SZENTIVÁN.

Álmimban néha egy halott nő szokott meglátogatni, aki nyurga lábaival nem érinti a szőnyeget, fehér, lenge köntösén mégis úgy világítanak át formái, mint az éji mécs lángja. Bejárja a szobát, hol egyik, hol a másik székben foglal helyet, de sohasem kíváncsi a fehérneműs szekrényre, ahol találna pedig tenni valót; figyelmesen, hosszant nézi az arcomat árnyékba borult tekintetével, mintha én volnék a halott; köd-legyezővel takarja el arcát, hogy véglegesen soha reá ne ismerhessek, gondolhassam őt jónak, szépnek, egyetlennek: a felejthetetlennek; majd feláll, mielőtt a kakas kukorékolni kezdene az utca túlsó során, az artistaszállodában, a delejesnőnél, akinek közelében megállnak az óramutatók a gavallérok mellényzsebében, feláll a kísértetek és álmok elröppenő lengésével és búcsúzó kutatást rendez az íróasztalon, levelek és könyvek között. (Ezért is gondolom, hogy nő a látogató, aki egykor kíváncsi volt és lelki problémával nézte a felbontatlan leveleket.) – A nők úgy végzik kutatásaikat, mint Lecoque úr titkos rendőrei a régi francia regényekben. Bizonyosan megtalálná az éjféli látogató a kompromittáló írást. De az ágyban fekvő, álmos halott már fiatal korában óvatos volt és a piros lángnak áldozta fel (gondtalanul) a legszentebb ereklyéket; mintha előre tudta volna, hogy egykor megvénül és kénytelen önmaga előtt színpadra lépni, magányos, önámító estéket rendezni tovaszállott nők ittfelejtett lim-lomjaival. A halott tehát bízvást mozdulatlan maradhat keserves párnáin, amíg a kísértet a hervadt virágcserepek alá rejtett régi számlákat mohón keresgéli, hervadt névjegyek és meghívók jelentőségén töri a fejét, levelekkel bibelődik, amelyeket ő előtte nem olvasott el senki, gyanakodva csap le egy felhasználatlan színházi jegyre és csodálkozik fotografiákon, amelyeken csupán gyermekkorukban örökítették meg magukat nagyhajú, játékpuskás fiúk és fehérharisnyás leánykák.

*

De a kísértet nem nyugszik.

Kékes fényű kezeivel turkál az asztal ócskaságai között. Fából faragott szivarszipkák csörrennek, amelyekre hol Adelsberg, hol Jeruzsálem neve van vésve, egy sötétkék kődarab elhengeredik régi helyéről, a dohányszita, a mely a hét sovány esztendő korát éli, meglódul. Lúdtoll és acéltoll, elzöldült kalamáris, régi báli keztyű, a prophylactor üvegecskéje, vénségtől elgörbült ceruzák, lepréselt virágok és ifjúkori lovaglóvessző elhagyják helyüket. Pezsgődugó, amelynek hasára megtüzesített hajtűvel dátum van égetve, egy kis levélmérleg, amelynek súlyozói elvesztek, arcképnélküli keret, – vajjon ki volt egykor a keretben? – az atya pártecédulája, az égbeszállott nővér hímzett óratartója, piros papucsa egy falombbá válott nőnek, évek óta lezárt üres skatulya japán madarakkal, a nagyatya ezüstgyertyakoppantója és a lámpás, amely annyit világított reménytelen éjszakákon: vajjon kit érdekelhetnek, miután a francia ágyban végleg lehúnyta a szemét az álmodozó és a halottkém látogatása után jegyzékbe foglalják a hamutartó bronzbagolyát és egyéb kincseket, amelyeket életében összegyűjtött? Legfeljebb egy törpe, pápaszemes antikvárius lapozza majd fel a megfülezett könyveket, amelyek a halott mindennapi társalgói voltak, akikhez úgy ment haza, mint a polgár családjához, a tiszt szeretőjéhez, a mozgópostás feleségéhez. A szentiváni halott felesége Pickwick úr volt, akinek kalandjai, furcsaságai esténkint egy pár pillanatig elmulattatták. (Mert rendetlen életű volt a halott és egyetlen vágyódása volt, hogy egy óráig, egy napig életében nyárspolgár lehessen.)

Ámde az árnyból, fehér sírvirágból és képzelemből szőtt asszony nem hiába motozott a halott szobájában. A fürge ujjak, amelyek annyit kötöttek és bontottak, amíg elevenek voltak, kitartó munka után fölfedeztek valamit, amit a halott még önmaga előtt is rejtegetett az elmult években, évtizedekben. Ami úgy tartózkodott a szobában, mint a kígyó a lezárt kofferben; mint a veszett patkány a fal vakolata alatt; mint a mérges pók hálójában a plafond sarkában, ahonnan egyszer majd leereszkedik a halálos szúrásra; mint az ismeretlen gyilkos fekete köpenyegében a behavazott küszöbön lesi, míg odabent elalszik a világosság.

Egy megfeketedett kötél volt az elrejtett, óvakodva őrzött kincs, amelynek az lett volna a hivatása, hogy megszabadítsa gazdáját az élettől midőn az a körülmények folytán elviselhetetlenné válik.

Midőn a kínzó betegség, a reménytelen nyomor, a csüggedt vénség, a felépíthetetlen rommá égett szív, a tekintet elhályogosodása, az elpusztult fantázia és az elakadozó lélegzet: azt tanácsolja, hogy többé keresni való nincs az emberek között, a négy falon túl, a zajgó életben.

Ezt a mentőövet találta meg az asszony.

És miután egyebet nem tudott értékesnek a halott vagyonában, a kötelet magával vitte, miután a félholdfejű artista kakasa egyet kiáltott az utca túlsó során.