46. A visszafelé sült puska.

Vôt ėgy embör, a ki nagyon pogán hitön élt, a felesége pedig nagyon istenfélő aszszon vôt: mindön nap eljárogatott a templomba imátkozni és mikor az az üdő vôt, mög is gyónt. Az ura asz kérdöszte tűle: mér jár ű a templomba? asz monta az aszszon: „Én nem tudom asz máskép kimagyarázni, mint hogy az embör az Istennek szolgálni mén“. „Mit ád a pap neköd a mér elmész a templomba?“ Aszongya az aszszon: „Nem tudom én kennek asz mögmutatni, nem ojan, hogy aszt haza hozzuk“. „No, ha még ėcczör elmész a templomba – monta az embör – a mit kapsz a paptul, aszt haza hozzad!“ Az aszszon mivel nagyon félt az urátul, ėcczör csakugyan is mikor elmönt gyónni, az ostyát haza vitte az urának. Az ura aszonta neki: „No, hát maj möglátom én, evel mögüdvözül-ė az embör?“

Kimönt az erdőbe, kivitte magával, főkötötte ėgy ágra, êmönt ötven lépésre, ráfokta a puskáját, rálűtt, hogy körösztül lüvi, de mikor rálűtt, a gojó az ű két szömit lűtte ki. Itt osztán mögijett az embör, hogy a felesíge csakugyan üdvözölni járt a templomba! de az embör nem möhetött haza. A hogy jártak âra, mögüsmerték az embört, de ű nem üsmert mög sönkit, mert nem látta (az embert), mégis könyörgött, hogy vezessék haza! Mikor hazavezették, könyörgött a feleséginek, hogy bocsásson mög neki, mos mán elhiszi, hogy mé járt a templomba, ű sė lösz ol pogán. A felesége osztán mögbocsátott neki, ėgygyütt jártak a templomba, a felesége vezette, mer maga nem birt elmönni. Az embör osztán szentéletű lött, mögnyerte a két szöme világát.