20. Tillinkó.

Vôt ėgy embörnek 3 fija, kivezette az erdőbe űket, hogy miféle mestörök lösznek? Odavezette a legöregebbet ėgy nagy fáhon oszt aszt kérdöszte: „Ugyan, fijam! miféle szörszám lönne ebbül a fábul?“ „Ebbül édösapám – aszongya – szép dėszkák lönnének: asztal mög ez, az“. Aszonta neki az apja: „No, fijam! tė asztalos lösző“. Akkô odavezeti a középsőt, aszt oszt kérdöszte: „Ugyan, fijam! miféle szörszám lönne ebbül a fábul?“ „Ebbül, édösapám! szekérôdal, nyûjtó mög rúd“. „No – aszongya – fijam! tė bognár lösző“. Akkor a lekkisebbet odavezeti oszt kérdözi: „Ugyan, fijam! miféle szörszám lönne ebbül a fábul?“ „Ebbül – aszongya – lösz ėgy kétágú akasztófa, az ėgyik mögbírná kendet, a másik ėngömet“. „No, tė, fijam! akasztófáravaló lösző“. Akkor kidoboltatta az apja: van neki ėgy akasztófáravaló fija, de vigyázzanak, mer a mit a két szöme möglát, a két keze ott nem hagyi.

A királ is möghalotta, mit dobolnak, aszt üzente neki: ha a csődörit el nem lopi, akkor vége az életinek! Ez alatt az üdő alatt oda röndölt a királ sok katonát: ėgygyet ráültetött a lóra, négygyel a négy lábát fogatta, ėgy a farkát fokta, kettő pedig kétfelül a kantárszárat, ėgy pedig a kötőféköt fokta, kettő pedig kétfelül az ajtóba ált. Itt oszt Tillinkó fölőtözött kufaaszszony ruhába és mindönféle szöröket árût: szappant, czipőkenyőt, pálinkát. Este odaköszön: „Jó estét, fijajim! kapnék-ė itten valami szálást?“ Asz mongyák: „Nem löhet, szülém! mer itt nagy baj van, mer az écczaka a Tillinkó el akari a csődört lopni, azér nem löhet itt szálást kapni“. „Ó, fijajim! – aszongya – nė féjjetök én tűlem, mer ús sė birok alunni, maj szólok nektök, ha êgyün“. „Nem – aszongya az ėgygyik katona – ken az a Tillinkó?“ „Ó, fijam! hogy gondolhacz ojat, mikor a hírit sė hallottam Tillinkónak“. Akkor a többi katona köszt aszongya ėgy: „Agygyunk ennek az öregaszszonnak szálást, vagyunk mink ölegen, ha valamit akar!“ Itt oszt attak is szálást az öregaszszonnak. Az öregaszszon osztán el keszte sorolni a katonáknak, hogy ű mit árul. Aval osztán mikor az öregaszszon lėfekütt, aszonta ėgy katona: „Igyuk mög az öregaszszonnak a pálinkáját, maj röggel kilükjük“. Az öregaszszon pedig jô látta, nem alutt, hogy a pálinkát min mögitták. Mikor látta, hogy mán kezdenek ėgyik êre, másik âra dűlni, mer a pálinkába álompor vôt; akkor ű röttön főkelt és a ki föntült a lovon, fölkötötte a gėrėndába; a ki pedig a négy lábát fokta, négy fát adott a kezibe; a ki pedig a farkát fokta, ėgy kôczot adott a kezibe; a ki pedig a kötelet fokta, annak ėgy kötélt; a ki két felül a kantárszíjat fokta, ėgy nagy darab szíjat adott a kezibe. Tillinkó pedig a lovat kivezette és röttön elmönt vele. Röggel, mikor keszdött világosonni, a királ röttön mönt nézni, hogy mögvan-ė a csődöre? Mikor bemönt a királ az istálóba, akkor láti, hogy nincs a csődör; asz kijáti: „Hun a csődör?“ A ki föl vôt kötve, elkijátotta magát: „Ülök rajta!“ akkor lėesött. Emez a négy pedig asz kijátotta: „Fogom a lábát!“ A ki a kôczot fokta, asz kijátotta: „Fogom a farkát!“ A kettő pedig: „Fogom a kantárszárát!“ Itten pedig kipattant a szömükbül az álom, akkor látik, hogy ki fát, ki kötelet, ki kôczot fog a kezibe, Tillinkó pedig elvitte a lovat.

A királ szégyölte, hogy Tillinkó anynyi katonátul elvitte a csődört, hívati Tillinkót, hogy neki van 12 fogat ökre, mind a tizėnkettőnek az elejin csöngő lösz, ha eszt el nem lopi, vége az életinek. Itt osz Tillinkó kimönt a pijaczra, vött ėgy falka, kis csírkét, mindėgygyiknek a hátát bearanporoszta és a mőre möntek a bérösök az erdőbe, eleresztötte űket. A bérösök mikor eszt möglátták, lėugráltak a szekérrű és elkesztek az erdőbe utánnuk szaladozni. Még a bérösök az erdőbe szaladosztak, Tillinkó pár csöngőt fölakasztott a fára és a többi csöngőt begyukdosta, hogy né szôjjanak. Akkor elébe vötte a tizėnkét szekeret és elhajtotta. Még a bérösök a csirkéket kergelészték, ėgy aszongya: „Gyerünk! mer maj Tillinkó elhajti az ökröket!“ A másik aszongya: „Áh! még szólnak a csöngők“. Aval osz továb kergelészték a csirkéket; de sűrű vôt az erdőbe, a csirkék beszalattak a surnyók (a ki kihajt a fatüvibül) közé; de itt már ráúntak a bérösök, akkor látik, hogy mán fán szól csak a csöngő, Tillinkó elhajtotta az ökröket. A bérösök rémülten mönnek hazafelé ökrök nékű. A királ ezön nagyon mögharagudott a bérösökre, de még a Tillinkóra jobban.

Röggel oszt mögén főhívati Tillinkót, aszongya: „Van ėgy falka gulám, ha tė eszt az écczaka el nem lopod, vége az életödnek!“ A királ a falka gula mellé anynyi gulást álított, a mönynyi marha vôt a falkába. Tillinkó este âra mönt két szamáron és ėgy akóshordó vôt a kocsin, tele vôt borral. Odaköszön hozzájuk: „Jó estét atyafijak! ugy-ė, nem tunnák kentök, hogy mőre löhetne ebbe a faluba elmönni, mer ê vagyok tévedve. Sürgős a dôgom, a fijamat mos házasítom, eltévettem. Hotyha valahogy útbaigazitanának kentök!“ Ėgy gulás êtanáta: „Jó vôna, ha az öreg itt hálna! maj az écczaka jô mögszínnánk (a borát)!“ Aszongya neki ėgy gulás: „Atyafi! jó lösz, ha ken itt möghál, mer ús sė tud ken most elmönni“. Tillinkó oszt ott hált, de a bor tele vôt álomporral. Tillinkó mihánt lėfekütt, út tötte magát, mintha mingyá elalutt vôna; a gulások pedig odamöntek sorba, jô möghúszták a hordót. Elaluttak minynyájan, Tillinkó pedig mindön kutyának adott ėgy-ėgy darab álomporos kinyeret, a kutyák is elaluttak. A gulásoknak a botytyukat lėszurkálta a fődbe, a kutyákat pedig ráhúszgálta a botra. Aval Tillinkó elébe fokta a marhát és hajtotta. A marhák köszt vôt ėgy fekete, léterítötte fehér lepedővel. Mikor röggel fölébrennek a gulások, látik, hogy nicsen marha; fütytyentenek a kutyáknak, aszt látik, hogy a kutyák a bot tetejin sivalkonnak; ârul tutták mög a gulások, hogy a hunczut Tillinkó vôt, mer más nem tötte vôna esztet. Szalattak osztán a falka után, utol is érték Tillinkót, de hát a fekete marhát nem tanáták a többi köszt, így osztán nem válalták az üvéknek. Aval osztán nasz szomorújan möntek viszsza, hogy nincsen marha. A királ osztán nagyon mögdorgálta űket, hogy anynyijójuktul eltutta Tillinkó hajtani a marhákat.

Mingyá hívatta föl Tillinkót, asz monta neki: „Ha el nem hozod a rácz papot mög a kántort, harangozót, fölakasztatlak“. Tillinkó hazamönt és elmönt a rácz templomba, écczaka kiásta az ajtóküszöb ajját belülrül és odatött ėzs zsákot, azután vött ėgy kotlóajjacsirkét, bearanyporoszta ezöknek is a hátukat, minynyájinak kötözött a hátára ojan kis gyėrtyákat piros pántlikával, mindön gyėrtyát möggyûtott, a csirkéket elereszgette a templomba és elkeszdött harangozni és énekölte: hogy mingyá elvesz a világ. Mikor eszt möghallotta a harangozó, röttön szalatt, hogy mijé harangoznak? Mikô bemén, hajja: hogy mingyá elvesz a világ; szalad a rácz paphon, hogy gyűjön, mer a templomba (hallani már) hogy mingyá elvesz a világ. Szalad a rácz pap a harangozóval mög a kántorral; möghallotta az is. Mikô odaérnek, hajják, hogy mingyá elvesz a világ, a ki mög akar mönekülni, az bújon a küszöb alá“. Itten a rácz pap nagyon könyörög, hogy: „Uram! csak engöm vigyél el!“ „No, hát ki vagy?“ Akkor mongya: „Én vagyok a rácz pap“. „No, ha tė vagy a rácz pap, hát buj ide a küszöb alá! de mesztelen, mer oda ruhába nem löhet bemönni!“ Mikor ez bebújt, könyörög a kántor mög a harangozó, hogy űket is vigye el! Asztán űk is belebujtak a zsákba. Akkor a zsákot ló után kötötte, úgy húzatta űket, mer háton nem bírta vinni. Mikor möntek, asz kérdöszte a rácz pap – nem győszte mán várni –: „Meszsze van-ė, mönyország ajtaja?“ Aszonta Tillinkó neki: „Nem meszszi van, csak még két grádics, hanem tudod-ė, mé van e? Mikô szögén möghalt, nagyon keveset prédikáltá, mikô gazdag halt mög, akkô mög nagyon sokat prédikáltá“. Ėcczör mán nem győszte a kántor sė várni, űs kérdöszte: „Meszszi van-ė még mönyország ajtaja?“ Aszongya Tillinkó: „Nem meszszi van már, csak még ėgy grádics. Hanem tudod-ė, mé van e? mer mikor szögént temetté, keveset énekölté, mikor gazdag vôt a halott, akkor mög sokat énekölté“. A harangozó jis mögúnta mán, kérdözi: „Meszszi van-ė még a mönyország ajtaja?“ „Nem meszszi van, hanem tudod-ė, mé van e? mer mikor szögén halt mög, rövidet harangoztál, ha gazdag vôt a halott, akkor mög hoszszút harangoztál“. Odaért Tillinkó a királnak az ablakjáhon, odaálította a nazs zsákot. A királ elig várta, hogy röggel lögyön, kimén, hogy ott van-ė a rácz pap, kántor mög a harangozó, mer ha nincsen, akkor Tillinkót êfődeli. Mikor a királ möglátta, hogy ott vannak mind a hároman, elkeszte korbácsal mind a háromat verni: a zsákot verte kivül, de űk benne vôtak. Mikor ráúnt verni, aszonta: „No! a ki elsőb bujt bele, bûjon ki!“ Mikor oszt bujt ki, akkor is oszt ėgyre a korbácsal! Akkor oszt nem bánta a rácz pap, örűtt, hogy kiszabadult a zsákbul, látta, hogy nem mönyországba van. Akkor aszongya a királ: „A ki másocczor bût bele, bújjon ki!“ Akkor bût ki a kántor, de aszt is elkeszte ám rakni. As sė bánta mán, csakhogy kiszabadult a zsákbul, látta, hogy nem mönyországba van. Akkor aszonta a királ: „A ki harmacczor bût bele, bújjon ki!“ A harangozó bût ki. „Tés itt vagy?“ Aszt is mögverte, as sė bánta mán, csakhogy kiszabadult a zsákbul. Ėgymás után szalattak a faluba.

A királ mingyá hívati Tillinkót, kiatta neki parancsba: hogy ha a feleséginek az arangyűrűjit el nem lopi, vége az életinek. A felesége az úján viselte akkor, hogy Tillinkó el nė vigye. Akkor Tillinkó hamardossan kispėkulálta, hogy kimén a temetőbe, kiás ėgy halottat, odaviszi a királ szobája faláhon, oda jis vitte, kiásta hátul a szobafalát és ott elkeszte: hun begyukta, hun viszszahúszta a mögholtnak a fejit. Itt oszt, hogy sok őr vôt, möglátta, odaszalatt a királhon, hogy: „Gyűjön, mê itt a Tillinkó!“ Itt oszt a királ kimén, Tillinkó pedig addig êre, addig âra (csellent) bemönt a hálószobába, asz monta a királ feleséginek: „No, szívem! agyonvertük Tillinkót, hanem mos mán ad dide az arangyűrűt, hagy töszöm el, nė félcsd, hogy elviszi Tillinkó!“ A királné odatta neki az arangyűrűt, elvitte az arangyűrűt. Mikô Tillinkó látta, hogy feléje gyünnek az őrök, belükte a halottat közébük, az őrök osztán asz gondolták: Tillinkó, nekiestek, verték. Mikor mán látták hogy nem mozdul, a királ bemönt a feleségihön, aszongya: „No, szívem! ad dide az arangyűrűt, mos mán agyonvertük Tillinkót!“ „Most attam oda!“ mongya a királné. „Dehogy attad!“ „Hát nem mos kérted?“ Akkor tutta a királ, hogy nem Tillinkót ütötték agyon, hogy Tillinkó elvitte az arangyűrűt. A királ ezön nagyon mögharagudott, de nem mert (Tillinkónak) többet mondani, mer mindönit êlopott vôna. Akkor főhívatta a királ Tillinkót, aszonta neki: „No, nem gondoltam, hogy ilen akasztófáravaló lögyé, mos mán hiszöm, hogy nem birok veled, hanem sömmi jószágomat el nė lopjál!“ Itt oszt Tillinkóbul nagyon gazdag embör lött.