A történelmi osztály.

Kedves, regényes és korszakunkat szép romantikával sugárzó ötletről hallottam a napokban.

Egy mélyérzésű, magyar ember kigondolta, hogy egyesítsük a történelmi Magyarország családjait, – hisz úgyis atyafiak vagyunk! – ne feledkezzünk meg a királyválasztó, az ország fenntartását ezeresztendőn át viselő magyar nemesség maradékairól, adjunk kenyeret, iskolát, pályát az ősnemes családok fiainak, akik föld nélkül maradtak az apák hibájából, az apák önfeláldozásából, a soha meg nem hálálható nagylelkűségéből, midőn a magyar nemesség a mult században lemondott mindenéről, hogy megmentse a magyarságot.

Nagyon érdekes jelensége korunknak, hogy ez a téma (amelyet egy félszázadon keresztül szemérmetesen kerültek azok, akik mindenüket feláldozták) most felbukkant az újjáalakuló Magyarország forrongásaiban. Egy másodpercig olyan messzire lévő emberek alakjai tünedeznek fel előttünk, mintha penzionált öreg katonákról volna szó, akik egykor megnyerték a nemzet legnagyobb diadalát, – de vénségükre persze nem törődik velük senki. A mai vulkánikus időjárás kellett ahhoz, hogy felkotorja a csaknem századéve hamu alatt fekvő aranyat és értéket. A magyarság végső nagy csatájának minden segedelmet összevonó erőfeszítése lökte fel ezt a témát az elmúlt idők avarjából. A legnagyobb küzdelembe induló magyarság tétova ötlete ez a mozdulat, amellyel az elfelejtett, rozsdára ítélt, sokszor szinte kigúnyolt régi kardja után nyul a nemzet, – a magyar nemességhez, amelyet hetven esztendőn át úgy elfelejtett, mintha nem is mutatná a történelem ennek a nemességnek ezeresztendős munkásságát.

Most valakinek végre eszébe jutott, hogy hol is van az a magyar nemesség, amely annyi vészben, égzengésben, földindulásban fenntartotta és védelmezte ezt a darab földet? Hol van az ezeresztendős erő, amely levegőt, vizet, kenyeret, életet adott a négy folyam országának? Hol vannak az ősök fiai, akiknek ereiben az Árpádok, Hunyadiak, Rákócziak vérsejtjei keringenek, mint soha el nem múló éltetői a honszerelemnek, az önfeláldozásnak? Hol van a magyar nemesség?

*

Az íróasztalomon egy arckép áll nagyon régen, Szemere Miklós arcképe; a könyvespolcom legtetején, ahová csak a szállongó por ér, könyvek feküsznek: Nagy Iván könyvei, amely könyvekben utoljára sorolja fel származása szerint a magyar nemes családokat az egykori nógrádi levéltáros. Jól tudjuk, hogy mennyi gúny és részvétlenség volt osztályrésze Szemere Miklósnak, mert a legmodernebb huszadik században is magyar nemességük szerint kezelte az embereket. Ő volt az utolsó magyar ember az elmúlt évtizedekben, aki rendületlenül, szinte ázsiai fanatizmussal hitte, hogy a magyar nemesség nem halt meg, ennek a nemességnek örökké kell élni és újra királyt választani a Rákoson. Már csak az udvari kancelláriában számít a nemesi próba a kamarási-kulcs szempontjából, – Szemere Miklós úgy beszél, ír és cselekszik, mintha még élne szerte a folyamok mentén, a hegyek ölén az a negyvenezer magyar nemes, aki a honfoglalás óta fenntartója volt az országnak. Az ő ideálja volt (mint most e mélyérzésű kortársunké), hogy a magyar nemesség ne hagyja szétforgácsolni testét, ne mondjon le végleg, ezeresztendő fáradtságával a honfenntartó jogáról… „Lesz még királyválasztás Magyarországon!“ – mondta jövőbe látó hangsúllyal. – És íme közeleg a királyválasztás ideje, egy gyönge hang már hívogatja is a magyar nemességet. Ki tudja, meghallják-e, megértik-e a maradékok, hogy alig hetven esztendő elmúltával vissza kell térniök a felejtésből, a nyugalomba vonulásból?

Csak most látjuk, a nagy veszedelem tisztánlátásában, hogy e történelmi napokban, midőn minden percben megnyílhat alattunk a föld, mily szükség van a bölcs, nyugodt, mondjuk: maradi erényekre, mily életetadó a mérséklet a sietésben, az elgondolkozás a zűrzavarban, a pipafüstnek zavartalan fodra a viharban… Most látjuk, hogy mily bölcsek voltak őseink, mily magasztosak apáink, mily sugárzó érzésűek nemeseink, akik ezer esztendőn át megőrizték ezt a földet. Hol van hát az a sokszor gúnyolt, figurázott magyar nemesség, amely ennek a nemzetnek fundamentuma és bástyája volt?

Ó, ha elindulnának a Nagy Iván könyveiből az ősi nevek viselői (mindegyik név egy darab hazai történelem), ha jönnének a messziségekből lóháton és gyalog, forsponton vagy delizsáncon (hisz ez mind alkalmatosabb az utazáshoz, mint a vonat), ha összegyülekeznének a Rákoson a zászlók repkedő nyelvei alatt: mily szomorú volna a viszontlátás! Hetvenesztendő szegénysége, meg nem érettsége, elhidegülése az arcokon és a szívekben. Már régen nem élnek az öregek, akik a magyar nemesi kötelességekre nevelték az ifjakat. A régi királyok pecsétes leveleit megették az egerek, az egykor vérrel szerzett neveket mások viselik, az ősök sírjait idegen eke szántja fel, a legközelebbi atyafiak, a századokon át volt szomszédok nem ismerik fel egymást, a süvegek alatt bojtorjánozó gondolatokat idegen földről hozta az idegen szél, a kézszorításban, a baráti szóban alig van erő és a történelmi hivatás, amely oly bőségesen buzgott minden magyar nemes emberben, hogy egyenlőnek érezte magát a királlyal (nem lehetett tudni, mikor kapja vissza a nemzet régi királyválasztási jogát, amikor király lehet a legkisebb nemesből is), a történelmi hivatás átalakult érvényesülési, kenyérszerző küldetéssé, amelynek alapján az ezeresztendő óta itt élő magyar helyet kér magának az országában.

A mélyérzésű álmodozó is, aki most bizonyos szövetséget, régi rokonsági felújítást tervez a magyar nemesi familiák között: ugyancsak nem akarhat egyebet, mint pályát és megélhetést biztosítani a nemesi családok fiainak. Az egykori Teréziánum, a Ludovika-Akadémia, a minisztériumok, a vármegyék, amelyek eddig szívesen befogadták a nemes ifjakat: a kis Magyarországban aligha tölthetnék be a régi feladatot. Az apáknak új pályákról kell gondoskodni fiaik részére. S többet ne is várjunk ez új egyesüléstől. Elég furcsa álom kószál most a magyarok között, amely álmokon idő múltával mosolygunk vagy szégyenkezünk. Ne ábrándozzunk, hogy a régi alakban kiléphetnénk önként választott sírboltunkból, magyar nemesek! Sőt egészen új alakot kell öltenünk, – az éjjel és nappal dolgozó, csupán a megélhetéssel törődő, a tízkörömmel verejtékes munkát végző magyar alakját – hogy életben maradhassunk. Hetven esztendeig kell dolgozni minden magyar nemes embernek, hogy helyrehozza a hibákat, amelyeket hetven esztendő alatt elkövettünk.