89. Kitájékozás.

Három – – –ji embör abba a régebbi időtájt mögrakodott széksóvâ aval a szándékkal, hogy êmönnek Bánátra cserélni. Ėgy tál búza ėgy tál széksó (volt a csere) ėgy tál kukuricza ėgy tál széksó. Vôt ėgy-ėgy lovuk: egynek ėgy nagy sárga lova vôt. A nagyszentmiklósi járásba Csanád-közeltájt, kierösztöttek legelőre mög űk maguk is pihenőre ėgy kis vacsorakép. A lovak legelésztek, űk beszélgettek osztán neki feküttek pihenőre, alunni. Éféltájt hajnal fele fölébrettek, hogy maj tovább mönnek. Mönnek a lovaké, kettőt mögtanátak, a nassárga mög hiányzik, Elkesztek tanakonni, hogy: „Hun a sárga? hun a sárga!“ Nem tutták kigondolni, kettő mög van, de ėgy nincs: a nassárga. Asz mongya az ėgyik: „Hé komăm, szomszéd urȧm! tăjékozzuk ki ugyan hovȧ lėhetett ȧ nȧgysărgȧ?“ Asz mongya az ėgyik, valamik: „Ȧsz tudom, hogy embėr vôt.“ (a tolvaj.) Aszongya a másik: „Hȧ embėr vôt, ȧkkor nȧgy vôt.“ Aszongya a harmadik: „Hȧ embėr vôt mėg nȧgy vôt, ȧkkor vėrės vôt.“ Mikor mán kităjékoszták, elmöntek keresni a nagy, vörös embört.

Csanád-tájt az országút szélön rátanátak a nassárgára fáhon vôt kötve. Fön az országúton a nagy, vörös embör az útat igazgatta. A három embör rajta mönt hogy: Hê! êloptȧ ȧ lovunkȧt!“ Az útkaparó szabatkozott, hogy ű nem lopta el a lovat, csak azé kötötte mög, hogy êtévett (a ló) êgyütt êre, ha keresi valaki, mögtanájja. De a három embör nem engedött neki: „Mer kităjékosztuk, hogy nȧgy embėr lopta el ȧ lovȧt, mėg is tȧlăltuk kêdet!“ Behajtották Csanád-kösségbe a lóval ėgyütt a bíró elé. A három embör be is mönt a bíró elé, hogy ȧ lovukat êlopták, de a lopót mėgfoktuk, ide hosztuk ȧ bíró úr elé! A bíró mingyá hívatta maga elé a lopót; hát kit lát? A kösségnek az útkaparóját! Kikűtte a három – – –ji embört, az útkaparót pedig kihallgatták. Gondolkozóba estek, hogy mög van csalatkozva az a három embör. Hát az útkaparót êkűtték, hogy mönynyön a dôgára. A három embört behívatta a bíró, kérdöszte, hogy hunnan tugygyák űk, hogy az embör lopta el a lovat? A három embör aszonta, hogy űk kităjékoszták, ârû tutták mög, hogy ű a lopó. Aszongya a bíró nekik: „Hát kentök boszorkányok! kentök tájékozni is tunnak? A boszorkányokat mög szokták égetni! Mingyá vasra veretöm kentöket! Nem igazembörök kentök!“ Kikűtte asztán űket. A bíró fijatal embör vôt, aszongya a jedzőnek mög az esküttnek: „Ugyan, mivel tréfáljuk mög űket?“ Valamöjik êtanáta, a könyvszekrénynek a tetejin piros almák vôtak főtéve – ėgy êtanáta aszt, hogy: „Ėgyet vögyünk lė, boríjjuk lė bögrévê, tájékozzák ki; mi van alá téve a bögrének?“ Behivatták űket, asz mongya nekik a bíró: „Maj möglátytyuk, hogy mijen embörök kentök, mit tunnak kentök! Tájékozzák ki, mer mögégetteti űket, mint boszorkányokat. Aszongya az egyik nasz szomorún lėcsüggesztött fejjel: „Aszt tudom, hogy gėmbėlű.“ A másik mán így bátrabb lött, aszongya: „Hȧ gėmbėlű, ȧkkô ôma.“ A harmadik mán egész bátorsággal mongya: „Hȧ gėmbėlű! (ha) ôma! ȧkkô vėrės“. Elnevették magukat: a bíró, jedző, eskütt, tuttukra atták, hogy a lovat nem úgy lopta el az útkaparó; hanem úgy tévett oda: „Máskor jobban vigyázzanak kentök a lovukra!“ Útnak bocsájtották űket.

(Szeged)