A peleskei jegyző útján.

Párisban nem tudják, hogy a szatmármegyei nemesség atyafiságban, vagy legalább is komaságban van a bihariakkal, a szilágyiakkal, akiket most elrekesztenek egymástól az új térképen?

Bizonyosan nem tudják Párisban, hogy itt egy nagy darab földön egy magyar család lakik (a híres köznemesség maradékai), mert ha tudják, máshol állították volna fel a határt. A mostani határ annyira nem számíthat, mint a falusi házak között levő garád (amelyet ezen a vidéken sárból építenek és góréval, náddal födnek be). A garádon átbeszélget a szomszéd, még a pipáját is odaát füstölteti, áthajlik a leány dereka, átnyúlik a kikapós menyecske két teli karja, átpörög a vénasszony nyelve. Csirke, tyúk átbúvik, házőrző eb itt csinálja magának az utat, amelyen kiugrik… Hát ilyen az a határ, amelyet a magyarok és magyarok közé vonnak kelet felé. Nem kell búsulni, hogy magja vész az atyafiságos érzelemnek, az évszázados komaságnak, testvériségnek. Csak hadd mondják Párisban, hogy Szilágyban, Biharban, Szatmárban ezentúl románok laknak. Jóízűen mosolyog ezen a magyar ember, mintha adomát hallana a Lidérc-kalendáriomból. Kund hadnagy ereszkedett erre hadaival, amikor a tiszai nádasok Nagyváradig tartottak, tiszai csíkot fogtak a lápból Szatmár alatt és a Nyirség, Hortobágy, ecsedi láp egy sátoralja birtoka volt. Árpád valahol a Dunántúl ütötte fel vezéri zászlaját, a hadnagyok a Tiszántúl a saját szakállukra és bölcsességükre kalandoztak.

Ugyanazok a kezek emelték a nyirségi földvárat, amelyek a biharit. Századokon át szaporodott itt a honfoglaló magyarság. Messzire nem mehetett. Nem engedte a Tisza, a Királyhágó, ugyanazon földön legeltette barmát, építette házát, az új királyok legfeljebb megerősítették a régi nemesi leveleket. Itt volt a legerősebb a köznemesség az országban, mert minden ember a honfoglalásból maradt itt. Még országgyűlést is tartottak. Jó magyarság ez, amely megmaradott őseredeti alakjában, mint a farkas, mely a nádasokat járja. A férfiak inkább csontosak, szívósak, szárazak, nem igen elhízottak, mint másfelé az Alföldön. Az árvízzel, alkotmánnyal, honfibúval való küzdelemben megszíjjasodtak az inaik. Kis termetükkel, fekete gubájukban, magyaros bundájukban reggeltől napestig guggolnak a rázós szekér oldalán. Gyalogszerrel is elbaktatnak nagy messziségekbe. A nevét mind le tudja írni, mert magyar nemes. Az udvarházakban arról beszélgetnek, hogy ősi alkotmányunk szerint minden magyar nemes ember egyenrangú a királlyal és így az új királyválasztó gyűlésen kikiálthatnák akár Költsey Pált királynak, de lehetne a király tyukodi ember, de semmiesetre se kenézlői, mert az kún maradék.

A legjobb magyarság lakik a Felső-Tiszától a Körösig, amelyet most Romániának akarnak nevezni. A peleskei nótárius eleven alakban jár-kel itt napjainkban is az eldugott falvakban. A magyar históriai arcok lépten-nyomon feltünedeznek előttünk a náddal fedett házakban. Bocskay-képű kisnemesek őgyelegnek a szatmári hetivásáron, Rákóczi-arculatú férfiak egykedvűen nézik a tornácról a kocsin utazó küzdelmét a kerékagyig érő sárral, az öregebb emberek az én gyermekkoromban még fésűt viselnek a hajukban, a kántorok Arany János pipás kántorai és „nemes, nemzetes és vitézlő“ prédikátumot vésnek a fejfára, mert a temetőben ez a divat. Magyarság, amely századéveken át egyetlen férfias örömét az alkotmányos harcokban, követválasztásokban élte, ha épen nem volt háború. Magyarság, amelyben legerősebben élt a jogérzet, amely mintha a honfoglalás óta maradt volna itt e tájon. Ezt a magyarságot akarják elszakítani az anyaországtól, amelynek „első foglalásból“ való földjei feltalálhatók minden határban, ahonnan a legtöbb nemes embert mutatta ki az egykori nógrádi levéltáros, Nagy Iván. Ahol minden ember ügyvéd, politikus születésénél fogva, amikor a legénytoll kiütött állán. Itt akarják elhitetni a világgal, hogy Nagy-Károlynál végződik Magyarország. (A nyirségieknek mindig szerencséjük volt. Még a Tisza is jobban áradt a Szamos felé.)

A köd, amely így télidőben együtt füstölög a kémények foghagymás-füstjével: darab időre eltakarhatja előlünk az apró falvakat, a két- meg háromszáz esztendős évszámokat a háztetők kéményein, a történelmi redőzetű arcokat, a szép öregembereket, akik oly bölcsek és tapasztaltak, mintha Bocskay óta élnének egyfolytában és már semmin sem csodálkoznak, semmitől sem félnek, mert századokon át megismerhették nemzetüket… A dér, a fagy, a hó, amely erős télen járhatatlanná teszi errefelé az utakat, hogy a vendégszerető gazda az orrossal kénytelen önmagát felköszönteni jóravaló vendég hiányában, majd elmúlik; elindulhat a híres jegyző Gvadányi országútján; Bessenyei összeomlott kuriáján nemcsak az éjféli kísértetjárásban hangzik magyar szó és a szatmári piarcon a jézustársaságbeli atyák ismét sétálni viszik a kis magyar fiúkat, akiket itt a legnagyobb gonddal nevelgettek. – Máskor is volt tél, máskor is elmaradt a postakocsi, a nagy havakban hetekig élte a maga elgondolkozó, tűnődő életét a falusi magyar, amikor bibliát vagy Horáciust olvasott. Ez a tél talán hosszabb lesz, mint a régi telek. De egyszer felszáll a köd a fehér nádasok felett, a lápokon kinyílik a sokszínű flóra, a kanyargó országúton, a feszület mellett peregve elhajt egy könnyű szekér, amelyről kis gubás ember ugrik le a hírrel: megint csak Magyarország vagyunk… Talán mire a fecsegő nyirfák ezüst pecsétviaszkot ütnek üvegzöld leveleikre, talán mikor a búskomoly, vén, emberképű fűzfák a folyók partján hosszú ujjaikra finom csipkét szednek, mire az áradó vizek elviszik az emberek rossz indulatait… a keresztútra napraforgót ültetnek, mert ő mutatja a vegyesnyelvű vidékeken a magyar falvakat. Az emberek megdörzsölik a szemüket:

– Milyen rosszat álmodtunk!