NYÁRI FÉNY.

Ha egy napon megjelennének a régi fürdővendégek a magyar fürdőkön, akik évtizedekig, néha egy emberéletig jártak ide nyár elején.

Egy alkonyattal megérkezne a delizsánc és multszázadbeli, fehérnadrágos gavallérok, battyus vándorszínészek, utazgató költők ereszkednének le a kocsiból a fürdőház előtt; vikleres asszonyságok, fejkötőben vagy kis kalapkában, férjhezmenendő hajadonok és kerekszemű gyermekek érkeznének meg a multból, akik itt nyaranta boldogan és vidáman tanyáztak, fürödtek és regényeket szőttek! – Nem igen ismernék meg régi helyeiket az egykori fürdővendégek, új embereket találnának, akiket azelőtt senki sem látott, más hangok hallatszanak a fák alatt, még a hangászok is kicserélődtek. A magyar fürdők a háború alatti nyarakon olyant változtak, amilyent száz esztendő alatt sem.

Az Anna-bál deli táncosai messzi temetőkben feküsznek, miután harcosok lettek hosszú, békés évtizedek után és a táncosnők gavallérok hiányában otthon maradtanak. A tó és az erdő, egy pár régi épület, a csizmahúzó és az evőeszköz talán nem változott, de az ebédre és a vacsorára, – a régi magyar bőségre és olcsóságra már nem lehet többé ráismerni. A kis tanítónő, aki megtakarított forintocskáiból néhány hetet énekelve töltött a kárpáti kies fürdőhelyen, a hivatalnok, aki boldogan várta a balatoni nyarat, a turista, aki takarékosságból és egészségi szempontból gyalógszerrel kóborolt a hegyek között, a nyári vakációját élvező tanár, diák, akit „szupplikáns“-nak is hívtak: a régi magyar nyár figurái végleg elvonultak az emlékezésbe és az anekdótákba. A napsugár hevesebb, mint valaha, de csak a nagyon kiválasztottak engedhetik meg maguknak a nyári ferdőzést, amelyhez valamikor elég volt száz forint a mellényzsebben.

Tehát jön a delizsánc, a furmányos szekér, a falusi bricska és hozza visszafelé a mult időkből a régi furcsa vendégeket, széles csizmaszárú öregurakat, akik együtt töltötték itt a nyarat az emeletmagasságba nőtt tölgyekkel; ahány karikája volt a fának, annyi esztendeje látogatják vala a fürdőhelyet; szűzdohányt, otthoni bort, kisüstönfőttet, esetleg szalonnát hoznak magukkal, mert az idegenben sem akarnak nélkülözni. A furmányos szekeren a tekintetes asszony egy kamrára való elemózsiát hoz magával, drágalátos befőtteket, hideg és füstölt pecsenyéket, kenyérnek való lánglisztet. A kényesebb menyecske magával hozta az ágyneműjét, mosdóját, fürdőkádját; a vénkisasszony macskáját és madarát. Egy-egy régi fürdői fogadóban nem egyszer kakas kukorékolt hajnalban, amelyet messzi földről hozott magával a fürdővendég, mert az órák nem mindig megbízhatók.

Parád, Füred, Palics, Bikszád, Sóstó: a régi magyarországbeli fürdőhelyek, ahol boldog, gondtalan nyarat töltöttek eleink, korántsem arravaló helyek voltak, hogy ott fogadós, kellner vagy bárki meggazdagodjék a vendégek pénzén. Bár kártyánál, cigánynál, majálisnál mélyen benyúlt a bugyellárisába a fürdővendég: általában takarékosság jellemezte az életmódot. Jaj lett volna annak a fogadósnak, aki emelni merte volna a rostélyos árát negyven krajcárról, de perbefogják azt is, aki nem dúsan és bőven főzet vala a messzi földről idegenbe került magyaroknak.

Lisznyai, Tóth Kálmán, Náray Iván, Bartók Lajos, Komócsy József, akik majdnem egycsapáson jártak a vándorszínészekkel, tárt karokkal fogadtatnak mindenütt nyári unalomban. A poétázgató ember bízvást elindulhatott utazási tőke nélkül a régi Magyarországba. A honfiak és honleányok diadalkapukat állítottak. A női szívek fennen dobogtak. A jókedvű urak összegyűltek a környékről. Az öregasszonyok nyomban Petőfivel álmodtak, ha egy vándorköltő ment keresztül a falun.

*

Már régen nem járnak postakocsik és íme, a ferdőzőközönség ismét úgy utazik, mint nagyanyánk korában. Elemózsiával megrakodva indul el otthonából az útra, mert az útszéli fogadók, korcsmák, csárdák olyan üresen ásítanak, mintha tatárjárás utáni időt mutatna a kalendáriom. Liszteszsákok, oldalosok, zsírosbödönök, nyugalomba vonult pincetokok, cselédkenyerek, tejespalackok, savanyúvizek, evőeszközök, esetleg egy tojótyúk s egyéb baromfi utaznak a gőzvasúton, amelynek ablakából néhány év előtt gúnyosan mosolyogtunk a régi szokásokhoz ragaszkodó, maradi falusiakon, akik a töltés mellett szekereztek. Császárhúst, füstölt kolbászt, kávét, teát cipelnek a gavallérok, akik hölgyük meglátogatására máskor egy szál virággal vágtak neki az útnak.

Vajjon él-e még a szerelem e bús időkben, amelynél zordabbakról még nem álmodott költő?

Csókolóznak még a régi padokon, amelyekbe szívek és betűk vannak vésve? Miről susognak holdfényben a platánok és mit mormog a tó éjfélfelé?

Bakkecske módjára mekeg az epekedés az elmult ifjúság, a régi szép idők után. Úgy látszik, hogy már nem is lesznek Magyarországon többé boldog emberek.