16. Tréfa.

Hun vôt, hun nem vôt a nagyvilágon ėsz szögén embör, a ki ojan szögén vôt, hogy a kinyérbül sė övött eleget; az ű jósága miatt nagy boldokságra jutott valamikor. Azon kérte az Istent, hogy mé nem ád nekik családot, ha mán nagyon szögényök, hogy abba gyönyörkögygyenek. Itt oszt ėcczör anynyira möhettek űk, hogy kis malaczot bírtak vönni.

Mikor oszt a kis malaczot mögvötték, abba vôt mindön gyönyörűségük, nagyon szépen nevelgették. Ez alatt az üdő alatt aszongya a felesége az urának: „Halod-ė, hé! én úgy érzöm magam, mintha máskép vônék!“ „Hát – aszongya az embör – talán csak úgy gondolod asztat?“ Ėcczör az embör is nagy örömmê mönt be: „Halod-ė, hé! úgy látom, mintha a kis malacz hasas vôna“. Aszongya az aszszon: „Hát! asz csak tė gondolod, jôlakott az nagyon“. De az embör mögén bemén, mongya, hogy nem tréfál, csakugyan hasas a malacz. Itt az embörnek a malaczba van az öröme, az aszszonnak abba, hogy ű úgy érzi, hogy máskép vôna. Itt oszt anynyira halattak a napok, hogy mikor ėcczör lėfeküttek, az aszszonnak baja támatt, mög is lött a kis gyermök, fijút születött. Az embör el is felejtközött az ű kis malaczárul, mer mos má abba vôt az öröme, hogy az aszszon fijút születött. Mikor az embör abba az örömbe ételt vitt a kis malacznak, akkor láti, hogy a kis malaczcza három kis malaczot fijadzdzott. Az embör nagy örömmel szalatt be: „Jaj, hé! möjen nagy gazdaságot adott az Isten, mer kétfelűl is szaporodunk! a kis malacz is mögfijadzdzott!“ Az aszszon mikô mán fő bírt az ágybul kelni, nagy örömmel mönt ki mögnézni a kis malaczokat, akkor látta, hogy három kis malacz vôt az ólba.

Anynyira nyőttek a kis malaczok mög a gyerök, hogy a kis malaczokat legelgetni hajtotta a kirájnak a kertye lábjába. Itt osztán ėcczör a kirájlán möglátta, hogy ez a háromkismalacz möjen szépen tánczol a kiskanásznál! Vôt a kis gyeröknek ėgy kis muzsikája, a möjen nótát fújt, úgy tánczoltak a kis malaczok. Igy gondolta a kirájlán: möjen szép vôna ez a kirájpalotán! möjen szépen tánczolnak ezök a kis malaczok! möjen jó vôna ėgygyet mögvönni! Oda jis mönt a kirájlán és kérdöszte: „Mönynyijé acz tė neköm ėgy kis malaczot?“ Asz monta a kiskanász: „Nem adok pézé sėmönynyijé sė, hanem ha főhúzod térgyig a zubonyodat, akkor adok“, mer még kis lán vôt. A kirájlán aszongya neki: „Óh, te kis szamár! mi hasznod vôna néköd abba? többet ér – mer tė szögén vagy – ha adok ėgy tarisznya aranyat!“ De a kis gyerök aszonta: ű neki aran nem köll. Mivel a lán nagyon szerette vôna esztet a királi palotára, asz gondolta: mit ű neki a zubonyát főrántani?! Főrántotta, aval a kiskanász odadott neki ėgy kis malaczot. Itt a királlány nagy örömmel viszi a kis malaczot a palotára, a kiskanász pedig hajt hazafelé. Mikor este hazaér, aszongya az apja: „Hun van, fijam! ėgy kis malacz?“ „Elvitte a farkas, aszonta: maj mögfizet érte“. Aszongya az apja: „Ó, fijam! hogy fizetne mög a farkas? mikor a farkasnak magának sincsen péze!“ „Ó, édösapám! – mongya a kiskanász – van annak“. Aszongya neki másnap az apja: „Ó, fijam! nė oda hajcsá, a hová tėnnap hajtottá legêni, mer a töbit is elviszi a farkas, elvisz a tégöd is!“ Másnap a gyerök csak odahajt a kiráj kertye lábjába, nem halgatott az apja szavára.

Másnap mikô möglátta a királán, hogy a gyerök odamönt legeltetni, mögén lėmönt, aszongya neki: „Te, kiskanász! mönynyijé acz neköm még ėgy kis malaczot? mer ez maga nem tánczol!“ Asz mongya a gyerök: „Pézé sėmönynyijé sė adok! hanem ha főhúzod kötöszködésig az ubonyodat, akkor adok még ėgy kis malaczot“, mer a lán még kislán vôt. A kirájlán aszongya a kiskanásznak: „Ó, tė, kis szamár! mi hasznod vôna néköd abba? többet ér – mer tė szögén vagy – ha adok ėgy tarisznya aranyat!“ De a kiskanász aszonta: ű neki aran nem köll. Mivel a lán nagyon szerette vôna, hogy ez a királi palotán möjen szép lösz; mit neki főrántani az ubonyát, főrántotta kötöszködésig. Aval osztán odatta a kis malaczot. A királlán nagy örömmel vitte haza a királi palotára, a kiskanász pedig estefelé hajtotta haza az ėgy kis malaczot az anynyával. Mikor este hazaér, aszongya az apja neki: „Hun van, fijam! a másik kis malacz is?“ Aszonta a gyerök: „Elvitte, édösapám! a farkas, asz monta: maj jô mögfizet érte“. „Ó, fijam! – mongya az apja – honnan fizetne mög? nem montam neköd! mikor a farkasnak nincsen pénze“. Aszongya a gyerök: „Dehogy nincs, édösapám! hon nė vôna a farkasnak péze?“ Itt oszt az embör ráparancsolt, hogy nė hajcson oda az erdőbe „mert a harmadikat is elviszi, osztán elvisz tégödet is“. De itt a gyerök röggel csak szinte odahajtott a kirájnak a kertye lábjába.

A királlán elig várta, hogy a kiskanászt möglássa. Röttön odamén, mögén aszongya: „Te, kiskanász! mönynyijé adnád ide neköm eszt a kis malaczot? mer kettő nem tánczol“. Aszongya a kiskanász: „Ha főhúzod nyakig az ubonyodat“. Aszongya a királlán: „Ó, te, kis szamár! mi jóságod vôna néköd abba? többet ér – mer tė szögén vagy – ha adok ėgy tarisznya aranyat!“ De a kiskanász aszonta, hogy neki aran nem köll. Mivel a lán nagyon szerette vôna, főrántotta az ubonyát. Mikor főrántotta az ubonyt, a kiskanász odagygya neki a kis malaczot mög a muzsikát is. A királlán nagy örömmel vitte haza a kis malaczot mög a muzsikát is. A hogy a királlán muzsikált, a kis malaczok úgy tánczoltak. A kiskanász pedig hazahajt este, akkor láti az apja: hogy nincs ėgy malacz sė. Asz mongya az apja: „Hun van, fijam! a harmadik malacz?“ „Elvitte, édösapám! a farkas, asz monta: maj jô mögfizet érte“. „Hát hunnan fizetne a farkas; mikor nincs annak péze?“

„Dehogy nincs, édösapám! van annak sok péze! hanem édösanyám, mos mán varjon ėgy nat tarisznyát, a kivel elmögyök az első malacz árájé!“ De az anynya nem akart nat tarisznyát varni, mert félt, hogy a farkas mögfogi, ha a nagy tarisznyával szalanni nem bír oszt mögöszi maj a fiját is. Itt osztán a gyerök elszökött az anynyátul aval a tarisznyával, a kivel azelőtt hordott kinyeret. Mikor a gyermök odamén a királi palotára, odamén a kapushon, odaköszön; aszongya a kapus: „Mit akarsz tė? kis gyermök!“ Aszongya: „Êgyüttem a királkisaszszonhon az első malacz árájé“.

A kapus êmönt, jelönti a királkisaszszonnak, hogy itt van ėgy gyermök ėgy tarisznyával az első malacz árájé. Asz mongya a királkisaszszon az udvarosnak: „Tőcsétök a tarisznyát tele aranynyal és hagy mönynyön!“ A gyermök nagy örömmel mén haza az apjáhon, hogy mijen jô mögfizetött neki a farkas! Mikor hazamén, kidűti az asztâra, láti az apja: mijen röngetög sok pészt hozott az ű fija. Itt oszt nagy örömmel vôt az édösapja és az édösanynya. Másnap röggel, mikor főkelnek, asz mongya a gyermök: „Édösapám! elmék a másik malacz árájé is!“ „Nė möny, édösfijam! mer addig csal, hogy mögösz tégöd is!“ És mivel a gyermököt nem akarják a szüleji ereszteni, elszökött, hogy a szüleji nem is tutták. Mikor odamén a királi palotára, odamén a kapushon, odaköszön, aszongya a kapus: „Mi bajod? kis fijam!“ Aszongya: „Êgyüttem a királkisaszszonhon a másik malacz árájé“. A kapus jelönti a királkisaszszonnak, hogy a gyerök elgyütt a másik malacz árájé tarisznyával. Asz mongya a királkisaszszon a kapusnak: „Tőcsétök a tarisznyát tele aranynyal és hagy mönynyön!“ A gyermök nagy örömmel viszi haza az aranyat az apjáhon, hogy möjen jô mögfizetött a farkas! Mikor hazamén, kidűti az asztâra, láti az apja: möjen röngeteg sok pészt hozott haza az ű fija. Itt oszt nagy örömmel vôt az édösapja és az édösanynya. Itt harmadik nap mögén êmönt a harmadik malacz árájé, az apja mögén nem akarta elereszteni, hogy maj mögöszi a farkas, mögén elszökött. Mikor a gyermök odamén a kirájpalotára, odaköszön a kapushon, aszongya a kapus: „Mi bajod? kis fijam!“ Aszongya: „Êgyüttem a királkisaszszonhon a harmadik malacz árájé“. A kapus jelönti, a királkisaszszon aszongya a kapusnak: „Tőcsétök a tarisznyát tele aranynyal és hagy mönynyön!“ A gyerök nagy örömmel viszi haza az aranyat az apjáhon, hogy möjen jô mögfizetött a farkas! Mikor hazavitte a harmadik malacz árát, itt annyi vôt a péz, hogy az apja és az anynya nem tudott vele micsináni.

De itt asz monta az apjának mög az anynyának: „No, édösapám! mos mán mönynyünk el más vidékre és vögyünk ki ėgy nagy bírtokot!“ Elmöntek más vidékre osztán nagy uraság löttek.

Az alatt az üdő alatt a királ kidoboltatta, hogy az ű lányán van három jegy és a ki kitanáli, annak agygyák feleségül, ha szögén, ha boldog; de ha nem tanáli ki, hatvan botot kap. Mikor eszt itt möghallották, aszongya a fijú: „No, édösapám! mönynyön kê el a vásárra és aszt a lovat vögye ken mög, a mölik a legszöbb a vásáron úgy, a hogy kimongyák, ken nė alkugygya, csak fizesse, és aszt a nyergöt, a mölik rávaló mög aszt a kantárt mög énneköm ruhát, a mölik a lekszöb mög kardot, de nė alkugygyon, csak fizesse ki!“ Mikor osztán az apja hazavitte a mindönfélét, a gyerök főkészült és fölnyergölte a szép paripát, útnak indult. Elmönt ű is a királlánhon möghalgatni, hogy möjen példával agygyák a lėánt férhön?

A hogy mönt, tanákozott ėgy herczegfijúval mög ėgy bárófijúval, asz kérdöszte tűle a herczegfijú mög a bárófijú: „Vitéz úr! maga hova mögy?“ „Mit kérdözik, hogy én hova mögyök? – aszongya – mönynyenek az útytyukon, én is êmék az útamon!“ Asz kérdözi a herczegfijú mög a bárófijú: „Magát hogy hîvik?“ „Mit kérdözi, hogy engöm hogy hînak? a hogy hînak, úgy hînak“. Hogy nem monta mög a nevit, a herczegfijú mög a bárófijú elneveszte Tréfának és aszongya a herczegfijú a bárófijúnak: „Halod-ė! evel jô lösz mönni, mer nagyon tréfás, hátha kitanáli, hogy möjen jegy van a királlányon?“ Itt oszt monták: „Gyűjön velünk! mönynyünk ėgyütt!“ Mind a hároman möndögéltek, rájuk estelödött ėgy nagy víz szélin. Fák is vôtak a víz szélin, oda mökkötöszték a lovukat, lėfeküttek a fák alá. Mikor a Tréfa elalutt, a herczegfijú mög a bárófijú azon gondoskottak, hogy csapnák be a Tréfát? Az ėgygyik kitanáta: „Halod! vezessük be a víz közepire a lovát, verjünk lė ėgy nagy karót és kössük oda!“ A másik mög aszonta: „No, az jó lösz!“ Úgy is csináták. Mikor a Tréfa fölébrett, akkor láti, hogy két ló van a fa alatt, az üvé pedig nincs ottan. Szétnéz, akkor láti, hogy az ű lova a víz közepin van ėgy nagy karóhon mökkötve. Itt a Tréfa nem szólt sömmit, csak kivötte a bicskát és a két lónak a négy-négy lábán a bűrt a bokába körülvákta, mögnyúszta oszt fölgyűrte térgyig, aval oszt lėfekütt, de nem alutt el, lesi, hogy mire mén a herczegfijú mög a bárófijú? Mikor röggel főkel a herczegfijú mög a bárófijú, nem is nézik az ű lovukat, csak a Tréfának szólnak, hogy: „Kêj föl, Tréfa! de elaluttál? az este sė itattad a lovadat, nészd! bemönt a víz közepire inni!“ Mikor Tréfa főkelt, nézi, elneveti magát: „He, he, he! tik asz csak nevetitök, hogy az én lovam bemönt inni, a tijetök mög főgyürekösztek, be akarnak érte mönni, kivezetni!“ Akkor ijett mög a herczegfijú mög a bárófijú a lovukon, hogy űmagukbul csináltak komégyát. Itt oszt legközelebb a faluba el köllött anni czigányoknak és másikat vönni és úgy indultak továb.

Mikor a másik faluba értek, ėgy kocsmárostul kértek szálást; a kocsmáros adott is nekik ėgy jónagy istállót, a hun űk möghálhassanak és a lovukat bekössék. Itt osztán a herczegfijú mög a bárófijú mögén azon gondoskottak, hogy csapják be Tréfát? Itt oszt az ėgygyik kitanáta, hogy (ha) a Tréfa elalszik: „Kössük oda a lovának a farkát a jászolnak a karikájáhon, a fejit pedig az ajtófélfáhon!“ „Jó lösz a!“ monta a másik. Odakötötték osztán a lófarkát a jászolnak a karikájáhon, a fejit pedig az ajtófélfáhon. Mikor écczaka a Tréfa fölébrett, láti, hogy a lova farka a jászolnak a karikájáhon van kötve, a feje mög az ajtófélfáhon; akkor nem szólt sömmit, csak fölkelt és kivötte a zsebibül a bicskáját, a két lónak kihasigatta fülig a száját és mögnyúszta a pampuláját (szájszéle) alul, fölül és két fapöczökkel kipöczkőtte az ėgygyiket is, a másikat is, aval osztán a Tréfa lėfekütt, de nem alutt el, csak leste, hogy micsinál a herczegfijú mög a bárófijú. Mikor azok fölébrennek, nem is néznek széjjel, hogy az ű lovukat mi lelte? csak szólnak a Tréfának: „Kêj föl Tréfa! a tė lovad mán új jô lakott, hogy (a farával) öszik!“ Mikor a Tréfa főkel, aszongya: „Látom, hogy az én lovam (a farával) öszik, a tijetök mög neveti!“ Akkor látta a herczegfijú mög a bárófijú, hogy űk magukat csapták be mögén. Itt oszt a hercegfijúnak mög a bárófijúnak röttön el köllött anni a lovakat a czigányoknak és másikat vönni, a kivel tovább möhettek.

Itt oszt a harmadik nap, mikô útnak indultak, oda jis értek délután ėgy órakkor a királyi palotáhon. Mán akkô vôtak is: Herczegök, grófok, Nagyülepű tótok, Válogatott czigán gyerökök; de a ki ki nem tanáta, hogy mi van a kirájkisaszszonyon, hatvan botot kapott. Itt oszt űk azon tanácskosztak, hogy mönynyenek be? A herczegfijú bemönt legelsőbb maga. Mikor a herczegfijú kigyütt – nem tanáta ki, hát – hatvan botot kapott.

Azután a bárófijú mongya: jó lösz, ketten mönnek be ėcczöre a Tréfával, hátha a Tréfa kitanáli, így maj nem kap botot! Hogy bemöntek, a Tréfa mönt előre és a Tréfa aszongya: „A kishasán süt a hold sugara!“ Aszongyák rá: „Igaz!“ Akkor monta a bárófijú: „Minek montad? én is aszt akartam mondani!“ Aszongya Tréfa: „A két mejje köszt süt a napnak a sugara és a hajnalicsillagnak a sugara“. Asz monták rá: „Igaz!“ Aszongya a bárófijú: „Minek montad? én is aszt akartam mondani!“ Mos azon tanácskosztak: hogy möliké lögyön a lán? mer mindakettő kitanáta, ugyanaszt akarta mondani a bárófijú jis; êre asz felelte a kiráj: „Öszsze köll hîni a tizėnkét tanácsadót és tájékozzák ki, hogy meliké lögyön a lán?“

Öszsze is mönt a tizėnkét tanácsadó, a legöregebb aszonta a királnak, hogy: „Ėgy külömös szobába fektessék lė a bárófijút mög a Tréfát mög a lánt, a lán fekügygyön közébet oszt a mölik felé lösz fordulva, azé lösz a lán“. Lė jis feküttek és a bárófijú felé fordûtt a lán. [A Tréfának pedig eszibe jutott, hogy a zsebibe sok czúkor és sütemény van, elkeszte ropogtatni és asz kérdöszte a bárófijú mikor fölébrett: „Mit ösző Tréfa?“ „Hát mit önnék? lėvetöttem a czizmám, lėvöttem a sarkát, aszt öszöm, vödd lė tés, oszt ögyél!“ A bárófijú csakugyan lėugrott az ágyrul, lėszakajtotta a csizmája sarkát, elkeszte önni és aszongya a lánnak: „Ne, szivem! ögyé tė jis“. A lán hogy nem bírta elrágni a csizma sarkát, mögharagudott, lėrukta oszt Tréfa felé fordût, Tréfa mög czúkort, sütemént adott neki. Mikor röggel benyitik az ajtót, látik, hogy ėgygyik vitéz van az ágyon, a másik pedig szégyölletibe az ágy alá bût. Akkor előhítták a bárófijút, a királán panaszkodik, hogy möjen étellel akarta űtet mögvendégölni! Itten hatvan botot kapott a bárófijú a mé ott hált oszt úgy bánt a királkisaszszonynyal: csizmasarokkal étette, hatvan botot pedig azé, a mé nem tanáta ki: mi van a kirájkisaszszonyon; ű csak aszonta: hogy én is aszt akartam mondani.] Nagyszomorújan ballagott a herczegfijú után a százhúsz bottal. Itt osztán a Tréfának feleségül atták a királlánt. Lött nagy lakodalom, hogy hétmögyére szólt, szögén, boldog ott löhetött, a ki csak akart.