7. A férfi Vasorrúbába.

Vôt ėgy szabacságos katona – azelőtt a katonákat nem szálították, hanem gyalog köllött hazamönni, ez a szabacságos katona – gyalog mönt haza. Mikor mönt, odaért ėn nagy tóhon, nagyon elszomjazott, mer meleg vôt; odamönt a tóhon, belehajult és ivott. A Vasôrúbába pedig benne vôt a vízbe és elkapta az ôrát; könyörgött a szabacságos katona, hogy ereszsze el az ôrát; de nem tutta, hogy az ű ôrát ki fogi! Aszongya: „Ha idadod, a mi van a házadná, a mit nem tucz!“ Asztán az embör elszámolta mindönit, a mit csak tudott, de sėmmi sė vôt, a Vasôrúbába mindég aszonta: „Nem az! nem az!“ Mikor mán mindönt êszámolt, a mit tudott és sėmmit nem kért a Vasôrúbába azok közül, akkor mögajálta: „Csak ereszd el az ôromat!“ Aszongya: „Eleresztöm, ezé húsz év múlva mögyök el, a mit most kértem“. Eleresztötte az ôrát, többet nem szólt sömmit hozzá a Vasôrúbába. Mikor hazaért, akkor látta, hogy a feleséginek éppen most születött ėgy kis fija. Az embör ezön nagyon szomorú lött, hogy mér ajálta ű oda?! A felesége mindég kérdözgette: „Ugyan mé ojan szomorú kend, talán azé, hogy jobb szeretött kend katonának, mind itthun?“ De az embör mindég elfordította a beszédöt másra. Ėcczör asztán csak nem bírt a feleségitül maranni, mögmonta neki. Itt oszt az aszszon is nagyon szomorú lött. A hogy osztán a fijuk nevelködött, kezdött a gyerök okosonni, látta, hogy az apja és az anynya nagyon szomorú, ű jis kérdöszgette az apját mög az anynyát, hogy mé ojan szomorúk, mikor nincsenek az utolsó szögénségbe: van innivalójuk, van önnivalójuk! de osztán az apja mögmonta a fijának, hogy mé ojan szomorú? Aszonta a gyerök: „Ó, édösapám! azon nė szomorkogygyon ken! ha mán úgy van, hogy ken nem tutta, maj segítünk valahogy a bajon!“

Mikor a gyeröknek odaért az ideje, hogy húsz éves lösz, mög akarta az apja házasítani. Mög is házasodott; mikor möntek az esküdőre, a legén a legelsőb paripáját azután a kocsi után kötötte, a milikön ű ült. Mikor kigyüttek a templombul az esküdőrül, akkor má ott várta a Vasôrúbába. Mikor eszt a legén möglátta, mögcsókolta a mönyaszszonyát, fölugrott a lova hátára, elnyargalt; világnak hajtotta a Vasôrúbába. Mönt árkon-bukron körösztül. Ėcczör rásütétödött, meszszirül lácczott ėgy kis gyėrtyavilág hogy csillámlik, igenyöst annak tartott. Mikor odaért, a kapu kinyítt előtte, mikor pedig beért rajta, a kapu röttön becsukódott, a Vasôrúbába pedig nem möhetött közel sė a kis lakáshon. Beköszön: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ „Agygyon Isten fijam, neköd is! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten“. „Járok, kelök, hajt a nyomorúság! odaigért az apám még akkô, nem is tutta: vagyok-ė a világon, vagy nem? és mos az elöl bujdosok“. „No, fijam! hájá itt és piheny mög, maj röggel útnak indulhacz, akkô ki lösző pihenve“. Röggel főkelt, ki vôt pihenve és útnak indult. Adott neki az Öregaszszon: a Hôdnak az anynya, adott neki elsőb ėgy almát, aszonta neki: „Hogy ha maj bajod lösz, e jó lösz segícscségödre!“ A zsebibe tötte, azután adott neki ėgy fehérzsebkendőt, hogy mikor a lova ki lösz fáradva: „Evel két ôdalrul mögtörülöd, maj héczörte futóssab lösz, a mijen most. Ne adok ėgy páczát is, ha nem tanász (helyet) sėhun sė, a hun möghájjá, evel körülkerekítöd magadat és ott olan rostél lösz körül, hogy oda sömmiféle gonosz közel sė möhet hozzád“. Aval mögköszönte az Öregaszszonnak a jóságát, útnak indult.

Mikor möglátta a Vasôrúbába, hogy kigyütt az Öregaszszontul, mingyá elkeszte hajtani. Hát anynyira hajtotta, hogy mán aszt látta, hogy utôéri, akkor eszibe jutott, hogy az Öregaszszon möjen kendőt adott neki és mit mondott, hogy mi csinájon vele. Akkor kivötte és a lovát kétfelül mögtörűte és csakugyan még hécczörte futóssabb lött a lova mind vôt. Akkor elhatta a Vasôrúbábát jô távul tűle. Mönt árkon-bukron körösztül, de mán mögén keszd ráestelödni, akkor lát meszszirül ėgy kis gyėrtyavilágot, igenyöst annak tartott. Mikor odaért, a kapu kinyílt előtte, mikor pedig beért rajta, a kapu röttön becsukódott. A Vasôrúbába is mönt utánna, a kapunak nekiszalatt, nagyot röndűlt a kapu. Az Öregaszszon lėkijátott: „Eregy te, Sátán a házamtul, mert ha kimék, vége az életödnek!“ Itt osztán a Vasôrúbába el is távudzdzott a hásztul, a fijatal embör pedig mikor kipihente magát, útnak indult. Adott neki az Öregaszszon: a Napnak az anynya, elsőb bėgy pirosalmát, aszonta neki: „Hogy ha bajod lösz, e jó lösz segícségödre!“ A zsebibe tötte, osztán adott neki ėgy piroszsebkendőt, hogy mikor a lova kifárad, kétôdalrul törülje mög, akkor hécczörte futóssab lösz, mint a mijen vôt. Adott neki ėgy páczát is: „Evel csinász ėgy várat, ha evel körülkerekítöd magadat, lösz ėgy vár“.

Mögköszönte az Öregaszszonnak a jóságát, útnak indult. Mikor möglátta a Vasôrúbába, hogy a fijatal embör kigyütt az Öregaszszontul, mingyá elkeszte hajtani. Anynyira hajtotta, hogy mán asz láti, hogy utôéri, akkor az eszibe jutott, hogy az Öregaszszon mijen kendőt adott neki és mit mondott, hogy mi csinájon vele. Kivötte a zsebibül a kendőt és a lovát kétfelül mögtörülte, csakugyan hécczörte futóssabb lött a lova, mind vôt. Akkor osztán elhatta a Vasôrúbábát jô távul. Mönt árkon-bokron körösztül, mögén keszd ráestelönni, lát meszszirül ėgy kis gyėrtyavilágot, igenyöst annak tartott, a hogy csak bírt, nyargalt, mikor a kapuhon ért, beugratott a kapun – mert még a kapu sė nyílt ki előtte ojan sebössen mönt. A Vasôrúbába nekiszalatt a kapunak, nagyot röndűtt a kapu, az Öregaszszon lėkijátott: „Eregy Sátán a házamtul, mer ha kimék, vége az életödnek!“ A Vasôrúbába osztán el is távudzdzott a hásztul. A fijatal embör itt is beköszönt szépen, jô is fogatta az Öregaszszon: a Szélnek az anynya, az is adott neki almát, kékkendőt, mög adott ėgy páczát: „Ha evel valamire rávágsz oszt mondod: lögyön ez palota! palotává válik, ha rávágsz oszt mondod: lögyön ez alma! almájé válik és vihetöd magaddal!“ Aval mögköszönte az Öregaszszonnak a jóságát, útnak indult. Keszd este lönni, de nem lát sėhun sė sömmi világosságot sė, akkor lėszált a lovárul, aval az első páczával kerekítött ėn nagy karikát; ennek a hejin, a mőre kerekítött, ojan szép vasrostél és ojan erős lött, hogy oda sömmi gonosz közel sė möhetött. Annak a közepin kerekítött a harmadik páczával ėgy kiseb karikát, ottan mög ojan szép palota lött, hogy sė azelőtt, sė azután ojat még nem látott. Azután szép istállója jis lött, oda bekötötte a lovát, ű pedig bemönt a szép palotába; ott látott ėgy asztalt mögterítve a legfinomabb étellel, itallal. Övött, mikô mögvacsorált, az asztal szépen magátul öszszecsukódott. Mikor bemönt a másik szobába, ott mög ėgy nagyon szép nyílós vaságy mög vôt vetve, ű oda lėfekütt, mê nagyon el vôt fáradva. Aszt a három almát mög kirakta a zsebibül és ű úgy elalutt, hogy röggelig föl sė ébrett.

Röggel, mikô fölébrett, abbul a három almábul három szílídkutya lött; mind a három ojan hű hozzá, hogy beszélnének, ha tunnának. Aval kimén az istállóba, elővötte aszt a kíkzsebkendőt, aval puczolta mög a lovát. Akkor mindönfélét röndbe tött. Akkor a veszszővel rávágott a kastélra, a kit a Szélnek az anynyátul kapott, a kastélbul nagyon szép pirosalma lött. A kutyák kívül marattak, fölült a lovára, körülkerekítötte a rostélt, a rostél êmult, útnak indult.

Mén mögén hetedhét ország ellen, de a Vasôrúbába lesi, mikô indul ki a vasrostélbul, mögén elkeszdi hajtani, hajtya, hajtya, anynyira hajtya, hogy látytya, hogy a lova mögén keszd elfáranni, mögén kivötte a kíkzsebkendőjit, törülgette a lovát vele. A lova ojan pihent vôt, mintha kipihente vôna magát és mögitatta vôna. Aval mög hécczörte futóssab lött, mint azelőtt vôt: mén ám árkon-bukron körösztul, ėcczör csak keszd ráalkonyodni. Akkor látytya meszszirül nagyon kis gyėrtyavilág világít ki meszszirül az erdőbül; igenyöst annak tartott, a három kutya pedig szalad vele. Mikor odaér a kis hászhon – az vôt a Vasôrúbába anynyának a háza – odaköszön: „Jó estét agygyon Isten, Öreg anyám!“ „Agyon Isten, neköd is! jô jártá, hogy úgy montad: Öreg anyám, máskép vége lött vôna az életödnek. Hun jársz, hun kelsz, mikor még a szárnyas állat sė járhat itten“. „Járok, kelök, hajt a nyomorúság! mongya a fijatal embör. Odaigért az apám még akkô, nem is tutta: vagyok-ė a világon, vagy nem? és most az elöl bujdosok“. „No, jô van, gyere be, űj ide az asztalhon!“ A kutyája pedig a Világneheze igenyöst bemönt, csak fekütt az asztal alá. Aszongya neki az Öreg aszszon: „Ó, fijam! hogy szívelöd mög eszt a kutyát az asztal alatt, mé nem hajtod ki?“ „Nem bánt ez sönkit, hogy ez itt van!“ Mert a Vasôrúbába bebujt az asztal alá, még ű (= a fiatal ember) odaki beszélgetött, a kutya pedig ráfekütt, azé monta neki a Vasôrúbába öreganynya, hogy hajcs ki! ottan az ű fija (= Vasorrúbába) maj el biri fődelni, De ű itt a kutyát csak nem hajtotta ki. Azután mikor az öreg Ördöngősvénaszszon mögvetötte az ágyat, hogy fekügygyenek lė, akkor a fija nagynehezen kigyütt az asztal alul és bebujt az alá az ágy alá, a mölikbe a fijatal embör fekütt. Itt a Vasôrúkába mök sé mozdulhatott a kutya alatt, nem bírta a fijatal embört êfődelni. Aval az Öregaszszon kikűtte másnap vadászni. Mikor kimönt vadászni, a Vasôrúbába öszszebeszélt az anynyával, hogy (a Vasorrúbába) a küszöb alá fekszik; ha maj gyün haza (a fiatal ember), maj ott êfődeli. Úgy is tötték: a Vasôrúbába alámönt a küszöb alá; de a kutya a mőre a gazdája mönt, mindönütt előtte mönt, mikor hazaértek, igenyössen ráfekütt a küszöbre. Mikor möglátta a Vasôrúbába anynya: hogy ráfekütt a küszöbre, ezön nagyon haragudott, de nem mutatta azér a fijatal embörnek, csak asz monta néki: „Mé nem hajtod, fijam! eszt a kutyát el a küszöbrül? nem löhet tűle ki-bejárni!“ „Nė féjjön tűle, nem bánt e sönkit, csak hágjon rá! mit lustákodik ottan“. Aszt az Öregaszszon elkészítötte a vacsorát, lėültek az asztalhon önni, a kutya mög az asztal alá fekütt. Ezé az Öregaszszon roppant harakszik, de nem meri a fijatal embörnek mutatni, hogy hátha elmén innet oszt nem birik kézrekeríteni, csak asz monta: „Ó, fijam! én nem tudom, tė mijen embör löhecz, hogy eszt a kutyát mindég szeretöd úgy körülötted?“ Mögén mögágyalt, a kutya mögén az ágy alá fekütt oszt mán mögén nem szerette, de nem szólt sömmit, csak magába monta: „Mögáj! maj hônap, majd elbánok veled“.

Röggel mögén kikűtte vadászni. Öszszebeszéltek a fijával, hogy ereszszünk ojan hidegöt, hogy a madár lėfagygyon száltábul! Azután eresztöttek ojan hidegöt, hogy a madár lėfagyott száltábul. Mikor hideg lött, a fijatal embör sijetött hazafelé; itt mög az Ördöngősvénaszszon gyûtott a konyha közepire ėgy nagy fatüzet és a Vasôrúbába abba belebujt, hogy ha gyün haza, igenyössen mén a tűzhön melegönni oszt majd beleránti. Itten a kutya mög mindég a gazdája előtt mönt, akkor is a kutya igenyöst mönt a konyhába és fekütt bele a tűzbe. Az Öregaszszon mögén ráripakszik a fijatal embörre: „Minek engedöd, hogy belefekügygyön a tűzbe mögén?“ „Nem baj! ha süti az ôdalát, maj kigyün, minek eresztött ken ijen hidegöt?“ Az Öregaszszon mögén mikor möglött a vacsora, mögágyalódott, a kutya mögén csak odafekütt az ágy alá, ezé az Öregaszszon nagyon haragudott. Itt a fijatal embör is észrevötte, hogy az Öregaszszon harakszik és valamibe sántikál. Másnap mögén aszonta: „Mönynyön ki vadászni és a kutyákat hagygya itthun!“ Elsőbb nem akarta itthun hanni, de az Öregaszszon addig beszélt, hogy csak itthun hatta a kutyájit. Mikor kimönt vadászni, az Ördöngősvénaszszon a fijával berekesztötték a kutyákat ėgy külömös szobába 3 vasajtón körösztül.

Kimönt a Vasôrúbába a fijatal embör után, látytya a fijatal embör, hogy gyün a Vasôrúbába, de nincsenek kutyák, de nincsenek kint a veszszők sė, itt osztán elkeszte hîni üket: „Világneheze, Világnagyhallója, Világlegfutosabja! gyertök ide, mer bajom van!“ A Világnagyhalló möghallotta mihánt szólt a gazdája, aszongya ennek a kettőnek: „Jaj! – aszongya – a gazdánk bajba van, gyerünk hamâ! de hogy mönynyünk ki?“ Itt oszt a Világneheze nekidűtt az ajtónak és az ajtó kidűlt félfástul; osztán nekiszalatt a másik ajtónak, az is kidült félfástul, nekiszalatt a harmadiknak is, az is kipattant osztán a Világfutósabja mingyá ott termött. A hogy a gazdájuk fön vôt ėgy fán – fára mönekült a Vasôrúbába elül – mikor főmönt, a Vasôrúbába dütötte ki a fát vele, a kutya mög elkeszte csipkonni, így oszt a Vasôrúbába nem bírt dôgozni a fával, hogy kidűcse. Akkor hamardossan odaért a Világnagyhallója, ez is elkeszte hátûrul harabdálni; ez alatt az üdő alatt odaérközött a Világneheze is. Nekimöntek hároman, háromfelé szagatták.

Igy szabadult mög a Vasôrúbábátul, akkor tutta mög, hogy az Ördöngősvénaszszon a Vasôrúbábának az anynya; mikor bemönt, a kutyákkal szétszödette az anynyát is, ű pedig körülnézött az Öregaszszon lakásába, mer vôt benne 99 szoba. Vôtak ojan szobák, hogy teli vôt aranynyal, a másik mög ezüsttel, a harmadik gyémántal! A kilenczvenkilenczedik szobába mikor bemönt, ott pedig azok a lelkök vôtak, a kiket a Vasôrúbába elrabolt; azok a lelkök vôtak kilenczvenkilenczen, azon minynyájan azon könyörögtek, hogy ereszsze ki űket szabadon! Szabadon eresztötte. Az Öregaszszon várát végigvákta a páczával, abbul is ėty kis piros alma lött, a zsebibe tötte főnyergölte a lovát, útnak indult hazafelé.

Mire hazakerült, ebbe belekerűltek több évek, mán akkor az apja mög az anynya mög vôt halva, csak a felesége ėgyedül élt. Mikor osztán beköszönt, a felesége mög sė üsmerte, aszongya a feleséginek, hogy kaphatna-ė itten szálást? „Én szálást athatnék, eltérne, mer magam vagyok! azé nem athatok szálást, mer az uramtul elmarattam még akkor, mikor mögesküttem és én azûta mindég az uramat gyászolom“. „No, ha aszt gyászolod, nė gyászold továb, mer itthun vagyok!“ De a felesége nem hitte, hanem űneki vôt arangyűrűje, bele vôt a neve írva; akkor asz monta: „Ha engöm nem ismersz, ismeröd-ė eszt a gyűrűt, vagy valamikor láttad-ė? Az aszszon a mint ránézött a gyűrűre, maj félhalva vôt örömibe, ėgymás nyakába borûtak, úgy csókolták ėgymást. Ezután a kutyák odamöntek a gazdájukhon: „No, édös gazdánk! mink mögmöntöttünk mindön bajtul idájig, tés möncs mög minket az örökös elátkozástul, fődejjél el bennünket, mer ha tė el nem fődelsz, kéntelenök vagyunk mink tégödet elfődelni!“ Ez alatt az üdő alatt a fijatal embörnek a háza nagyon öszszerombolódott, míg ű odajárt, a házat is mög köllött csinálni. A kutyákat asztán êfődelte és elásta. Kivötte a szép pirosalmát a zsebibül, aszt a veszszővel mögvákta és ėn nagyon szép kastél lött belüle, abba möntek osztán lakni, most is ott élnek, ha mög nem haltak.