Esti olvasmányok.

Átjön a szomszédasszony esténkint, – csak nagykendőben, csak egy percre, mint faluhelyen szokás, mikor elkövetkeznek ezek az ádventi idők, ezek a karácsony-inneni esték, a szegény vándorlegényként bokázó, fütyörésző szelek, a kályha melletti hosszadalmas üldögélések, a pipafüstbe való csendeskedvű merengések: milyen jó volna most valóban falun, egy olyan régi, vastagfalú, kevésablakú, bolthajtásos, birsalma-illatú házban, amilyenben a gyermekkorunk telt el s a szél csak messziről hallatszik a pusztán, mint menekülő vándorcigányok kocsija… Milyen kár volt annyi időt elpazarolni a nagyvárosban, csaknem húsz esztendőt eltölteni léhaságokkal, cigarettaszippantásnyi ambíciókkal, kedélytelen emberekkel üldögélni, akiktől annyit sem tanultunk, mint a vasúti restauráció vásárosaitól; milyen hiba volt a gőzfűtéssel és a villannyal megismerkedni, amikor a petróleumlámpa a leghívebb barát és a kályhában ropogó fa mondja a legszebb tündérmeséket, amelyeket az erdőn tanult. (Vajjon a fejfák, sírkeresztek, amelyekkel mostanában a temető körül tüzelnek: elmondják-e egykori gazdáik élettörténetét, amíg nagyokat pattannak az élők mulattatására?)

Korán esteledik, a köd úgy eltakarja Pestet, mint a felejtés… Elővesszük a „Víg cimbora“ naptárát, amelyet az 1902-ik évre adott ki Méhner Vilmos. (Legalább is itt kellene tartani még az időnek, hogy némileg jól érezhessük magunkat.) Ebben a kalendáriumban is keddi napra esett Márton, mint az idén, de még akkor a hitközség hízott ludat vitt a bécsi Burgba Ferenc Józsefnek, és a naptárakat arannyal, pirossal, zölddel, kékkel nyomtatták. Annak a „Víg cimborának“, aki piros borral teli pohárral köszönt a kalendárium borítékáról, olyan egészséges, nyár-színű az arca, mintha örökké élne Méhner Vilmossal, a naptárkészítővel együtt. Így is volt ez a régi Magyarországon, „Víg cimbora“ sírjukig kísérte a kalendárium-vevőket, ő maga sohasem vénült… míg most az utóbbi években aztán rákerült a sor. A naptár újabb évfolyamain már hiányzik az aranyos nyomás, fakultak a színek, kopott, halovány a boríték. „Víg cimbora“ a háború alatt évről-évre kopottabban jelent meg a naptáron. A nevetős képű jegyző, a terjedelmes bíró, a csacsi-hasú plébános, a Blahánés bíróné asszonyom, de még a pirosnyelvű komondor is, akik Víg cimbora körül helyet foglalnak: évről-évre vénültek, szürkültek, rongyosodtak, amint a nyomtatóműhelyekben hitványult a papir, a festék… Víg cimbora körülbelül negyven esztendeig maradt meg pirosarcúnak, aranyosnak, boldognak, nem bírt vele az idő: míg végre az utóbbi évek őt is összetörték. Az idén tán már nem is látjuk viszont őt.

S hová lettek ők, a többiek a kalendáriomból, akik a magyar embert körülvették, elmulattatták a téli estéken? Hová lett az a két barna vadász, aki lőporszarvval derekán Nyílas havának képében, egy szalmatetős kunyhó körül mutatkozik? Egyik mindig csak céloz a fenyőfa-erdőre, a másik mind veri a töltényvesszőt a puskacsőbe… Míg most ötven esztendő után nyugalomba küldte őket a korszak. Hova lett az „öreg gazda“, aki évről-évre jóslatait közölte a kalendáriom margóján? „Ha Mindszentkor hideg, Márton nem lesz hideg.“ – mondta az „öreg gazda“, de manapság már senki sem hallgat rá. A „100 éves“ naptár, amely pontosan jósolja ezt a mai cudar szelet, hová lett? A lugosi „Fehér sas“-patika hirdetései, amelyek minden betegséget meggyógyítottak, hogy szinte örökélet látszott biztosítottnak a vevőnek? Hová lett az adomázó zsidó, cigány, Kövéri és Soványi, az aggszűz, a víg kántor? Hová lett a régi Magyarország mosolya és hahotája, barnapiros arca, pocakja, egészsége? – Köd van a szigeten, a fák eltávolodnak, mint szellemalakok. Fát teszek tüzemre és nagyot hallgatok. (1919.)