90. Gyermekköltés.

A tatárjárás ideje előtt a Tátra-högység tüvibe létezött ėgy Zengő nevű kösség, de a tatárjárás alatt ez a kösség elpusztult, máma nincsen nyoma. A Zengő kösség szélibe ojan tanyaformába lakott ėgy házaspár. Itt az egész kösség juhjószágokat tenyésztött. Az a házaspár mindég sopánkodott, hogy csak ėgy gyerök vôna, csak ėgy gyerököt anna az Isten! családtalanok vôtak.

Hát ėgy napon, ėgy kiszôgált katona gyütt hozzájuk éjjeli szállást kérni. Kapott éjjeli szállást, vacsorát is. Beszélgetésbe gyüttek, de a többi beszéd köszt a panasz is előgyütt. Sóhajtozott az aszszony is, sóhajtozott az embör is, hogy nincs gyerök, csak ėgy gyerök vôna! csak ėgy gyerököt anna az Isten! Itt a kiszôgát katona látta, hogy kivel van dôga, főhasználta a dôgot ėgy kis cselfogással, aszongya a gazdának a kiszôgált katona: „Üm! gazduram, ezön legkönyebb segíteni! gyerököt legkönyebb szörözni!“ Hát olyan kukoriczatörés tájon vôt az idő a katona szėtnézött, látott az udvarba ėgy nagy rakás tököt. Ėgyet kiszömölt, ėgy fehéret, nagyot, aszongya: Ölêje mög aszt a nat tököt, gazduram! osztán vigye föl a högyôdalba, hejözze el, űjjön rajta tíz, tizėnkét, vagy tizėnöt napig! maj möglátyya, hogy milyen szép gyerök fejlődik belüle!“ Az aszszony mögörűtt a katona tanácsának, bísztatta az embört: „Jó lösz hé, apjuk! fogagygyé ken szót! mer a katona uram jobban tugygya mint münk!“ Az embör az aszszony biztatására mög a katona bisztatására mögölelte a nat tököt, fővitte a högyôdalba osztán ráűlt. Itt a katona ráparancsolt az embörre, hogy önnivalót, mög innivalót vigyön öleget! addig lė ne gyűjön, még a gyerök ki nem fejlődik! Tėhát élelömmê mönt fő. Az embör ülte a tököt, nocsak hagy űjje! A katona hogy maga maratt, gazdákodott: sütetött-főzetött, mint a katona szokta, az aszszon pedig késséggê kiszolgálta, mulattak, az embör mög űlte a tököt. Igy telt az üdő, êmult mán nyôcz, tíz nap, a katona észhön kapott, hogy az embör mán ráún a tökön ülni, maj haza is gyühet, a mit tudott, az aszszontû kérögetött úgy, hogy a prótszak mögvôt mán tömve, odább álott; az embör mög csak űlte a tököt. Azon a tájon juhász legeltetött, ėsz szamár csikó elmaratt a falkátul, nem meszsze az embörhön, a hun a tököt ülte, lėfekütt, elszöndörödött. Az embör is keszte únni az ülést a tökön, fészkelődött. A hogy fészkelődött, valahogy a tök kiugrott alula. Gurûtt a tök lėfelé a högyrű, a szamárcsikó mögijett a töknek a gurulásátul, főlugrott, szaladásnak vötte a dôgot. Az embör möglátta, hogy fölugrott a szamárcsikó oszt szalad, torka szakattábul el keszdött kijabálni: „Mögáj, kedves fijam! én vagyok a tė apád! Mögáj kedves fijam! én vagyok a tė apád! kedves fijam huva szalacz?“ Mindön erejibül szalatt, a szamárcsikó után mög kijabált: „Mögáj, kedves fijam!“ Nagy űzés-zavarás után nagy kínnal mökfokta a szamárcsikót, ölelte csókolta: „Gyere, kedves fijam! én vagyok a tė apád!“ Az aszszony mög a tanya udvarába nészte, hogy az apjuk zavari a gyerököt, a kezeit csapkotta, hogy van mán gyerök. Aval vôt, hogy a gyerök mögszalatt. Nagy huza-vonya után haza vezette: „No, aszszony! van mán gyerök; de még ilyen vadat nem láttam. „Csakhogy möggyütt ken!“ monta az aszszony. De másrészrül főtünt az aszszonynak, hogy nagyon hoszszú füle van a gyeröknek: „Hé, apjuk! nagyon hoszszú füle van ennek a gyeröknek!“ mondja az aszszony. „Nė, törőgyél aval, csak hogy van!“ „De mégis nagyon formátlan!“ „Aval sė törőgygyél! Maj mögformálódik, ha nyől.“

Szeged.