Ábrándos városok.

… A tornyokon kereszt vagy kakas van, a luteránusok mohos zsindelyfedelű templomai állnak szűk, nedves utcákon, – a hidaknál kékre vagy piroskásra kopott Nepomukiak tartják fenn a rendet, hogy az útonjárók ne káromkodjanak túlságosan, – vastagfalú, örökéletre épített vendéglők extraszobáiban papok, honoráciorok, a mult század adomáskönyveiből itt maradott tréfás emberek keverik parádival a bort, tót szóval a magyar beszédet, – állomások, megyék, országrészek, ahol mindenki büszke arra, hogy magyar (nem is úriember, aki nem olvas magyar újságot, az asszonyok ugyan még csak tótocskáznak, de hát másképen nem értenék meg őket a cselédeik, a piarci népek): ez volt valamikor a felvidék, ahová behavazott vasutakon, kacskaringós szánutakon annyit jártunk valóságban és képzeletben.

Szerelmesek világa volt a felvidék.

Itt mindenki szerelmes volt – Magyarországba. Olyan lágyan, szláv-odaadással, szinte epekedve még nőkről is ritkán beszélnek a férfiak, mint a felvidéki intelligencia Magyarországról gondolkozott. Ő, a legkedvesebb, a legdúsabb, a legszebb és az elérhetetlen. Királynő, akibe szerelmesek megkopott, messzire lakó gárdisták a Kárpát alatt. Szürcsölve, mint Tokaj borát isszák, ejtik ki itt a szájak a magyar nevet. Felpirosodnak az arcok, amikor a históriára fordul a beszélgetés. Mikor a felvidéken csinálták Magyarország történelmét… „Azóta, sajnos, mellőznek!“ – mondták, mintha új kedvese volna Hungáriának.

Rajongók földje ez. Az adóhivatalnok, a tanfelügyelő, az alispán és mindenki, aki a magyar államot szolgálja, oly büszkeséggel tölti be hivatalát, mintha éjjel-nappal a szíve felett viselné a magyar címert. Ezekből a furcsa, ábrándos városkákból, télen eltemetett falvakból, korai estékből, kis ablakokból: oly gyönyörűnek látszott a messzi igazi Magyarország, mint a tündérvilág. Innen figyelték epedő szemek az esti vonatot, amely pesti havat hoz vagonjain, postakocsijában budapesti újságot. Ezekben a télben halkan pirosló tüzű házakban, varjas, elhagyott kastélyokban olvasták rajongással az írók munkáit. A helybeli kereskedés kirakatában (a levéldobozok között) valóban feltűnést keltett egy-egy új magyar könyv és „beszéltek“ róla még a kaszinóban is. A legtöbb városnak volt irodalmi társasága. Mily lelkesedő úrihölgyek látogatták például az ungvári Gyöngyössy-Társaság koncertjeit! A kassai Kazinczy-kör oly ünnepélyesen fogadta a „fővárosi vendégeket“, mintha eleven főhercegek jöttek volna látogatóba. Ezekben a vendégszerető, drágalátos városkákban egy nap alatt megismerkedett mindenkivel az utazó, barátai, kedveskedő ismerősei akadtak az idegennek. S büszkén mutatták meg történelmi emlékeiket és élő nevezetességeiket. Friss pezsdülés, izgalom, költekezés, ha vendég jött a fővárosból. A szemek, arcok úgy figyeltek a messzi földről jött vándor szavaira, mintha a legnagyobb titkok derülnének fel.

Felvidék! Az egyetlen táj a földgömbön, hol a magyart úgy tisztelték, mintha minden magyar háta mögött Árpád állna vitéz népével. A magyar faj itt mutatta meg, hogy mennyi erő és báj lakik benne, s mily csodálatos vonzása van nyelve ezüstpatakjának. Aki egyszer ivott a magyar szó forrásából, nem felejtette el holta napjáig. Dalaink, mesemondásaink, irodalmi kincseink olyan megbecsülésben éltek itt, mint sehol a tiszta magyarság között. A hiában epekedő szerelmes áhitatosságával tisztelte a magyarság minden lépését, cselekedetét a felvidék. Itt nem volt kritika, kifogás, ellenmondás, csak a magyar fensőbbség iránti tiszteletnek olyan foka, amely tisztelet nem okoskodik, hanem kiugrik az ablakból, ha az imádott így kívánja. A hódoló szeretet és sokszor indokolatlan bámulat a magyarság iránt: tette, hogy a felvidék többnyire leghűségesebb szolgája volt a mindenkori magyar kormányzatnak. Csak magyar legyen…

Amint hűvösödött a hegyek levegője Miskolcon túl, a szívek annál melegebbek. Kassa, Sátoraljaujhely, Beregszász, Ungvár, a Szepesség, a honfoglaló folyók völgyei, a Hernádmente, a Latorca völgye, a Felső-Tisza… Úgy következtek a képek, mintha a históriában lapozgatnánk. Deresbajszú, pirosarcú, recsegő hangú urak mókás jókedve, jóságos tekintetű asszonyságok vendégszeretete, tót lelkületű lágysága a barátságnak, büszke, hiú testvériesség, az atyafiasságos érzületnek pompázatossága fogadta az utazót. Mintha csak azt akarta volna megmutatni mindenki, hogy mily nagyra tartja a szerencsét, hogy magyarnak számít. Mintha tanubizonyságot tenne város és falu, hogy nem felejtette el a régi magyar erkölcsöket: itt valóban él még az a nagyszerű magyar báj és kedvesség, amelyet maholnap csak anekdotás könyvekből ismerünk. A piroshasú tornyok, mohos bástyák, százesztendős bolthajtások egy régi magyar nemzet rokonságát hitték. Itt még egy évtized előtt is azt vélték, hogy él valahol, az alföldön tán, az a büszke, fejedelmi, gyönyörű nemzet, amelyhez tartozni a legnagyobb gyönyörűség. Ők még történelmi festmények pompájában nézték hegyeik közül a mindinkább leromló magyarságot. Ha látták volna, hogy pusztul, szakad, züllik a magyarság alföldjein, városaiban, Budapestjében: kiábrándultak volna és nagyon szerencsétlennek érzik vala magukat. Az a büszke, honfoglaló, hatalmas nemzet, amelynek fiaikul ők oly dicsekedve vallották magukat: ezalatt szerencsétlenül rohant vándorló útján méltatlan sírja felé.

Felvidék! Amely egykor úgy rajongta a lezüllött Magyarországot, – mily háztetőmagas lángú szerelemmel fordul az újonnan éledt magyarság felé! Hiszen ha valaha lehetett valóban rajongani a magyar nemzetért: most van annak ideje, amikor a magyar hősiesen, oroszlán-erővel emeli fel a követ sírja felett. Most jön az idő, amikor minden nemzetek ideája lehet a magyar.