Akiket többé nem látunk.

A pesti nők valaha oly csinosak és tiszták voltak, hogy senkinek se kellett elkívánkozni a városból, aki itt nyugdíjából éldegélt: ingyen legeltette a szemét.

Az ember bizalommal várta öregségét. Lehetőleg teljes penzióval visszavonul a hivatalából, vagy életjáradékot vesz, hogy minden eshetőségre biztosítva legyen. Elhordja régi ruháit, a szalonkabátokat, a hímzett fehérmellényeket, az ünnepélyekre tartogatott köcsögkalapot: a nyugdíjas önmagát ünnepli, senkitől sem függ többé, senki előtt sem kell meghajolni, gőgösen vágja könyvecskéjét a hónap elsején az adóhivatal elé. Függetlenség és szabadság, minden nap. Az ember szert tett valamely rendjelre vagy címre, amiért elnökké választják egy asztaltársaságban, ahol kedélyes butaságokkal telik az idő. Hazamenet, amíg a bütykös, fáradt lábak megszabadíttatnak a lábtyűtől: már kezdődik az elbeszélése a mamának, hogy mit mondott ez vagy amaz, öreg pajtás, régi barát… És így a mama is kiélvezi a magáét, mint akár fiatalkorában, midőn azok a pajtások, barátok még buzgón udvaroltak, szépeket hazudtak és jószagú pedrővel látták el bajszukat. Ha némi szerencséje és összeköttetése van a nyugdíjasnak: kaszinó-elnök lehet valahol. Milyen hatalom, tekintély, sőt ünnepély volt egy kaszinó-elnök például a Józsefvárosban, amikor a polgárság még javában virágzott! A trafikban a legjobb szivart kapta. A hentes, mészáros, fűszeres kedvében járt. Visszaköszöngetésekkel, kézszorításokkal telt el sétája. Pártügyekben tanácskozott, kis tanítónők tőle várták megválasztásukat, ezüstlakodalmán a polgármester mondta a pohárköszöntőt és ha olykor éjfélig a kaszinóban maradt, a familia otthon meg volt győződve, legalább is megbukott a kormány.

A nyugdíjas volt a legboldogabb ember a városban. A szép időnek, hamiskodó tavasznak, régi szeretős ősznek ő volt a legnagyobb élvezője. Néki építették a Halász-bástyát, az ő részére tartották a zenés miséket, a promenádon ő reá mosolyogtak a gyermekkertésznők, a börze előtti játszótéren a nevelőnők az ő kedvéért vetették keresztbe a lábukat, hogy a térdük látszott. A Sefánián korai tavaszkor a nyugdíjas tartott szemlét és elefántcsontfejű sétapálcájával intett a városi őrnek, ha valamit nem talált rendben. A ligetben levette a kalapját, amint a nap sütni kezdett. Hiába harangoztak a Fasorban a toronyban, a nyugdíjas csak akkor indult el hazafelé, amikor az ő órája mutatta a delet. Ezt az órát a műegyetemi órához igazította és hetenként ellenőrizte pontosságát, ami csak egy kis sétába került. Ő volt az, aki sohasem dobta el újságját, miután kiolvasta. Gondosan összehajtogatva eltette zsebébe. Milyen bolond a világ, ha az újságból nézi az ember! Szerencsére nem minden igaz, amit a hírlap ír. Az írók pedig kötözni valók. Némelyiket meg sem lehet érteni. Ő volt az, aki sohasem sietett Pesten, ebben a rohanva élő városban. A cipője mindig fényesre volt kefélve, a nadrágját otthon a mama vasalta, a kalapjáról a könyökével dörzsölte le a port. A borbéllyal vitázott, ha nem borotválta elég lassan és alaposan, – hiszen ő ráért. Méregbe gurult, ha valamely portékának az ára egy krajcárral emelkedett. Ő tudta a messzi boltokat, ahol olcsón lehet vásárolni. És ő tudta azokat a régi anekdotákat, nótákat, amelyekre már senki sem emlékezett a városban. Már csak ő találta meg az Ősz-utcát, az Ötpacsirta-utcát, a Zerge-utcát. De nem tudta teljes biztonsággal, hogy merre van a Lipót-körút. A mosóintézetet feljelentette, ha kirojtosodtak a gallérjai. A szabónak öt forintot küldött minden elsején, – tán még az esküvői frakkját, a hivatalnoki Ferenc József-kabátját, a tanácsosi bundáját törlesztette. Ő volt az, akinek az „idejében“, „korában“ minden másképen volt. A nők vallásosak s erkölcsösek. A férfiak tisztelettudók. Mindenkinek kijár a respektus vagyona vagy rangja után. Ő volt az, aki büszke arra, hogy harmincöt esztendeig ült a hivatalában és semmit sem csinált. Ő volt az, aki kitalálta az újságpapirosból való ülőpárnát, amelytől nem fényesedik a nadrág. Ő járt karonfogva az öreg élettársával temetésre, esküvőre s egyéb ingyenmulatságra. Ő járt korán reggel vizet inni az artézi-forráshoz, térzenét hallgatni (a bosnyák zenekar előadásában) a császárfürdői platánok alá. Ő ment fel a Gellérthegyre napfölkeltét nézni, ő rándult ki gyalog Mária-Remetére, ő szaladgált a kormányhoz, hogy a nyugdíjasoknak is adjanak félárú vasúti jegyet, pedig soha életében nem utazott sehová. Ő tudta krajcárig a bélyegilletéket, a tisztviselői fizetéseket, hány krajcár van egy forintban és mennyit keres a főpincér a borravalóból. Ő volt az, aki a szájától vont el minden krajcárt, hogy öregségére gyűjtsön… Rakta, rakosgatta harminc-negyven esztendeig a forintocskákat. És most itt áll megöregedve, nyugdíjasan, élvezni vágyóan a takarékosság, munka gyümölcsét. S ráeszmélt, hogy egész életének elvonultsága, garasfogdosása, kielégületlen gyomrának korgása, aszkéta nyomorúsága mit sem ért. Egy jó kalapot sem vehet azon a pénzen, amit azelőtt egy egész esztendeig megtakargatott. Érdemes volt így élni? (1920.)