Polónyi Géza kalapja.

Olyan nagy feje volt, hogy senki sem viselheti utána a kalapot. Ez a fej – tán még a kalap is – a tizenkilencedik századbeli Magyarországból jött és mindvégig megállotta a helyét a nagyméretű koponya s a kalap sem ment ki a divatból. Hetvenhárom esztendős volt.

*

Mikor Eötvös Károly ment el, azt írták róla a meghatott tollak, hogy az utolsó táblabíró ballag el az ősök által kitaposott országúton.

Íme, mielőtt végleg lezárulna a kripta a régi Magyarország felett, még jelentkezik más is, aki kopogtatásával helyet kér a tizenkilencedik század magyarjainak sorában; ott, ahol úgy feküsznek halottaink nagy meggondoltsággal, karbatett kézzel, mindenttudó bölcsességgel, – mint általában a mult századbeli magyar politikusokat láttuk, elképzeltük, emlékezetünkbe véstük. Ezek a századvégi magyar politikusok közvetlen elődeiktől (sőt a még velük karonfogva járó öregektől) tanulták a tempót, a megjelenést, a hazafias lendületet, a mellet dagasztó nemzeti önérzetet, – tanulták a mély, bölcsenjáró táblabíráktól. Eötvös is, Polónyi Géza is fiatalkori ideáljait olyan régi magyarokról választotta, akikről mi már csak a históriában olvashattunk. S ezért tűnt föl szemeink előtt néha félszegnek, máskor érthetetlennek, de mindenkor imponálónak Polónyi és Eötvös is.

Polónyi Géza fiatalsága például abba a korszakba nyúlik vissza, amely még nem sokban különbözött Vas Gereben regényeinek légkörétől. A szegénysorsú, tehetséges diák (aki a „Jurátus-életben“ csizmatisztítással kezdi és a neve „audiat“), Polónyi Géza fiatalkorában is a nélkülözés és küzdelem emberfölötti iskoláját járja, amit talán nem is bírna meg egy huszadik századbeli fiatalember csüggedés, megtörés nélkül. Az akkori fiatalemberek (akikből később valóban ember lett) nem riadtak meg semmiféle viszontagságoktól. A szegény diáknak hét kásahegyet kellett keresztülrágni, amíg tanulmányaiban előrehaladhatott; a rongyos csizmák, pókhálós-vékony köpenyegek, esztendőkig viselt süvegek fáradhatatlanul mentek egyik városból a másikba, régi iskolából az újba, egyik küzdelmes megélhetésből, koplalásból, vidáman viselt nyomorúságból a másik sorstragédiába, amíg gazdájuk legalább a házitanító álmodott állomásáig eljuthatott.

A faggyú-gyertya pisla világításánál, a rongyos szalmazsákon a kietlen években fogyott egyik tankönyv a másik után, múlott egyik osztály kitüntetéssel, mint a másik, a derék megfeszült, a korgó gyomor parancsszóra hallgatott és a diák-kenyérnek, a savanyú brugónak mennyei ízt tulajdonított az erős akarat.

A vándor-diák sziget-felfedező útját járta meg ifjú lábaival az öreg Polónyi. Bolyongásaiban bizonyosan látta a tétlenségében hervadozó Magyarországot jó közelről, láthatta a düledező udvarházakat, amelyekből félig már kilicitálták a tunya gazdát; az országúton találkozhatott a tanulatlan magyar földesurasággal, aki utolsó lovát hetyke homokfutóban, kutyabőr-keztyűben hajtotta a vásárra eladni; és diákpajtásaitól hallhatta az előkelő állású atyafiakat felsorolni, amely atyafiakban bizakodva (nem pedig tudományosságára támaszkodva) vágott neki az életnek a legtöbb magyar ifjú.

*

Amit Polónyi Géza a régi Magyarországból látott: az mind csak arra serkentette a szegény diákot, hogy eszét kimívelje, önerejére, találékonyságára, bátorságára appellálva várja, midőn rákerül a sor e tudatlanok országában. Még éltek ugyan a bölcs, nagykoncepciójú öregek, akik a nagyszerű tizenkilencedik századot Magyarországon megteremtették, de már búcsúzóban voltak és helyettük nem jöttek új koponyák. A meddő, egyedül a protekcióban lélekző Tisza Kálmán-korszak járta. Egy éles elme könnyedén vágott magának utat az akkori fiatalok között, ha az öregek kivesző erényeit tartotta pajzs gyanánt. Polónyi Gézán késő öregségéig meglátszott, hogy fiatal korában jól megtanulta a táblabírák tempóját – szinte az ő gondolataikat, ravaszságaikat, okoskodásaikat folytatta, figyelmen kívül hagyván maga körül az elléhásodott nemzedéket. S így egyenes utóda volt azoknak a magyar politikusoknak, akik egykor az ész és furfang fegyvereivel védelmezték Magyarországot a töröktől, paktáltak franciával, túljártak az osztrák eszén: – amilyenek a tizenkilencedik századbeli magyar táblabírák is voltak, akik bár körömszakadtáig tartották vármegyéjüket, belenyugodtak Kossuthba, megalkudtak Deákkal a haza és a nemzet egysége érdekében.

Ha majd eltávolodnak tőlünk a mai évek és a nagyeszű Polónyi Gézát messzebbről láthatjuk: ráeszmélünk, hogy évtizedeken át a lepergő parlamenti évek szálait az ő kezei irányították. Olykor fiskális furfanggal, máskor a Fráter György eszélyességével, majd a törvénykönyv káprázatos ismeretével vágott közbe az alantas napi-politikától az orrok hegyéig sem látó koponyák gondolatainak. Megállította a hájfejű politikusok birkanyáját, mint a farkas. Vihart élesztett, indulatokat keltett fel, szenvedélyek alá gyújtott tüzet, vad juhászkutyákat eresztett szét, forgószélt hívott segítségül, amikor ölbetett kézzel, fáradt szemhéjjal bóbiskolt körülötte a parlament. Egyszer olyan volt, mint egy keserű bujdosó, máskor döngette az asztalt, mint egy erőszakos vidéki kortes. Összevont szemöldökkel figyelt, héja módjára lecsapott, furfangos úton biztosan haladt, – majd kedélyes volt, mintha egy negyvenes évekbeli kalendáriumból vágták volna ki. Hetyke begyűrt kalapja alatt úgy vitázott az utcán, mint egy tüntetésre készülő jogász; máskor lekonyult ez a kalap, mint egy csatavesztett kortesé. Ez a kalap mutatta, milyen a politikai helyzet.

Mindig magyar volt és kitalálásaiban, ötleteiben, támadásaiban és meggondoltságaiban a magyar élet útjain haladt, azon az úton, amit egy szegény, nagyeszű ifjúnak a tíz körmével, az ereje megfeszítésével kellett megásni, hogy végül Magyarország igazságügyminisztere lehessen. Verbőczy volt a törvénytanítója és úgy fogta kezében a magyar törvénytárat, mint a buzogányt.

Polónyi Géza küzdelme, törekvése, győzedelmessége példa arra, hogy Magyarországon az eszes ember is boldogulhat. Alakja lehetne egy regénynek, amelyben az igazi Magyarországot írná meg egyszer valaki, a közelmult országát.