8. A kanalastót.

Hun vôt, hun nem vôt, hetedhét ország ellen vôt ėgy kanalastót, mindég azon sipánkodott a feleségivel, hogy ű nekik mé nincs csalágyuk? Ėcczör osztán, hogy kimönt az erdőbe kanálnakvaló fájé, mikor hazamönt, a felesége lėszaporodott. Mikor látta, hogy a felesége lėszaporodott, nagyon mögörűlt, hogy van ėgy család. Lė akart ülni, asz monta neki a bábaszszon: „Nė üjjön oda! mer ott gyerök van“. Máshuvá akart ülni, aszonta a bábaszszon: „Nė üjjön kend oda! mer ott is gyerök van“. Mikor a harmadik hejre akart ülni, aszonta neki a bábaszszon: „Nė üjjön oda! mer ott is gyerök van“. Igy monta neki a bábaszszon mikor a negyedik, ötödik hejre akart ülni, így monta neki tizėnkécczörig. Mikor tizėnkettecczör monta neki a bábaszszon, hogy: „Nė űjjön oda! mer ott is gyerök van“, a kanalastót anynyira mögijett, hogy elszalatt az erdőbe.

Itt osztán a szögén aszszon nevelgette az egész családot, mer a kanalastót elszalatt az erdőbe. Mikor az anynyuk a gyerököket akkorára főnevelgette, hogy iskolába jártak, nagyon roszszak vôtak a gyermökök, mer apa nékű nevelőttek. Ėcczör osztán mönt ėgy öreg zsidó az ucczán, tollat és bűrt vitt a hátán, űk oszt elkeszték az öreg zsidót hajigálni, csúfolni, êre eszt felelte az öreg zsidó: „Job vôna, ha elmönnétök, mögkeresnétök apátokat, aszt a kanalastótot az erdőbe! nem hijába apa nékű nevelöttök, de mindönkit kicsúfoltok, hajigáltok!“ A gyerökök mingyá hazaszalattak, kérdözik anynyukat: „Ugyan, édösanyám! vôt nekünk valamikor édösapánk?“ „Vôt ám, fijajim – mongya az anynyuk – de mikor születtetök, – hogy ijen sokan vattok, – anynyira mögijett, hogy êszalatt az erdőbe, azûta még hírit sė halottam“.

„No, édösanyám! süssön ken rétest, főzzön ken levest, főzzön ken paprikást! mink mög maj csináltatunk ėgy csizmát, ojat, a kibe mind a két lába belemén!“ Mög vittek ėgy icczebort, kivitték az erdőbe, mögkeresték aszt a helet, a hun az apjuk tanyázott. Addig őgyelögtek, hogy rátanátak ėgy gyalogútra, a ki odavitt ėgy lukhon, a ki ėgy odvasfába bevitt. Oda betötték a csizmát oszt töttek a csizmába szurkot, hogy beleragagygyon a lába, ha beletöszi a lábát. Itt osztán úgy nészték, hogy az édösapjuk tanyáz ottan oszt lėtötték: elsőbb is a levest, asztán a paprikást, azután a rétest, úgy osztán a bort. Mikor az apjuk mönt este haza a tanyájára, möglátta, hogy ottvan ėgy tányérleves, aszongya: „Ej! de régön nem öttem mán ijet is! ugyan, hunnan gyütt ez ide?“ Akkor odaért a paprikáshon, aszongya: „Ej! de régön nem öttem mán ijet is! ugyan, hunnan gyütt ez ide?“ Akkor odaért a réteshön, aszongya: „Ej! de régön nem öttem mán ijet is! ugyan, hunnan gyütt ez ide?“ Akkor odaért a borhon, aszongya: „Ej! de régön nen ittam mán ijet is! ugyan, hunnan gyütt ez ide?“ Bemönt az ű lakásába, möglátta a csizmát, aszongya: „Ej! hunnan keverödött ez a csizma ide? de jó vôna, ha párja vôna! de nem baj! jó lösz ez écczakára, úgy látom mind a két lábom beletér“. Bele jis gyukta mind a két lábát, hogy maj mögnézi, hogy biri főhúzni? Mikor belegyukta mínd a két lábát, a gyerökök odaszalattak, mögfokták osztán hazavezették. Otthun mökkötöszték ėgy pár napíg, hogy el nė szalagygyon, mingyá borbét híttak, oszt mögborotválták mög mögnyírták, mer nagy vôt a haja mög a szakálla. Pár napnak utánna az embör mögvidámodott, hogy mijen sok szép csalágygyuk van! Mikor mögszokott, szabadon eresztötték.

A gyerökök odaértek, hogy házasandók löttek, asz monták az apjuknak, hogy vasbocskort csináltasson mög vasbotot: „Mindaddig mönynyé ken, még ojan aszszont nem tanál, a kinek ėgy hassal 12 lánya nem születött. Az embör mönt hetedhét ország ellen, mán a bocskora jis szakadásfélébe vôt, a botytya jis jó kopott vôt mán akkor, rátanát csakugyan ojan aszszonra, a kinek ėgy hassal tizėnkét lánya lött, akkor az embör mögindult hazafelé. Mikor hazaért, a bocskora jis elszakatt, a botytya is elkopott, aszonta a fijajinak: „No, fijajim! tanátam mán ojan aszszont, a kinek ėgy hassal tizėnkét lánya lött“.

A gyerököknél mög vôt a nagy öröm, mingyá kimöntek és hazahajtották a ménöst. A lekkisseb mögálmotta: hogy a kaput csukják be, mikor a ménöst hajtyák be és a ménöst a kaputetejin hajcsák be! az udvar közepin ėgy fatüzet gyûcsanak oszt a mölik ló odamén a tüzet önni, ű aszt nyergöjje fő! De a többi eszt nem tutta, hogy a lekkiseb fijú mit álmodott. Mikor a ménös bemönt, a legroszszabb ló odamönt a tűzhön oszt úgy ötte a tüzet: parazsat mint a többi ló a szénát. Röggel, mikô fölnyergölték a lovakat, hát ű lėhoszta az apjának aszt a régi rosz nyergit mög a kargyát, aval készült útnak. A többi pedig mind a legszöbb lovat válogatta ki, ű aszt a rosz lovat nyergölte fő. A többi mind új nyergöt, új kardokat vásároltak és úgy készültek útra a tesvéreji. Monták neki: „Minek gyüsz tė ezön a rosz lovon? a rosz szėrszámot minek hozod? szégyöllünk veled mönni!“ Még csúfolták is, hogy valahogy otthun hanná eszt a rosz lovat, de ű nem bánta akarmit beszéltek, ű csak asz szerette.

Mikor oszt möntek, elhatták a lekiseb fijút úgy, hogy nem is látták. Akkor mögrászkódott a lova, mingyá ott termött ėgy nagyon szép aranszőrű paripa, új kantár és ėgy szép aranszőrűnyerög is. Asz kérdöszte a lova: „No, édös gazdám! hogy mönynyünk, mint a szél, vagy a gondolat?“ „Úgy mönynyünk: hogy sė tėbenned kárt nė tögyél, sė énbennem!“ El is mönt úgy, hogy amazokat elhatták úgy, hogy nem is tutták, hogy mőre vannak. Ėcczör oszt odaértek ėgy sárpatakhon, itt mögáltak, az aranszőrű paripa mögrászkódott és csak ojan ló lött belüle, mind azelőtt vôt. Itt osztán nagysokára utôérték a tesvérjeji és azon tünőköttek, hogy gyühetött ez ijen előre? Mikor odaértek, asz kérdöszték: „Hogy kerűté el aval a rosz lóval?“ „Hogy? nem tugygyátok az útytyát! êre körösztülváktam, montam ugy-ė: nė hagygyatok el!“ Azok möntek sebössen, ű mög mögén csak êmaratt úgy, hogy nem látták. Akkô mögén mögrászkódott, lött belüle aranszőrű paripa, szinte rávaló szép szėrszám, rávaló nyerög mög a kantár, aszongya: „No, édös gazdám! hogy mönynyek, mint a szél, vagy mint a gondolat?“ „Úgy mönynyünk: hogy sė tėbenned kárt nė tögyél, sė énbennem!“ Mögindultak úgy, mint a szél, êkerűtte űket meszszire. Mikor közelértek az Ördöngősvénaszszon határjáhon, mögén mögrászkódott a aranszőrű paripa, elváltózott ugyan ojan rosz lónak, mint azelőtt vôt, alig birt mönni, a tesvérjeji mögén möglátták, hogy a hun van, ballag előttük a! „Nézzétök mán – mongya az ėgygyik – János mögén a hun van a! hogy kerülhetött mögén oda?“ Mikor odaértek a tesvérjeji Jánoshon, asz kérdöszték: „Hogy kerűté el aval a rosz lóval?“ „Hogy? nem mögmontam mán, hogy nem tugygyátok az útytyát! montam: nė hagygyatok el! Hanem mos mán nė sijessetök, mer ez annak az aszszonnak a határja, a kinek ėgy hassal tizėnkét lánya vôt. Osztán ha elhattok, aszongya: tik nem tizėnketten vattok, csak tizėnėgyen!“

Möntek ėgygyütt mind a tizėnketten. Azelőtt mögbeszélte Jánosnak a lova: Ű ha maj écczaka kapál, (János) mönynyön ki! Mikor odaértek, beköszöntöttek: „Jó estét, öreg anyám!“ Aszongya az Ördöngősvénaszszon: „Agygyon Isten! hun jártok, hun keltök? mikor êre még a madár sė jár!“ „Járunk, kelünk! mert hajt a nyomorúság. Házasonni indultunk, de mink ojan aszszont keresünk, a kinek ėgy hassal 12 lánya van! hallottuk kennek van“. „Neköm van, fijajim! hanem gyertök be! kössétök be a lovatokat az istállóba, azután pedig gyertök be a szobába!“ A fijúk úgy is töttek. Mikor bemöntek a szobába, az Öregaszszon vacsorát adott nekik és mindėgygyiket külön ágyra lėfektette. Mikor elaluttak, kapált ám a Jánosnak a lova az istálóba, kimén oszt János: „Mi bajod? édös lovam!“ „Nem ögyéb, csak röttön kössé át az Ördöngősvénaszszon lovai hejjire minynyájunkat, azokat pedig kösd ide a mi hejjünkre!“ János oszt úgy is csináta, aval bemönt, lėfekütt. Kimén az Ördöngősvénaszszon, sütétbe nem is nészte, hogy azok az ű lovaji, êdarabolta mindön lónak a lábát térgybe. Aval bemönt az Ördöngősvénaszszon, ű is lėfekütt. Ėcczör mögén kapál ám a János lova, kimén János, asz kérdözi: „Mi bajod? édös lovam!“ „Nem ögyéb, hanem a tizėnėgy testvéröd kalapját a lányok fejihön ragd mög a tijed is tödd oda, a kendőket pedig ragd a testvérjejid fejihön!“ János úgy is tötte. Ėcczör osztán főkelt az Ördöngősvénaszszon, aszt nészte: hun a kalap? Eldarabolta a lányok nyakát, a lekkisebbet möghatta hírmondónak, asz gondolta, hogy a fijúk nyakát darabolja. De a lányok nem igaz lányok vôtak: söprűbül, nyûtófábul, szöszbül mög sulokbul készítötte űket. Mögén kapát a ló, János mögén kimönt, asz kérdöszte! „Mi bajod? édös lovam! „Nem ögyéb, hanem röktön, kőcsd föl a testvérejidet oszt gyerünk, még az Ördöngősvénaszszon fő nem ébred!“ János bemönt, főkőtötte űket, főnyergöltek, sebössen möntek ki az ország határjábul. Mikor kiértek az Ördöngősvénaszszon határjábul, akkor ébrett föl az Ördöngősvénaszszon, mikor szétnézött, akkor látta, hogy nem a fijúk nyakát darabolta el, mingyá főnyergölte a piszkafát, utánnuk nyargalt, de mán akkor nem vôt az Ördöngősvénaszszonnak hatalma, mer kiértek a határjábul. Mikor kiértek, aszongya János a tesvérjejinek: „No, testvérök! ėgy aszszon vôt, a kinek tizėnkét lánya vôt ėgy hassal (= ikrek), ahon sė vôt szöröncsénk, hanem mos mán mönynyön ki-ki mőre tud és szörözzön magának: ki mőre tanál!“ Elbúcsúzott a tizėnėgy testvérjétül, útnak indúlt, a tizėnėgy testvérje pedig hazamönt a szülőjihön, ott elsorolták, hogy jártak és hogy a lekkiseb testvérjük, elmönt szöröncsét tróbálni.

A hogy mén János hetedhét ország ellen, ráparancsolt a lova, hogy sė nė tugygyon, sė nė lásson sömmit. A hogy möntek, mögfeletközött magárul, möglátott ėgy hajszálat, aszongya: „Ėhėn, ėgy aranhajszál!“ Akkor monta neki a lova: „Ugy-ė, montam, hogy sė nė tugy, sė nė láss sömmit, de mos mán mindėgy, eregy oszt vöd föl, majd mögsiratod esztet!“ Lėszált János a lórû és fővötte. Aval möntek tovább. Akkor mögén êfeletközött magárul, möglátott ėgy arankácsatollat, aszongya: „Nészd-ė, kedves lovam! möjen szép arantoll“. Aszongya neki a lova: „Montam, ugy ė! hogy sė nė tugy, sė nė láss sömmit, de mos mán mindėgy, eregy, oszt vöd föl, majd mögsiratod esztet!“ Lėszált János a lórû, fővötte az arankácsatollat. Aval ballagtak továb. Möglátott János mögén ėgy aranpatkót. Mögén mögfelejtközött magárul, aszongya: „Nészd, kedves lovam! möjen szép aranpatkó“. Aszongya a lova: „Montam, ugy ė! hogy sė nė tugy, sė nė láss sömmit, de mos mán mindėgy, eregy, oszt vödd föl, maj mögsiratod esztet!“ De itt Jánosnak êfogyott a kinyere, így gondolta magába: jó lösz valahuvá beszegődni cselédnek, hogy lögyön aprópénze.

Beért ėgy városba, abba a városba lakott ėgy Nagyôrúbarát, a kinek akkora ôra vôt, hogy az ôrátul csúnya vôt ránézni. Bemönt János mögkérdözni, hogy köl-lė valamí cseléd? De a lova ráparancsolt, hogy úgy ájjon be, hogy neki is van lova osz eszt is odaviheti. A Barát nem bánta, csak hogy cselédöt kapott, mert cselédött nem birt kapni oda, nem álta a cseléd. Aszt is kialkutta, hogy külömös istállót agygyon, a huvá a lovát bevigye! Mindönt mögengedött a Barát, a mit csak kért János. Aval oszt János bekötött ėgy külömös istálóba, kiválogatták neki a legroszszab lovakat, mivelhogy ű vôt a legújab kocsis. Alig vôt János ėgypár napig ott, azon csudálkosztak, hogy János ojan szépen főhízlalta a lovakat, hogy öröm vôt ránézni mög azon csudálkosztak, hogy Jánosnak nem köll világbeli. Ėcczör osztán kilesték, hogy János mivel világít? Akkor látták, hogy Jánosnak mönynyi arantárgya van. Jelöntést töttek a régi kocsissaji a Nagyôrúbarátnak. A Nagyôrúbarát röttön hivati Jánost be, aszongya neki: „Hallom, János! neköd möjen szép aranhajszálad van!“ De itt a János nem is akarta válalni, de asz monta a Barát: „Nė tagadd, János! mer úgy is tudom, hogy van; hanem ha neköm el nem hozod aszt az aranhajúlánt, a kinek a hajábulvaló ez az ėgy szál, vége az életödnek!“

János kimönt, ráborût a lovára oszt rítt, hogy a ló tiszta víz lött a könyvitül. Ėcczör mán nem álhatta a lova aszt kérdöszte: „Mi bajod? édös gazdám!“ „Nem ögyéb, hanem asz parancsolta a Nagyôrúbarát, hogy ha ê nem hozom aszt a lánt, a kinek a hajábul való az aranhajszál, vége az életömnek!“ Akkor monta a ló: „Ugy-ė, montam! hogy sė nė tugy, sė nė láss sėmmit, hogy maj mögsiratod? hanem mos mán mindėgy, töd da vakarót, kefét a tarisznyába, nyergêj fő, oszt gyerünk!“ Útnak indultak, möntek, mikor odaértek az Ördöngősvénaszszon határja szélihön, János lėszált a lórû, mer a lova monta neki: „Száj lė rúlam, osztán én maj körösztülbuksengölök a fejemön, lösz belülem ėgy bunkósbot, tė mög maj lösző, öreg Őszkûdús, mikor odaérünk, akkor maj tė imátkozol, az Ördöngősvénaszszon ád alamizsnát mög a lányát lėkűdi a pinczébe ėgy iccze boré, de a lán nem biri mögcsapolni a hordót, főgyün és mongya az anynyának, hogy ű nem biri a hordót mögcsapolni. Én, aszongya, majd elváltóczok lónak viszsza, tė pedig szinte fijatal vitéznek és még maj az Ördöngősvénaszszon kínlódik lėn a hordóval, addig tė kabd el a lánt, űjj a tetejembe vele és gyerünk!“ Mikor János lėszált a lovárul, a ló a fejin körösztülbuksengölt, lött belüle bunkósbot, Jánosbul mög öreg Őszkûdus, mikor bemönt, êkeszdött imátkozni János, az Ördöngősvénaszszon osztán csakugyan lėkűtte a lányát a pinczébe boré, de a lán nem bírta a hordót mögcsapolni, úgy oszt az Ördöngősvénaszszon mönt lė a pinczébe, a lán mög fönt maratt. Akkor a Jánosbul fijatal vitéz lött, a bunkósbotbul csak ojan ló, mint azelőtt vôt, János oszt elkapta a lánt, fölült vele a lóra, ênyargaltak. Mikor az Ördöngősvénaszszon fölgyün, akkor látytya, hogy nincsen az öreg Őszkûdús, nincsen a lánya sė. Az Ördöngősvénaszszon kapta a piszkafát, mögnyergelte és elmönt utánnuk. Ėcczör aszongya a ló: „Néz viszsza, édös gazdám! nagyon ég a jobfarom“. János viszszatekíntött, aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utánunk ės sütétfölhő“. Aszongya êre a ló: „No, hát csak vezsd hátra a vakarót!“ Hátrahajtotta a vakarót, ojan sűrű erdő lött belüle, mind a vakaró. Még ezön az Ördöngősvénaszszon êvánczorgott, addig János jô êhalatt. Akkor mögén ėcczör aszongya a ló: „Néz viszsza, édös gazdám! néköm nagyon ég a balfarom“. Hátratekíntött, aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utȧnunk ėgy sütétfölhő, de mán mingyá utolér!“ „No, hát csak hamar vöd ki a kefét a tarisznyábul és vezsd hátra!“ Hátravetötte, ojan sűrű erdő lött, mind a kefének a szőre. Mire ezön az Ördöngősvénaszszon átvánczorgott. János beért a Nagyôrúbarátnak a határjába, akkor osztán nem vôt hatalma az Ördöngősvénaszszonnak, mind öszszetípászta az egész haját. Itt oszt az Ördöngősvénaszszon viszszamönt, János pedig bevitte a Barátnak a lėjánt, Aszongya a Nagyôrúbarát a lánnak: „No, hát édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyim, mos mán lögyünk ėgymásé!“ „Hohó, vén kutya! – mongya a lán – maj ha János elhozi aszt az arankácsát, a mölikbül való ez a toll!“ Akkor behívatta a Nagyôrúbarát Jánost, aszongya: „No, János! ha el nem hozod aszt a kácsát, a mölikbül való az a toll, akkô vége az életödnek!“

Itt oszt János nagyon mögijett, hogy hun van az az arankácsa, a kibül való az a toll, as sė tugygya, hogy lė van-ė, vagy föl? Kimönt és ráborult a lovára és ott sírt. A lova míkô tisztavíz a János könyvitül, nem álhati, mögkérdözi: „Mi bajod? édös gazdám!“ Akkô mongya: „Nem ögyéb – asz monta a Nagyûrúbarát – hogy ha ê nem hozom aszt az arankácsát, a mölikbül való az az arantoll, ȧkkor vége az életömnek!“ „Montam, ugy-ė! – aszongya a ló – hogy sė nė tugy, sė nė láss sėmmit, hogy maj mögsiratod? hanem mos mán mindėgy, töd da vakarót mög a kefét a tarisznyába, űj föl oszt gyerünk!“ Mikor mönnek ėd darabon, aszongya a ló: „Tudod-ė, mán mos hova mögyünk?“ Aszongya: „Nem tudom“. „Hát oda mögyünk, a hunnat êloptuk az aranhajúlánt, ott van a kerbe ėgy nagy dijófa, azon szokott az arankácsa hálni, de csak écczaka 12 órakor szokott hazagyünni. Éfél után 2 órájig van itthun, hanem az Ördöngősvénaszszon eszt nagyon őrzi, mer még a kácsa itthun van, mindig ojan világosság van a kerbe, mind mikor legszöbben süt a nap. Hanem ha odaérünk közel, én elváltódzdzok szőlőkapájé, tė mög öreg Szőlőkapásé, hanem ott az Ördöngősvénaszszon maj akar neköd anni az épület alatt ėsz szobát, hogy abba lakjál, de tė nė válald, csak asz mond az Ördöngősvénaszszonnak, hogy tė nem szoktad, mer tė mindig a kerbe szoktá gunyhóba lakni. Oszt ha odamögyünk, akármijen kis bért kinál, aval tė nė törögy, csak ėgygyezél mög vele. Ha möglösz az ėgyesség, mindgyá fogjál hozzá a kerbe ėgy szőlőgunyhót csinálni, nem baj az, ha nem lösz is kész“. Mikor odaértek, János lėszált a lórul. A ló körösztülbukott a fejin, lött belüle szőlőkapa, Jánosbul pedig lött Szőlőkapás. Mikor odaértek, délután ėgy óra tájba vôt az üdő, odaköszön a János: „Jó napot agyon Isten, gazdaaszszon! nem köllene magának valami Szőlőkapás?“ „De igön! éppen mos köllene“. „No, hát akkô én beálok, ha mögfogad!“ Aszongya az Ördöngősvénaszszon: „Ért maga a szőlőmunkáhon?“ „Hogy nė értenék, mikor abba nevelöttem fő!“ – mongya János. Hamar öszszeėgyesztek. Aval az Ördöngősvénaszszon kimutatta Jánosnak, hogy mölik lösz a lakása, de a János nem fogatta el. Aszongya János: „Én még ijet nem is halottam, hogy a kapás palotába lakjon! hanem 60 esztendő ûta mindég a szőlőgunyhóba laktam!“ „Dehát itten nem lakhat, mer itten nincsen szőlőgunyhó!“ Aszongya János: „A! nem sokájig tart aszt csinálni! maj mögcsinálom én“. Ennek az Ördöngősvénaszszon mögörűtt: mijen ügyes szőlőkapása lösz neki! János oszt elkeszte a szőlőgunyhót csinálni. Nem nagyon lött a gunyhó kész, mer János nem is nagyon iparkodott, hogy elkészíje, az estét alig várta. Mikor osztán este lött, János a kis gunyhó elébe lėfekütt. Az Ördöngősvénaszszon mög vôt nyugodva, nem féltötte a kácsát. Odaszámított, hogy mos jó szőlőkapása van neki, rá sė számított, hogy a kácsát köllene őrzeni. János pedig mikor egész bealkonyodott, mint a hogy monta a lova: „Hogy ha besütétödött, möny föl a fára osz űjjé a kácsafészök alá, ha a kácsa hazaszál, akkor csak röttön fogd mög!“ úgy tött osztán János. Éppen tizėnkét órakor a kácsa hazaszált, János röttön mögfokta, a fárul lėgyütt, a kapája elváltóczott lónak. Aval János a hátára pattant, úgy vitte mind a szél az arankácsát. Az ördöngősvénaszszon mőgálmotta, hogy elveszött az arankácsája. A méj álombû fölébrett, aval kigyütt, látta, hogy a kert nagy sütécscségbe van. Igy gondolta az Ördöngősvénaszszon: „Azé van ijen sütécscségbe, mer a kácsa nem gyütt még haza“. Mikor bemén, nízi az órát, akkor láti, hogy ėgy óra jis elmult; aval az Ördöngősvénaszszon mögén kimén, hát láti, hogy nincs az öreg Szőlőcsősz, de még a kácsa sė. Aval az Ördöngősvénaszszon röttön főnyergöli a szénvonyót és utánna. A hogy mén utánna, aszongya a ló: „Nézzél hátra, édös gazdám! nagyon ég a jobfarom“. János hátranéz, aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utánnunk ėgy sütétfölhő“. Aszongya a lova: „Csak hamar, vöd ki a vakarót és vezsd hátra!“ János kikapta a vakarót és hátravetötte, ojan sűrű erdő lött belüle, mind a vakaró. Még az Ördöngősvénaszszon átvánczorgott, János addig jô êhalatt. Mönnek ėd darabég, mögén szól a ló: „Nézzél hátra, édös gazdám! nagyon ég a balfarom“. János hátratekíntött, aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utánunk ės sütétfölhő, de mán mingyá utolér“. „No, hát csak hamar vöd ki a kefét a tarisznyábul és vezsd hátra!“ János hátravetötte, ojan sűrű erdő lött belüle, mind a kefének a szőre. Mikor ezön az Ördöngősvénaszszon átvánczorgott, mán akkor János beért a Nagyôrúbarát határjába. Mikor eszt az Ördöngősvénaszszon möglátta, hogy mos mán nem éri Jánost, mérgibe úgy fölfujódott, hogy elfakatt. Eszt mögláti a Barát, hogy János beért az udvarba, így szól az aranhajú lánhon: „No, édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyim, mos mán lögyünk ėgymásé!“ Aszongya a lán: „Hohó, vén kutya! hotyha elhozi János aszt az arancsődört, a kirülvaló ez az aranpatkó“. Itt oszt behívatta a Nagyôrúbarát Jánost, aszongya: „No, János! ha el nem hozod neköm aszt az arancsődört, a kirülvaló ez az aranpatkó, vége az életödnek!“

Itt oszt János nagyon mögijett, hogy hun van az az arancsődör? as sė tugygya: lė-jė, vagy föl? Kimönt és ráborult a lovára, sírt. A lova mikô mán tisztavíz vôt a János könyvitül, nem álhatta, hogy mög nė kérdözze: „Mi bajod? édös gazdám!“ Akkô mongya János: „Nem ögyéb – asz monta a Nagyôrúbarát – ha ê nem hozom aszt az arancsődört, a kirül való az az aranpatkó, akkor vége az életömnek“. „Montam, ugy-ė! hogy sė nė tugy, sė nė láss sömmit, hogy maj mögsiratod – a ló mongya – hanem mos mán mindėgy, hanem nyergöjj föl és tögyél föl ėgy ásót is a nyerög tetejire, mög a vakarót, kefét a tarisznyába, osztán gyerünk!“ János osztán úgy is tött, a hogy a lova monta. Mikor mönnek ėd darabon, aszongya a ló: „Tudod-ė, most huvá mögyünk?“ Aszongya János: „Nem tudom“. „Most elmögyünk a Sóstengör szélire, ottan majd ássál lė a főd alá, úgy hogy csak az ôrom högye lögyön ki, tė pedig eregy föl ėgy fára, szögezd a mejjednek a kardodat és majd én elnyerítöm kécczör magamat, majd átgyün az arancsődör, de mikor kécczör átgyün, nem tanál engömet mög, mindig viszszamén; mikor harmacczor elnyerítöm magamat oszt átgyün, akkor majd kiugrok a főd alul és majd öszszeveszünk. Ha én izzadok mög hamarabb, akkor csak dűj bele a kardodba, ha pedig a csődör izzad mög hamarabb, akkor csak ugorj lė a fárul, űj a tetejembe és gyerünk! Nė törőgy a csődörrel, maj gyün az utánunk!“ Úgy is vôt. Mikor nyerítött a János lova, a csődör átgyütt, nem látta Jánosnak a lovát, viszszamönt mind a kécczör; de mikor harmacczor elnyerítötte magát oszt kiugrott a főd alul, akkor öszszevesztek. Addig veszeköttek, hogy ėcczör láti ám a János, hogy az arancsődör csupa hab, lėugrott János a fárul és fölpattant a lova hátára. Mén most vele mint a szél, de az arancsődör is mén ám vele. Mikor osztán möktutta az aranménös a Sóstengör tulsó szélin, azok is átúsztak ám a Sóstengörön oszt utánuk! Ėcczör mongya ám a ló Jánosnak: „Nézzél viszsza, édös gazdám! nagyon ég a jobfarom“. Viszszatekínt János, mongya, hogy gyün utánuk az aranménös. „No, – aszongya – nė féj! csak vezsd hátra a vakarót!“ János kikapta a tarisznyábul a vakarót, hátravetötte, ojan sűrű erdő lött belüle, mind a vakaró, még ezön az aranménös átvánczorgott, addig János jô êhalatt. Mönnek ėd darabég, ėccző mögén mongya a ló: „Nézzél viszsza, édös gazdám! nagyon ég a balfarom“. Viszszatekint János, láti, hogy az aranménös közelget. „No, – aszongya a lova – nė féj! csak vezsd hátra a kefét“. Kikapi János a tarisznyábul a kefét, hátraveti, ojan sűrű erdő lött belüle, mind a kefének a szőre. Mire ezön az aranménös átvánczorgott, János a Nagyôrúbarát határjába vôt. Úgy möntek, hogy még a kaput sė értek rá kinyitni, hanem a János a kapu tetejin ugratott be. Mikor eszt möglátta a Nagyôrúbarát, aszt is möglátta, hogy az aranménös is ugrott be a kapu tetejin, de ott mán az aranménösnek nem vôt ereje. Itt osztán a Nagyôrúbarát mén mingyá a lánnak mondanni: „Édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyim, mos mán lögyünk ėgymásé“. „Hohó, vén kutya! hotyha János mögfeji az aranménöst“. A Nagyôrúbarát mingyá behívatytya Jánost, aszongya: „No, ha mög nem fejöd az aranménöst, vége az életödnek“.

Itt János nagyon mögijett, hogy fejje mög ű az aranménöst, mikor tisztatűzláng gyün a szájábul? Kimönt és ráborult a lovára, ott sírt. A lova mikô tisztavíz a János könyvitül, nem álhati, mökkérdözi: „Mi bajod? édös gazdám!“ „Nem ögyéb, – asz monta a Nagyôrúbarát – hogy ha mög nem fejöm az aranménöst, vége az életömnek, hogy fejjem mög, mikor tisztatűzláng gyün a szájukbul?“ „Nem baj! möny be, mon mög a Nagyôrúbarátnak: mögfejöm, hogy ha a lovadat beengedi az istállóba közéjük!“ János oszt bemönt a Nagyôrúbaráthon, monta, hogy mögfeji, ha az istállóba beengedi az ű lovát is az aranménös közé! Aszonta a Nagyôrúbarát: „Jô van! de röttön fejd mög űket és ott van a legnagyobb vaskád, abba öntözd a tejüket bele!“ János mikor mögfejt, bemén jelönteni, hogy mögfejte a ménöst, a Nagyôrúbarát mingyá aszongya a lánnak: „Édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyém, mos mán lögyünk ėgymásé, János mögfejte mán az aranménöst“. „Hohó, vén kutya! – aszongya a lán – maj ha János mögfürdik az aranménösnek a tejibe“. Itt oszt behívatta a Nagyôrúbarát Jánost, aszongya: „No, János! ha mög nem fürdöl az aranménösnek a tejibe, vége az életödnek“.

Itt oszt János mögijett, hogy hogy fürgyön mög ű az aranménösnek a tejibe, mikor, ha belemén, öszszeég? Kimönt és ráborult a lovára, úgy sírt. Mán a lova tisztavíz vôt a Jánosnak a könyvitül, de azér nem szólott neki, mikor mán Jánosnak a könyvibe álott, nagysokára mögszólalt: „Mi bajod? édös gazdám!“ „Nem ögyéb, – asz monta a Nagyôrúbarát – ha mög nem fürdök az aranménösnek a tejibe, vége az életömnek“. „Nem baj! – mongya a lova – möny be a Nagyôrúbaráthon, mongyad neki: mögfürdök a ménösnek a tejibe, de úgy, hogy ha a lovamat odaengedi a kád mellé“. János mönt mingyá a Nagyôrúbaráthon, mongya neki, hogy ű mögfürdik az aranménösnek a tejibe, ha a lovát odaengedi a kád mellé. A Nagyôrúbarát nem bánta mán, csak ha a János mögfürdik a tejbe. János még be sė mönt a kádba, a ló mán elkeszte a lángot önni és a jeget ereszteni a kádba, hogy mikor János belemönt a kádba, nem vôt fôró. János oszt mögfürdött a tejbe, hécczör szöb lött, mind azelőtt vôt, eszt mikor a Nagyôrúbarát möglátta, asz monta Jánosnak: „No, János! én is mögfürdök a tejbe, hanem a lovad el nė vezesd a kádtul“. János oszt otthatta a lovát. Még a Nagyôrúbarát készült a fürdéshön, addig a János lova kiszítta a kádbul a jeget és még mérgessebb tűzzel okádta a kádat tele, mind a tej vôt. Mikor a Nagyôrúbarát elkészült a fürdéshön, beleugrott a tejbe, röttön szénné égött.

Mikor eszt a lán möglátta, lelketlen szalad a kádhon, ugrik János nyakába, így szól neki: „No, édös szívem, szép szerelmem! ugyan sokat szenvettél értem! mos mán én a tijėd, tė az enyim, möghalt a Nagyôrúvénbarát, lögyünk ėgymásé!“

Nagy lakodalmat csaptak ennek az örömire. A kocsisok is mög vôtak híva, az első helre vôtak ültetve, hogy mijen sokat szenvettek űk is, mer az öreg Nagyôrúbarát rosz gazda vôt. János osztán mind mögjutalmaszta a kocsisokat, vôt a Nagyôrúbarátnak ölég pénze, mind boldog embör lött.