatni történelembeli ismereteit, – amint ezt egykor hallottam.

Szindbád engedelmet kért, hogy szivarját meggyújtsa, aztán lovagló-helyzetben letelepedett egy apródi székre s így szólott:

– Úgy látom, Márta barátnőm, hogy kegyedet mindig érdekelték a jóravaló uriemberek. De nem is érdemes más emberekkel foglalkozni, mint finom, előkelő emberekkel, akik jó mesternél tanulták a táncot.

– Hagyja el! – legyintett Márta. – Pálházi úgy táncolta a csárdást, mint egy falusi parasztlegény. A Francia kastélyban eleget táncoltam vele. Hanem vigasztal az a tudat, hogy nemcsak a báli közönség, de a zenekar tagjai és szolgák valamennyien tudják, hogy Pálházi előkelő úr és gárdatiszt, bizony százszor otthagytam volna tánc közben. Csak illegette-billegette magát, mint Kerékjártó, mikor Göndör Sándort játsza a Falu rosszá-ban. Az sem perdülne egyet, de még csak a táncosnőjére sem néz valami udvariasan, amit az ember a táncosától legalább is elvárhatna. Hogy a derekához nyúljon a nőnek? Nyúl, nyúl, de bizony én másképpen tanultam a csárdást kezdő szinésznő koromban Morfoki Sámuel társulatánál. Akkoriban az volt a manier – akár dráma, akár operett, – hogy a fölvonás végén jó darabig roptuk a táncot, előadás után bál volt a nagyvendéglőben és reggelig muzsikált a cigány. Szép idők! Akkor tanultam meg papirossal bélelni a cipőtalpat. És soha sem aludtam! Morfoki ugyan egy gazember volt, mindig azon járt az esze, hogy elcsábítson, de a legjobb szerepeket mégis csak nekem adta, mert én voltam, aki tudtam is valamit a társulatnál.

– Morfoki, – mondta Szindbád és csendesen nevetett. – Jeles színigazgató volt ő kelme. Most markőr abban a kávéházban, ahová Pesten a szinészek járnak.

– Lehetséges, – felelt elmerengve Fátyol Márta. – Mindig különös ember volt.

– És… és, – szivarját így szívta Szindbád, – Morfoki tán barátságban volt Pálházi úrral?

A színházigazgató neje olyan keserü gúnnyal nevetett, amely nevetés legjobb szerepeire emlékeztetett.

– Pálházi és Morfoki? – Uram, Pálházi lehetett egy gazember, (ami nem volt), táncolhatta a csárdást a maga méltóságos hányiveti módja szerint, szerethette a balletet és rövid kis fekete szakállát mindennap ugyanaz a bécsi borbély hozta rendbe, aki a világ mind a négy tája felé utána utazott, Rómába éppen úgy, mint Szentpétervárra, – de mi köze mindehhez Morfokinak? Morfoki, az elzüllött vidéki direktor, aki minden alkalommal elszökött a társulattól, legszívesebben társulata hölgytagjait bocsátotta volna árúba Marokkóban a piacon, ha ugyan még vannak asszonyvásárok Marokkóban… Pálházi úr volt tetőtől-talpig, aki sajátságos lovagi érzületből nyomban feleségül vette Roncsy Mariettet, amidőn a ház asszonya, az öreg Walterné Georgina miatti féltékenységből az elárvult, elszegényedett nemesi kisasszonyt egyszer Pálházival meggyanusította és néki ajtót mutatott. Némelyek azt mondják, – így többek között az én rajongó, bolondos Kisfalvim is, akit a világért sem számítok a szavahihető emberek közé, habár a tehetséget tőle senki el nem vitathatja, – hogy Pálházi Georginát, az öreg Walterné leányát akarta elvenni. A jómódu család ellenben büszke volt a letört gavallérral szemben, akinek ősei Árpáddal lóháton jöttek be a Kárpáton, míg Walterék legföljebb pásztorok lehettek akkoriban, habár Nagy Frigyes, porosz császárral való rokonságuk a helybeli hercegi család által is elismertetett. Erre azután történt, hogy Georgina miatt bánkodó Pálházit bécsi ösmerősei, – akik a várromot képzeletükben kirajzolták, – költekezni látták Pesten, mint a perzsa sahot. Egyik fejedelmi lakoma a másikat követte. Blahánénak négy fehér kocsilovat küldött, mert a szerepében látta. Pálmayt boldogult Edwárd király figyelmébe ajánlotta a kaszinóban, midőn estélyt rendezett a velszi herceg tiszteletére. Károlyi Pista karonfogva sétált vele a turfon és midőn így megalázta a Walter-családot, feleségül vette Roncsy Mariettet, a ház társalkodónőjét. Csak egy vérbeli úr képes erre, higyje el, kedves Szindbád.

Szindbád merően nézett Shakespeare egyik régi acélmetszetü arcképére, mintha mérhetetlenül csodálkoznék a költő kopaszságán, amit Angliában mostanában nem tartanak a legdivatosabb hajviseletnek.

– És Georgina? – kérdezte, majd kibámult a Falstaff utcájára, mintha a „víg nőket“ lesné a sarkon a régi ház előtt.

A színházigazgató neje leszállott a trónusról, amelyen, lehetséges, nemrégen mint Hamlet anyja ült a színpadon.

A francia drámákban szokásos melankólikus mozdulatot tett.

– Kedves Szindbád, – mondta régies színpadi helyzetbe állván, – én is csak asszony vagyok. Igazán nem méltó önhöz, hogy a kedvese magasztalását, dicséretét egy más nő ajkáról kivánja zengni hallani, – aki maga is csak egyszerü nő, bár régente eleget működött a színészetnél.

Szindbád tehát ezután nemsokára ajánlotta magát, miután néhány rozsdás dárdát figyelmesen megnézett, amely dárdákkal (hiteles írások szerint) Shakespere színpadán az őrök jártak Helsingsfor körül.

A grádicsokon lefelé menet, – abban a bizonyos ravasz utcácskában, – a Hófjáger előtt hallgatózva megállott. Odabentről Stánczy Pista hangja világosan hallatszott. Szindbád tehát irányt változtatott. Nem a város felé ment, hanem balra tért a Hófjáger felé.