Ének a végekről.

Hallottátok már a felvidéki harangokat?

Milyen másképen szólnak a harangok a Felvidéken, mint az Alföldön! Középkorias csengésükben történelmi zenekarok szólalnak meg, kifinomodott hangjukra mindenféle látományok tűnnek fel szemeink előtt, az ó-tornyok körül eszünkbe jutnak hazánk históriájából való jelenetek; minden harangütés egy varázsló szó, amely csengve, zengve, énekelve mond el borongó századokból való történeteket. Az ember egyszerre közelebb érzi magát nemzeti históriájához, mikor a felvidéki városok harangjait hallja: ősei is ugyanezen harangokat hallották, midőn az akkor még új kockaköveken a templom felé lépegettek, keresztet vetettek, felfohászkodtak és ugyanezen harangok gyönyörű zenéje mellett elvonultak a város falai közül, hogy itt hagyják nekünk izgalmas vagy szomorú történetüket, egy nevet vagy egy évszámot a múlt időkből. – Ha sohasem jutna eszünkbe drágalátos történelmi multunk: a felvidéki harangok szavára megelevenedik minden iskolai olvasmány, regény, tanultság, amit hazánk történelméből szívünkbe zártunk. A harangöntők tán több ezüstöt és aranyat kevertek a rézhez, mikor ezeket a harangokat öntötték. Vagy talán az ősök lelke, fohászkodása, sóhajtása, öröme belévegyült a harangok hangjába, mint egy örökös visszhang? Bármint múlik az idő, a felvidéki harangok mindig a magyar középkorról beszélnek, mert akkor tanulták meg az első hangot, amelyet kiejtettek.

Az érc-zászlók a toronytetőn pontosan mutatják a hegyekből fujdogáló szelek irányát, a városházán a pecsétes levelek megmondják, hogy ki a király Magyarországon, a városi zenekar, amely néhol bányászok társaságából, máshol zenekedvelő polgárokból alakul: minden ünnepélyes alkalommal elfujja a Himnuszt vagy a Rákóczit, olyan meghatottsággal, mintha az egykori magyar királyság mind a négy folyama mellől Késmárkra irányodna minden figyelem: mily zenedarabokat játszik Szent István napján a tűzoltózenekar?

Takácsok szövőgépe kattog a téli délután kékségébe borult házikókból, amely szövőszékeken egykor Krisztus urunk ingecskéjét szőtték, hogy örökké az tartson s együtt növekedjen a gyermekkel… Aranymívesek, régiségkereskedők, hímzéssel foglalkozó iparosok maradtak itt a középkorból, akik oly szerelmesei mesterségüknek, mint messzi őseik, akik a két királyságban (a lengyelben is) megbecsültették a szepességi ipart. A fensíkon, amelyet a Tátra merőlegesen határol, mint valami operai díszlet: furmányosok nyargalnak a gránic felé tokaji borral, bélai borovicskával, vászonnal és felpirul az arcuk a meghatottságtól, ha magyar nyelven szól hozzájuk az utazó. Ez az a táj, az egykori szepesi grófság, ahol a lakosok mélyen megemelintették a kalapjukat a magyar szó előtt. Mintha szegény leány ment volna dúsgazdag emberhez: olyan büszkék voltak hatalmas urukra, Magyarországra a Poprád partjain. A késmárki tornyok csengő, csilingelő, az örökös szélben foszladozott melódiájú harangszava, óraütése a pergő magyar történelem számára jelezte az elmúló órákat, esztendőket, – mintha a közelben állottak volna a krónikások, akik minden alkalommal feljegyzik a Szepesség hűségét a gyönyörű Magyarország iránt. Szegény lány volt ő, akinek ártatlansága és hűsége a hozománya.

E hegyes háztetők alatt, vasrácsos ablakok körül, döngő kapuboltozatok mögött olyan magyarok laknak, akik életük büszkeségét, létezésük pompáját, szívdobogásuknak egészségességét, lelküknek minden reménységét abba a hitükbe vetették, hogy van valahol egy igen hatalmas, mindenekfölött való magyar állam, amely dicsőséges kezével sujthat és felemelhet. A hivatalnok-ünnepeket itt oly pontosan megtartották, mintha a mindenkori kormányelnök aggodalmasan várná a jelentést a késmárkiak viselkedéséről, a március tizenötödiki nap csaknem olyan ünnepnek számított, mint a karácsony, mindenki a legjobb ruháját öltötte magára a koronázás évfordulóján és a városi notabilitások ősz vagy kopasz fejükkel megindultan bólongattak, mikor a polgármester a Méze-kertben (rossz idő esetén a két kövér asszonyok vendégfogadójában) poharát Ferenc Józsefre emelte. A városháza tanácstermében Ferenc József képe uralkodott talpig olajban, piros huszárnadrágban és mielőtt a havasi legelők bérbeadásáról határoztak volna a lojális szenátorok, talán némelyiknek megfordult a fejében, hogy mit szólna a tanácsi határozathoz őfelsége.

Ebben a városban minden utcakő, minden cégtábla a boltok fölött, minden hang a piarcon vagy a gyülekezetben arról beszélt, hogy a leghatalmasabb nemzet a világon a magyar, amelyhez tartozni dicsőséges és jövedelmező állapot. A romjaiban andalgó Thököly-vár mögött alföldi diákok tanulták a leckét, a hársfaleveles promenádon karöltve sétálgató cipcer-kisasszonyok tüntetőleg és hangosan fitogtatták a magyar szót, a kis vasúti állomáson az esti vonat beérkezésekor korzózó hölgyek (a városban egyetlen aszfalttal borított területen), amíg ropogva sétáltak, magyar dalokat dúdolgattak, hogy a szárnyvonal masinisztája szívesen időzött a késmárki állomáson. Csak messze, a külső utcákban maradt meg egy-egy tábla, amely német szóval emlékezetben tartotta az utca régi nevét, kérkedve, büszkén magyarul beszélt itt mindenki, ha a bérkocsisok idegeneket hoztak az állomásról, a tánciskolában nemzeti öltözetben jelentek meg a legjobb táncosnők, az öreg boltosok szégyenkezve hívták elő fiukat vagy lányukat, ha a vevő magyarul szólalt meg. Még a városi dobos is magyarul proklamálta mondanivalóit a külső telkeken és csak suttyomban mondogatta el az öreg tótoknak anyanyelvükön a proklamáció tartalmát.

És a líceumban keménykötésű, soviniszta, többnyire függetlenségi érzelmű professzorok nevelték az ifjúságot, mintha megbizatásukat még Rákóczi Ferenctől vagy legalább is Kossuth Lajostól nyerték volna az ifjú szívek felvilágosítására. Sehol Magyarországon nem szavalták bensőségesebb meggyőződéssel Vörösmarty és Petőfi költeményeit, mint a líceum önképzőkörében. Csak emlékezzetek, alföldi magyarok, kik néhány ifjú esztendőtöket Késmárkon vagy más szepességi iskolában töltöttétek, mily rajongása és földöntúli tisztelete volt itt a magyarságnak. Nemzetet a végeken még nem imádtak úgy magyar hozzátartozói, mint itt, hideg, hosszútelű, havas északon imádták a magyarságot szerény, félig-meddig mostoha fiai, a szepességiek, a Kárpát fagyot és nélkülözést termő fensíkján. Az esztendő nagyobbik felét mély csendességben élte át itt a lakosság a fürészporral betömött ablakok mögött, félméteres hóval borított háztetők alatt. A borzalmas kárpáti tél foga alatt megroppantak a fenyőerdők, méteres hó borította a piarcot, a vicinális-vonat napokig adós maradt a pesti újságokkal, idegen hétszámra nem érkezett a szép Magyarországból e tájra, ám a diákok bálján, amelyet Vízkeresztkor tartottak, a tűzoltó-zenekar szinte fáradhatatlanul fújta el számtalanszor a Rákóczi-indulót, amelyre az ifjúság táncolt s az öregek könnyes szemmel bólongattak.

Most már a szélvész fújja a tárogatót a Thököly-vár bedőlt ablakain át.