62. Okosbolond aszszon.

Hol volt, hol nem volt, vôt a világon ėgy legén, mögházasodott: elvött ėl lánt. Écczör hazamén a szögén embör a munkábul, az aszszon fölagygya a vacsorát, az embör mongya neki: „Hozzá be ėgy kandsó bort!“ Vitt föl az aszszon ėgy kandsó bort, mögiszsza az embör, asztán kimén a kamrába, hát látytya, hogy kifojt a bora mind, mert nem csavarta viszsza (a csapot), nem zárta el a hordót (az asszony). Mongya az embör az aszszonnak: „Kifojt a bor, hincse be ėgy kis homokkal! Kapja magát az aszszon, ott vôt ėgy na zsák tiszta liszt, rászórta mind. Bemén az embör a kamrába, így gondolkozik: Ennek az aszszonnak nincs esze, – vôt neki ėgy tehene – a tehenet is eladom, mert még kárt csinál benne! Elhajtotta (a tehenet) a pijaczra, elatta 25 aranyé. Hazavitte a pészt, mögmutatta az aszszonnak, de aszonta, hogy sárgacsikó, ráparancsolt az aszszonra, hogy: „Majd eszt elásom az istállóba, de hozzá nė nyúj, mer mögrug!“ Azután az embör, mind a ki jól végezte a dolgát, elmönt munkába, az aszszon mög mönt dolgára.

A mint végeszte a dolgát, beszólt ėgy olá: „Köcsögöket vögyenek! köcsögöket“. „Jaj! nem tudunk – mongya az aszszon – nincsen pézünk, de ha sárgacsikóké annak, akkor veszek“. „De mijen az a sárgacsikó?“ mongya az olá. „Ott van az istállóba, de rám parancsolt az uram, hogy föl nė ássam én, de ha nem félnek tűle, hogy mögrugja (magukat), ássák föl!“ Az olájok fölásták a sárgacsikókat, a köcsögöket lėrakták és elszöktek. De mögörült ám az aszszon a sok köcsögnek; gondolta: hogy becsapta ezöket az olájokat, hogy mögörül az én uram, ha hazagyün, hogy azé a haszontalan jószágoké menynyi köcsögöt kaptam; hanem mos mán dologra! Körül vót az udvar karókkal, minynyájinak (köcsögnek) kiütötte a fenekit és a karóba húszta. Hazamönt a szögén embör, elébe áll az aszszon: „Csak nézz ide! micsoda hasznot csináltam? becsaptam az olájokat! csak képzeld! azért a haszontalan sárgacsikóké menynyi köcsögöket kaptam?“

A szögén embörnek mit vôt, mit tönni? kérdöszte: mêre möntek azok a bėtyár emberek? Szalatt utánnuk, de közbe viszszaszólt az aszszonnak: „Aszszon! az ajtót zárd be, jókarba hadd, hogy valami baj nė lögyön!“ Micsinál a szögén aszszon, lėvötte az ajtót, bezárta, a kûcsot fölakasztotta, az ajtót a karjára akarta tönni, de így nem bírta, a hátára vötte, jô mögfokta, vitte, maj mögszakatt, kiját az embörnek: „Várjál mög! nagyon nehéz ez az ajtó!“ Viszszanéz a szögén embör, hát! látytya, hogy maj mögszakad az aszszon, mongya néki, hogy: „Mé hosztad magaddal az ajtót?“ „Tán bizon, neköd ál föjjeb! nem tė montad, hogy jô karba tarcsam? hát legjobban a hátamon birom: jô karba tartani“. A mint mönnek, möndögélnek, ėcczör csak hajják, hogy nagy lárma van utánnuk. „No, aszszon! hova mönynyünk? mos ha az ajtó nálad nem vôna, fölmászhatnánk a fára!“ „Csak mászsz! ez az én gondom!“ Föl is mászott az embör a fára, az aszszon is fölmászott, húszta az ajtót.

Alig hogy fölértek, elhejöszköttek, gyütt 12 zsivány. Igy gondolkosztak: Hova üljünk lė? Lėültek a fa alá, elkeszték olvasni a sok pészt: „A kit a zsidó árėndástul elvöttünk 100 sárgacsikó, a kanczellártul 200, hát még a kit az olájtul elvöttünk?“ „Te! tudod-ė, mit mondott az oláj? – mondotta a másik zsivány – hogy üssön belénk a ménkű, mikô olvassuk!“ De mán akkor a szögén aszszonnak nagyon fájt a karja, mert még akkor is karba tartotta az ajtót, az ég nagyot dörrent, az aszszon mögijett, zsup lė! Az ajtót az aszszon magával rántotta, éppen a zsiványok közepibe esött, kijabálták: „Jaj, mögmonta az oláj, hogy üssön mög az istennyila; jaj! szalagygyunk, mer még mozog is! jaj, jaj, jaj! itt van a lába is! fus, fus, fuss!“ Az embör lėszálott a fárul, mögszámlálták a pészt, az aszszon karba kapta az ajtót, mögindultak vígan hazafele. Otthun osztán mögmagyarászta az aszszonnak, hogy péz az, nem sárga csikó, éltek gazdagon.

(Hódmező-Vásárhely.)

22. A 7 bölcs. Poncianus históriáját Heinrich (Gusztáv: Régi magyar könyvtár, V. szám. Budapest, 1898) ismertette a magyarban, melynek 22. számmal bemutatott töredékét okos fiúnak hallottam az Alföldön mondani, de hallottam 7 bölcsnek is, ezért jeleltem meg ezen az ismeretes nevén. Töredékünket, melyet a nép szentül megtörténtnek hisz lenni, itt közlöm, habár a monda kellékei – a mint nálunk ma követelik a mondától – nincsenek is meg benne, az egy 7 bölcs elnevezést kivéve, a többi név feledésbe ment. Nem is óhajtom, hogy a nép ajkáról holmi Dioklécziánus, Lentulus neveket halljak e históriával összekötve, mert akkor tudom, hogy a mesemondó nem régen olvasta valamelyik nyomtatványból s az adat nem volt a nép alakítóerejének kitéve. A mi töredékünk, eltekintve a históriától, kerek-egész, nem mese, több a mesénél, történet, vagy amint a világirodalomban nevezik: história, így mondja a nép is.

Jóllehet, hétszer viszik ki eredetileg a hőst az akasztófa alá, mit adatunk is megemlít, tényleg azonban csak háromszor látjuk a kikísérést hagyományunkban. Része lehet az elfelejtésnek is benne, de népünknek a hármas számhoz való ragaszkodását látjuk oly mesében, mint a 14. számú Jankovics is, hol nincs mit felejteni: hogy a több számú feladatból háromat kerekít ki, ez az a nép alakítóerő. A nép átalakítóereje mutatkozik eme változatban is: