TAVASZI ÚT 1917-BEN.

A pesti konfortábli lassan döcög a nagykörúton, mint az a taliga, amelyiken akasztani vitték a delikvenst, legyen ideje körülnézni utolsó útján. De én már nem vagyok kíváncsi a városra, nagyon sokszor láttam; többet, mint szabad lett volna, hogy továbbra is jókedvű polgártárs maradhatnék Pesten. Elutazom, gondolom magamban, oda, ahol tavasz van, friss tavaszi arcok láthatók, új hangon beszélnek és szokatlan, sohasem látott szemek közölnek új gondolatokat és érzéseket. Megvetett vágyak helyett új ábrándok szitakötői reszketnek idegen mezők felett; a nagyvárosi földibékák helyett üde kacajok és tarka falusi sóhajok ugrálnak fel a közelgő lépésre; fiatal szerelem-íze van a kenyérnek s a víznek: – utazni megyünk messzire, hogy ismét megtaláljuk az arckifejezést, a megnyugtató gondolatot, a kedély bázisát, amelyeknek segítségével majd tovább folytathassuk az életet. Talán lehetne valahol felcsípni egy kis boldogtalanságot is, amely nem egyszer jó orvosságnak bizonyult a legbetegebb embereknél.

Hová megyünk?

Egyelőre csak az utazótáska mondja el a régi világ tavaszi programmját, amelyet egy nagy kalandozó kíséretében elvégzett a földön és a különböző hotelek reklámcéduláival megtelt a krokodilusbőr, amit egykor nagyon elegáns dolognak mondtak a szakemberek. Itt ül piros-kék kockás trónusán, mandulametszésű szemével, egyenes orrával Kleopatra királynő Kairóból, a Grand Hotel Continentalból. Majd a jeruzsálemi alkonyat kék kupolákkal és félholdas mecsettel: Hotel Fast, (Früher: Lloyd Hotel) céduláján elandalít. Itt maradt a merengő emlékezet jeléül a Hotel Duparo reklámja. Jaffából, Palesztinából. S mint a nagyvilág és nagy hullámzatú élet szigete emelkedik szabályos kertek között egy ötemeletes palota, amelynek neve Grand Hotel Harter Mediterranée Montecarlóban.

Hová megyünk a kipróbált utazótáskával, ahol a tavasz és a nagyvilág ölelkeznek és a régi világbeli, szinte legendává lett örömök úgy csengenek, mint az aranyak? Egy másik, szinte már csupán könyvekből és hagyományokból ismert világrész elszokott gyönyörűségeit és a multon át most már jól meglátható, unott tennivalóit jelentik az arany-piros cédulák az alligátor bőrén. Fanyar íze régi szivaroknak, csókoknak, pezsgőknek azt a korszakát jelképezik életünknek, midőn már úgy úntuk az örömöket, az egyhangúvá lett életgyönyörűségeket, természetessé válott duslakodást ételben, italban, nőkben s egyéb semmiségekben, hogy szinte elfelejtettük belső életünket, lelkünket, áhitatunkat, állativá lett emberiség, neuraszténiás, elkényeztetett, dologtalan emberek tömege üdvözölte őrjöngő kiáltással a megváltásnak remélt háborút. Csak tegye a szívére a kezét közöttünk a legfinomabb, a legműveltebb és a legderekabb ember: – vajjon nem érzett-e együtt izgalmas várakozással és ágaskodó reménységekkel az utcai csőcselékkel, amely fejét veszítette örömében a háború első napjaiban? Mintha mindenki megúnta volna ez időtájt a régi élet mindennapi örömeit, az osztrigát, a franciák borát, a tavaszt a Riviérán, a husvétot Velencében vagy Rómában, a telet Afrikában… A nemzetközi utazások, a könnyű vasúti és hajózási csatlakozás, a kényelmes hálókocsik, udvarias szolgákat és a megkülönböztetett hotelek mintha egy nap alatt elveszítették volna csábító varázsukat, midőn dobolni kezdtek az utcákon. Senki sem sajnálta, hogy otthon kell maradni. S egyszerre kedves és érdekes lett a megúnt szülőföld. – És most már olyan régen tart a házi-áristom, hogy szinte félünk tőle, hogy egyszer vége lesz. Mit csinálunk majd akkor? Előlről kell megtanulni a külföldi szállodák nevét, a vasúti útmutatót, a frank és gini árkülönbözetét, a kokottokat és a portások keresztnevét?… Mily megúnt dolgok ezek, amikor forradalmak és háborúk pirosítják a láthatár kárpitját!

A konfortábli a nyugati pályaudvarhoz ér. Soha sem látott arcok, elképzelhetetlen tolongás, lárma és izzadtság a lezárt vonat ablakai mögött. Honnan jöttek, hová mennek ezek az emberek, akikkel azelőtt sohasem találkoztunk? Mintha egy céltalan népvándorlás vonulna át az országon. Mindenki utazik. Hová, miért? Egy megzavarodott, biztonságában megingott, futó embernyáj a vonat közönsége. A háború elől menekülnek a háborúba. Kofák, kupecek, feketekendős nők, katonák, katonák… Milyen jó, hogy már régen nem járok nászútra. Jegyesemet a földre kellene ültetni, ha volna annyi hely a kocsi folyosóján.

A tavak országában visz a vonat, amelyet Nagy Magyar Alföldnek is hívnak.

Kecskemétig nem igen látni még vizet, csak napfényes, drágalátos síkságot, amelynek végében a Mátra erdősége setétlik, mint a népmese. Erre a medvehátú, kék hegységre járnak fel megpihenni a síkság pásztorembereinek fantáziái, regéi, mondanivalói, mikor még voltak pásztorok. A tavasz teregeti szét kék és zöld fátylait száradni a délutáni napba. A jegenyék csontvázai még görbék a tél rettentő ütéseitől; a januárius hópáncélát megtörve cipelték e karcsú csatlósok; de már a tavaszi szél kenegeti, egyengeti az összetört kezeket, lábakat, mint ifjú ápolónő a csatából jött vitézt; daliák lesznek ők májusra. Majd fenyők zöldülnek, mintha titkokat rejtegetnének bő szoknyáik alatt. Itt-ott egy ecetfa, amelynek csonka galyain olyan kis gömbök maradtak, mint ama kis fejek a régi fiskálisok nagy, kopasz koponyáján, amely második fejekben a huncutság lakott. Tavasz van, – a Mátráig olyan az alföldi rónaság, mint egy kezdetlegesen épülő város: csatornáival, árkokkal megjelölt építési tervekkel, leszúrt póznákkal, céltalan gödrökkel és sivár lécezetekkel. Egy hónap mulva felépülnek a templomok zöld galyakból, a házak emelkedő vetésekből, rétek, legelők jó szagában fehér virágaikat szórják a barackfa-menyasszonyok. Most még csak virágvasárnapi szentelt barkát látni a kecskeméti állomásokon a fiatal nők kezében.

Elmarad az állomás és a piroskalapos ifjú hölgy, a májusi bűvészetre váró puszta kertek és néptelen kis nyárilakok, ahol most legfeljebb az emlékezet ágaskodik fel az elhomályosult ablak alatt, hol valamikor az éji zene zengett. Nagyon régi könyveket kell fellapozni, hogy nyomára találjunk a búfelejtető szüreteknek. Félegyháza után pláne 1800-ba kell visszakalandozni, mikor Hoffmannsegg gróf utazott Magyarországon a török határig és utazásáról könyvet írt. Akkor lehetett annyi vadász Magyarországon, amikor a simléderes német szemlét tartott a Kánaán felett.

A tél zordon volt, mintha háborút üzent volna a földnek, régen látott havak szakadtak nagy mennyiségben és az alföldi táj felett vérző király, pirosuszályos nap egy vizes, tavas, pocsolyás tartományra néz vissza nyugatról, ahonnan ezerholdas szürke tószemek viszonozzák a pillantást, mint Finnországban, amelyet az ezertó országának is neveznek a költői hajlamú földrajzírók.

Lehetséges, hogy májusra oly hirtelen eltűnnek a vizek a Duna–Tisza közén, mint amily rohamossággal jöttek. (Nagyobb csodák is történtek már Magyarországon.) Ám ha megmaradnak a belvizekből eredt tavak, a Tisza-szabályozás eredményei: jövőre itt olyan nádas, lápos, ingoványos világ lesz, amilyen a régi pákászok idejében volt, amikor 600 pár nagy kócsag fészkelt Magyarországon, amelyekről épen most írt kis füzetet Schenk Jakab madarász. Mintha e kiveszőben lévő, gyönyörű madarak kedvéért alakulna új földirat az Alföld teknőjében, a búzatermő földeken. Olyan a táj, mint a régi tiszai árvizek idejében, amikor a Hortobágyra is ellátogatott a vándorkedvű tiszai víz. Ám a Tisza ábrándos kanyarulatai lankás, kényelmes elterjeszkedései már eltűntek a térképekről, szoborbafaragott mérnök zabolát vetett a makrancos folyóra. És mégis vizek jönnek elő a földből, ahol azelőtt olyan homok volt, amely megitta volna a tengert. (Tavaly a Balaton tava bolondult meg tavasszal és áradó Tiszának képzelte magát, messzire elöntve ártatlanul merengő partjait. Ezidén az Alföld teknőjében dugta fel a fejét a földalatti tenger, mint a vadréce felveti fekete nyakát a nádasok között. Lehetséges, hogy tenger volt valamikor Magyarország helyén és a tenger olykor vissza-visszatér a föld mélységéből.)

A madarászok, a nádasok között bujkáló természetimádók ismét elmondhatják, hogy mily derék területek akadnak Magyarországon az ornitológia tanulmányozására. (Mert hiszen a madártudósok jobban kedvelik az egyhangú búzavetésnél a titokzatos, csodálatos nádasokat, ahol emberhangtalan magányban fészkelnek a ritka madarak, a nagy és kis kócsagok, amelyeknek dísztollaiért úgy hevülnek hölgyeink, mint az aranyásók zsákmányáért. Bizonyosan nagy sikere volna a madarásznak, aki fúrt nádvesszőbe rejtett kócsagtollaival megjelennék, mint a félvad bányásznak, aki bőrzsebéből aranyércet kínálna.) Hölgyeink tehát teljes érdeklődéssel figyelhetnek a megszaporodott magyarországi tavakra. A daruk, gémek, kócsagok most indulnak Spanyolországból, Kínából, Japánból, Indiából, Ceylonból, hogy fészket rakjanak Magyarországon. A vándormadarak különös ösztöne jelenti nekik, hogy nagyobb csapatokban is indulhatnak. Víz van bőven. És az elmult esztendőben már megtanulhatták ismerni a repülőgépeket, amelyekkel útjukban találkozhatnak. Csak emberek ülnek e gépekben, amelyeknél még mindig jobbak az ő szárnyaik. Jönnek a gyönyörű vadmadarak, a királyi kócsagok Magyarország felé, mint a május tündöklő szerelmei.

– Szeged! – kiáltják a vonat mentén.

A vadmadarak eltűnnek a képzeletből. Zajos, idegenszerű város terül el, ahol minden második nadrágos ember németül beszél.