Vôt két katona, bemöntek ėgy gazdáhon hálásra, hát ott osztán babot attak nekik vacsorára, de a két katonának nem nagyon tecczött a vacsora, nem is öttek, mer látták, hogy a gazdaszszony a ludat betötte a kemönczébe. A katonák észrevötték, hogy itt kôbász is van. Écczaka, mikor a gazda alutt mög a felesége, mögrakták a tarisnyát kôbászszâ, mögtanáták a hájat is, aszt is beletötték a tarisznyába, a ludat pedig kivötték a kemönczébül és a helire belegyuktak ėgy bocskordarabot a fazékba. Mikor evvel készen vôtak, êkesztek önni az esteli maradékbul a babbul, hogy majd osztán indulnak.
Az ėgygyik a hogy övött, – de nem mert lámpást gyûtani, hogy világosság lögyön – hát a sütétbe nem tutta, hogy hun fekszik a czimborája, odavitte a babot a gazda ágyáhon, odatötte (a farukhoz), hogy ögyenek. Sütétbe asz gondolta, hogy a cimborája van ott. Az aszszon mög éppen akkô (szellentett), aszongya a katona: „Nė fúdd, nem meleg!“ Mikor osztán nem halgatott a szóra, csak fújta, mögharagudott, közéjük vákta. Akkô tutta mög, hogy nem a czimborájáhon vákta, mer a gazda fölérzött, mögéröszte, hogy a bab ott van, aszongya a feleséginek: „Kêj fő! ide (szükségeltél)“. A felesége tapogat, aszongya: „Ken (szükségelt) ide!“ Itt oszt nem mert ėgygyik sė főkelni, a katonák pedig készültek, hogy mönnek, a gaszda, hogy nem mert főkelni, az ágybul marasztalta, hogy maragygyanak még! Aszongya a katona: „Hajj, háj! el köl mönni masírozni, mer a bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt a fazékdi várábul!“ Aval oszt a két katona mikor elmén, főkel a gazda mög a gazdaszszon, akkor látik, hogy a hunczut katonák a babot tötték közéjük. Mikor frustukolni akarnak, akkor látytyák, hogy a fazékba csak bocskor van, nem a lúdczomb! Szétnéznek, nincs a háj, a kôbász, azé monta a katona: „Hajj, háj! el köl mönni masírozni, mer a bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt a fazékdi várábul, annak köl segíteni!“