28. Világimirmió.

Ennekelőtte, mikor a katonák szabadultak, elkapták mindön risztongjukat, a ki az idejit kitőtötte. Ėgy katona mikô mögszabadult, mönt hazafelé, rátanát ėgy falura, látta: hogy abba a faluba igön buták laknak. Ű neki vôt ėgy kulacscsa, aszt oszt elkészítötte: hoszszú spárgát kötött rá oszt kinthatta a falu szélihön közel. Mikor osztán bemönt a faluba, czibilruhába mönt be, asz monta a falusi népnek, hogy: „Vigyázzanak, nė mönynyenek êre mög êre az úton, mert ott van ėgy olan álat, hogy a ki âra mén, min mögöszi!“ Ettül a falusi nép nagyon félt, ű pedig másnap katonaruhába őtözött, bemönt a kösségházára. A kösségházán asz kérdöszték tűle, hogy mőrül gyütt? Monta, hogy êrül; kérdöszték, hogy nem látott âra ijen mög ijen álatot? Aszongya: „Nem láttam, én is halottam a czibilöktül, de az énneköm sėmmi sė, mer el tudom én az ojan állatokat fődelni!“ Mingyá monták neki, hogy ha êfődeli, annak neki háromszáz forintot mög ėgy szamarat, hogy nė mönynyön gyalog, mer mögérdemli.

Mingyá főkészült, mönt puskával, a kösség (lakosa) mög kiált a faluszélire és onnan nészte, nem mertek kimönni oda. Akkor ű ârû kerűtt a mőrű tutta, van a spárgának a vége. Akkor mögfokta a madzdzagnak a végit, elkeszte húzni magafelé, az embörök mög csak nészték. Mikor odahúszta közel magáhon, fölkapta a szájáhon (a kulacsot), mintha öszszevesztek vôna, ivott belüle, akkor elhajította, űs elvágódott, az embör hánkolódzott, hun a kulacs vôt fölül, hun az embör. Mikor mind kiitta belüle (a bort), akkor (a kulacsot) főthönvákta, belelűtt, elkeszte a bajnéttal szurkálni. Mikor mán darabokra szétverte, öszszeszötte oszt elásta. Mönt a falu felé nagyizgatottan, hogy most hogy mögvívott vele, el is ásta, de nė merjék fölásni, hogy baj nė lögyön, csak hagygyák ott, hagy rothagygyon el! A kösség ennek nagyon mögörült, hogy mögmöneködött attul a szörnyű állattul, mögatták neki a háromszáz forintot mög a szamarat, a kit ígértek, hogy nė mönynyön gyalog. Êmönt haza.

Mikor hazaért, az ű falujába mög az a szokás vôt: hogy nagyon sok robotot köllött tőteni mindön embörnek. Űtet is hamardossan robotba keszték hajtani, de ű aszt monta: űtet nė hajcsák robotba, mer van neki ėgy világmirmiója, ha ű aszt kiereszti, az mögöszi az egész kösségi elöljárókat. Mikor hazamönt a kisbíró, monta a jedzőnek, de eszt a jedző nem hitte. Abba a faluba még sosė látták, hogy möjen a szamár, még nem is hallották a hírit sė. A jedző nem hitte a mit a kisbíró mondott, hanem ű maga elmönt lóháton, hagy lássa, hogy möjen az a világimirmijó? Mikor odamönt a jedző, aszonta: de muszaj neki mönni robotba! Aszonta a katona: „No, ha éngömet nem híttak vôna ijen erőssen, nem bántottam vôna sönkit sė, de mer ijen erőssen híttak, mos mán – hogy a kösségbű sönkit sė híjanak – a világimirmijómmal mögötetöm az egész kösségi elöljárókat!“ Az embör röktön kieresztötte a szamarat az istállóbul, a szamár mikô möglátta a lovat, elordította magát, a jedző mögijett tűle, elkeszdött a faluháza felé nyargalni, a szamár pedig a ló után szalatt. Az egész falu kitódult az úcczára, mikor a mirmijó kergette a jedzőt lóháton. Mikor a jedző a faluházáhon ért, beszalatt a szobába, az ajtókat bezárták, hogy a mirmijó be nė möhessön, a lovat bevezették az istállóba, akkor monta a jedző: „Mos mán nė híjjanak sönkit sė robotba, mer ha a lovam futóssabb nem lött vôna, mint a mirmijó, akkor mögövött vôna“.

Itt osztán a faluba eltörűték a robotot.