34. A hamis vak.

Vôt ėgy embör, a kit a felesége nem nagyon szeretött, eszt az embör látta: hogy a felesége még mást is szeret; akkor így gondolta az embör: „Agyon nem ütöm, hogy bezárjanak, sėm el nem kergethetöm, hogy asztán is lögyön vele bajom, máskép köl evel csinálni!“ Az embör osztán elgondolta, asz mongya a feleséginek: „Úgy vöszöm észre, ha énneköm mindönnap ėgy hétig tiszta fekete csirkét vágná, mög vörös bort hozná, hogy én aszt ihatnék, akkor mögvakulnék!“

Az aszszon osztán mindön nap fekete csirkét vágott, oszt vörös bort vitt mellé. Az embör oszt úgy tötte magát, mintha mindönnap kevesebbet látna. Mikor a hét eltelt, akkor aszonta az embör: „Mos mán vak vagyok!“ Az aszszon asztán bátrabban ereszgette be a kurafit. Asz mongya ėcczör az embör: „No, hé! nem sokat ér, látom, az életöm! hanem vigyél lė a Tiszára, oda, a hun legmagassab ba partya és lükjél bele!“

Az aszszon oszt kapott rajta, lė jis vezette a Tiszára, odaálította a Tiszapart ôdalába; azután asz monta neki az embör: „No, hát eregy föl a partra és onnan szalagy neköm, hogy jô belelükj a Tiszába, hogy ki nė birjak gyünni!“ Mikor az aszszon főmönt a partra és elkeszdött szalanni, az embör még jobban látott, mind azelőtt, mikor az aszszon odaért, a hun ű ált, féreugrott, elkapta az asszon karját, jô belódította a Tiszába.