5. Az elátkozott 12 gyermök.

Vôt ėgy aszszon, a kinek nagyon sok gyeröke vôt. Tizėnketten vôtak, nagyon roszszak vôtak, mindég roszszalkottak, csérogtak, az anynyukat kivötték a béketűrésbül. Asz tanáta az anynyuk nekik mondani nagymérgössen: „Az Ördög elvinne mán bennetöket, vagy valami Haramiják lönnétök, mê úgy is ojanok vattok ėgymásra, mind a Haramija!“ Itt oszt a tizėnkét gyermök ėcczörre eltünt úgy, hogy az anynyuk nem is látta űket. Akkor ezök átváltósztak fehérhatyúké és elszáltak, hogy az anynyuk még hírit sė hallotta. Beszáltak ėgy röngeteg nagy erdőbe, a hová más nem járhatott be, csak éppen a szél.

Itt oszt az aszszonnak lött ėgy kis lėjánya is. Mikor mán a kis lėján anynyira főnyőtt, hogy keszdött okosonni, látta, hogy anynya nagyon szomorú, kérdöszte tűle: „Ugy-ė, anyám! mér vagy ojan nagyon szomorú?“ Az anynya nem merte a kis lánnak mögmondani, hogy maj a kis lánnak baja lösz: möghasad a szíve. Ėcczör a kis lán mögén kérdöszte: „Ugy-ė, anyám! nem vôt neköm töb testvéröm, csak mindég magam vôtam?“ Akkor az anynya nem álhatta mán, rîva fakatt: „Jaj! dehogy nem vôt, kis lányom! vôt neköd 12 testvéröd, nagyon csintalanok vôtak, mérgömbe asz montam nékik, hogy az Ördög elvinné űket, vagy bár haramiják lönnének! mer úgy is ojanok vôtak ėgymásra (nézve) mint a Haramiják. Akkor eltűntek és én azûta nem láttam űket, nem tudom, hogy ég nyelte-ė, vagy a főd nyelte-ė űket? csakhogy nincsenek!“ Asz mongya a kis lán: „No, anyám! ha mán így van, én elmögyök és addig mögyök a világba, még föl nem tanálom űket“.

El is mönt a kis lán, bujdosóvá lött. Mönt osztán hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött, sėhun sė falut, sė várost nem tanát; látott meszszirül ėty kis gyėrtyavilágot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis gyėrtyavilág van, odamék, mer ég alatt möghálni nem löhet!“ Mikor odaért a kis világossághon, ajtó nyílt előtte és bemönt is. Odaköszönt: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ Öregaszszony vôt bent, – a Csillagoknak az anynyuk vôt az az Öregaszszony – aszongya: „Agygyon Isten, kis lányom, neköd is! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten!“ „Járok, kelök öreg anyám! – mongya a kis lán – mert az édösanyám elátkozott tizėnkét tesvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig mék, még csak föl nem találom űket is, nem-ė hallotta ken hírüket?“ „Én nem hallottam lányom – a Csillagok anynya mondja – ha csak az én fijam nem hallotta az Eshajnalicsillag, mer az legkorábban el szokott mönni, az mán elmén: mikor bealkonyodik; vagy pedig a Dönczölszekér fijam nem tud felűle, mer az mán kilencz órakor elmén; vagy pedig a Csirkéstyúk lányom, mán az tizėnėgy órakor elmén; vagy pedig az Ökörkeresőcsillag fijam nem tud felűle valamit, mer mán az ėgy órakor elmén; vagy pedig a Háromkaszás fijam nem tud valamit, mer azok mán félkettőkor elmönnek; vagy pedig a Sántalányom nem tud valamit, mer az mán két órakor elmén és visz nekik vizet? hanem fekügygyé lé! látom el vagy fáradva, majd ha hazagyünnek, majd mökkérdözöm én tűlük“. No, oszt a kis lán lėfekütt, mer nagyon el vôt fáradva. Hajnalba osztán, mikor kesztek a csillagok hazagyünni, kérdöszte az Öregaszszon az Esthajnali fiját, kérdözi tűle: „Nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét testvérjit?“ „Én – aszongya az Eshajnalicsillag – nė hogy láttam vôna, de még hírit sė halottam, pedig az egész világon körösztülmöntem“. Akkorra hazaért a Dönczölszekér is, űtet is mögkérdöszte az Öregaszszon, hogy nem látta-ė? „Én – aszongya – nė hogy láttam vôna, még hírit sė hallottam, pedig az egész világot mind körüljárom“. Ekkorra hazaért a Csírkéstyúk lánya, aszt is mögkérdöszte, a jis asz felelte: „Nė hogy láttam vôna, de még hírit sė halottam, pedig én az én fijajimmal az egész világot körösztüljártam“. Mikor hazamönt az Ökörkeresőcsillag: „Fijam! – kérdözi az Öregaszszon – hogy nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét testvérjit? Ökörkeresőcsillag fijam!“ „Nė hogy láttam vôna, de még hírit sė hallottam, pedig én az egész világot öszszejártam!“ „No! – aszongya az Öregaszszon – ha csak az én Kaszáscsillag fijajim nem tunnak valamit?“ Mikor hazagyüttek a Kaszások, azokat is kérdözi az Öregaszszon, azok is aszt felelik, hogy még hírit sė hallották, pedig az egész világot lėkaszájják. „No, – aszongya az Öregaszszon – ha csak a Sántalánycsillag lányom nem látta, mer az úgy is mindön bukorba, árokba fölbukik!“ Mikor hazamén a Sántalány, aszt is kérdözi az anynya: „Ugy-ė, Sántalánycsillag lányom! nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tízėnkét testvérjit?“ „Nem láttam én, édösanyám! pedig én mindön árkon-bukron körösztülmögyök“. A kis lán, ha mán nem látták, mökköszönte az écczakaji szálását, útnak indult, mönt, mönt hetedhét ország ellen.

Ėcczör ráestelödött, de hát sėhun sė várost, sė falut nem tanát, az ég alatt pedig möghálni nem löhet, akkor látott mög ėgy nagyon kis világosságot, de meszszi távolságba vôt hozzá, nagyon sijetött, hogy odaérjön. Mikor odaért, a kapu kipattant előtte, beköszönt: „Agyon Isten jó estét, öreg anyám!“ „Agyon Isten, kis lányom! neköd is, hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten!“ „Járok, kelök, öreg anyám! – mongya a kis lán – mert az édösanyám elátkozott tizėnkét testvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig mék, még csak föl nem tanálom űket is, ha halotta ken a hírit?“ Ez vôt a Napnak az anynya. „Én nem halottam, lányom! ha csak az én fijam nem halotta, a Nap, hanem – aszongya – vacsoráj mög és fekügygyél lė, mer – látom – el vagy fáradva, maj röggel, ha főkel az én fijam: a Nap, maj mögkérdözzük tűle!“ Röggel, mikor főkelt a Nap, akkor kérdözi az anynya tűle: „Ugy-ė, fijam! ha valamőre nem láttad-ė ennek a kis lánnak a testvérjejit? tizėnketten vôtak, mögátkoszta az anynyuk űket“. „Még a hírüket sė halottam, pedig én mindön kis lukon be szoktam nézni, csak láttam vôna, vagy halottam vôna rúluk valamit“. Aval a kis lėján mökköszönte az écczakaji szálást, útnak indult.

Mönt, mönt hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött, sėhun sė falut, sė várost nem tanát, látott meszszirül ėty kis gyėrtyavilágot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis gyėrtyavilág van, odamék, mer ég alatt möghálni nem löhet!“ Mikor odaért, ajtó nyilt előtte és bemönt: Odaköszönt: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ Ott vôt a Hôdnak az anynya, aszongya: „Agyon Isten, kis lányom! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten“. „Járok, kelök, öreg anyám! mert édösanyám elátkozott tizėnkét testvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig még, még csak föl nem tanálom űket is, nem halotta-ė ken hírüket?“ „Én nem halottam, lányom! – a Hôdnak az anynya mongya – ha csak az én lányom, a Hôd nem hallotta, oda van most is, hanem majd röggel hazagyün, majd mökkérdözzük tűle; vacsorájjál oszt fekügygyél lė, mer ê vagy fáradva!“ Röggel mikor hazamönt a lánya, a Hôd, aszongya az öregaszszon: „Ugy-ė, lányom! nem láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét testvérjit?“ „Én nem láttam, pedig mindön kis hasidékon mög mindön kis lukon be szoktam világítani“. Aval a kis lán mökköszönte az écczakaji szálást, útnak indult.

Mönt, mönt, möndögélt hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött, de sėhun sė várost, sė falut nem tanát, hanem látott meszszirül ėgy kis gyėrtyalángot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis gyėrtyavilág van, odamék, mer az ég alatt möghálni nem löhet!“ Mikor odaért, ajtó nyílt előtte és bemönt. Odaköszönt: „Agyon Isten jó estét, öreg anyám!“ Ez vôt a Szélnek az anynya, aszongya: „Agyon Isten, kis lányom! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyonjáró madár sė járhat itten“. Aszongya a kis lán: „Hajt az életsorsom, öreg anyám! mert az édösanyám elátkozott tizėnkét tesvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig mék, még csak fő nem tanálom űket is, nem halotta-ė ken hírüket?“ „Én nem halottam lányom! – a Szélnek az anynya mongya – ha csak az én lányom nem halotta: a Szél, hanem majd röggel hazagyün, maj mökkérdözzük tűle, vacsorájjál oszt fekügygyél lė, mer ê vagy fáradva!“ Röggel, mikor hazaért a Szélnek a lánya napfönkőtt előtt, asz kérdözi tűle az anynya: „Ugy-ė, lányom! nem láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét tesvérjit?“ „De bizon láttam! itt van ennek a röngeteg sütét erdő mélségibe, a hova sė a Csillagnak a sugárlása, sė a Napnak a világossága, sė a Hôdnak a fényössége oda nem süthet, én pedig mos gyüvök onnat: a szobájukat szellősztem ki, hanem aszondom: Oda nė fogjá mönni, mê azok Haramijájé vannak átkozva és ha tégöd möktanálnak, röttön mögösznek!“ De a lán asz feleli: „Nem bánom, ha mingyá mögösznek is! úgy is föláldosztam értük az életömet“. Látta a Szél, hogy a kis lán nem törődik az életivel, mögsajnálta, aszonta neki: „Látom, igazszívű vagy a testvérjejid után, majd én elviszlek és mögmondom neköd, hogy mit tögyél, hogy mög nė ögyenek!“ Mikor a Szélnek a lánya elmagyarászta neki, hogy: „Akkô viszlek oda, mikor nem lösznek otthun, főzzé nekik legfinomabb ételt, ha ott lösző, és tödd az asztalra, szögygyél öszsze 13 tányért és tizėnhárom kanált készíj az asztalra és tizėnkettőbe szögygyél ételt, de a tizėnharmadik csak úgy ájjon az asztalon“.

Itt osztán a lán mikor kigyütt a ház elébe, ėcczör csak támatt ėgy Forgószél, fölkapta a lánt és viszi az erdőnek a sütécscségibe. Mikor oda értek a Haramiják lakásáhon, akkor ott lėtötte.

Akkor a lány úgy csinálta, a hogy a Szélnek a lánya monta. A lány osztán sütött-főzött ojat, a mijet a Haramiják sosė öttek, mer csak nem tuttak kásán kívül sėmmit sė főzni. Elkészítötte az asztalra az ételt tizėnkét tányérba, ki jis szötte a levest, odatötte a közepire a sütemént, akkor ű elbujt. No, oszt mikor a Haramiják hazamöntek, möglátták, hogy az asztalon van az étel. A Haramijáknak nagyon föltünt, hogy kicsoda löhet ez, a ki mögfőzött nekik, még sütemént is sütött nekik. Elkeszdik a lánt legislegelsőb keresni, ėcczör oszt mögtanálik, de hát nem tuttak a lánynyal beszélni, mer a Haramiják csak a Haramiják nyelvin tuttak beszélni. Mikor a lánt mögtanáták, aszonták a Haramiják, hogy ögyék mög a lánt, de a legöregebb Haramija – az vôt a vezérjük – a pedig nem engette, hanem asz monta nekik: „Hagygyátok, nė báncsuk, lássátok: möjen jó ételt tud főzni, maj jó lösz nékünk szakácsnénak!“ Itt oszt mög is hatták szakácsnénak, bevitték a szobába, űtet is oda ültették az asztalhon. Úgy monták vôna neki, de nem tutták, csak mutatták, űk szakácsnénak akarik mögtartani. Mikor az asztalhon leültek, akkô látik, hogy tizėnkét tányérba ėgyformán van a leves, csak a tizėnharmadik üres. Akkor a Haramijáknak a vezérjük, a legöregebb fölvötte az üres tányért és mind a tizėnkét tányérbul szödött bele levest, hogy mind a tizėnháromba ėgyformán vôt. Mikor mögvacsoráltak, akkor a lán fölvötte az edényöket, elmosogatott; ez a Haramijáknak pedig nagyon tecczött, hogy ű nekik nem köl mán főzéssel vergőnni. A Haramiják másnap is kimöntek az erdőbe, mer űk mindön nap ki szoktak járni, a lán pedig egész napon törte a fejit, hogy bírná ű a tizėnkét testvérjit ettül az élettül mögszabadítani? Akkor écczaka oszt a lán mögálmotta, hogy ha 7 esztendejig ki biri és 7 hónapig, 7 hétig és 7 napig, 7 órahoszszájig és 7 percig mög 7 minutájig, hogy ű főtet nė ögyön, akkor a tizėnkét testvérje mögszabadul. Itt oszt a lán mög is tötte az egész bűtölést.

Mikor a hét esztendő, hét hónap, hét hét, hét nap, hét óra, hét perc mög a hét minuta lėtelt, akkor az asztalnál öttek, vacsoráltak. Éppen vacsora fölött váltóztak viszsza embörnek. Mind a tizėnketten tuttak beszélni a lánynyal mög mindönféle. Addig hátsingték (kérdezték, milyen a? hát osztán? – féle kérdezés) a lánt: hogy miféle? hogy gyühetött ide? még el nem mondott mindönt A lán osztán elsorolta nekik mindönféle ügyit-baját, a min csak körösztülmönt, akkor üsmerték mög űk is: az ű anynyuknak a lánya, a testvérjük. Öszszepakoltak, útnak indultak hazafelé. Sok idő beletelt, mikor hazaértek.

Azelőtt való écczaka az anynyuk mögálmotta, hogy hazagyünnek az ű fijaji, mer beszélt velük az écczaka. Az aszszon a hogy odabe dôgozgatott a házban, akkor a fülibe csördűtt, mintha monta vôna valaki, hogy mönynyön ki, mer gyünnek az ű cselégyeji. Mikor az aszszon kilépött a konyhaajtón, akkor látta, hogy éppen a kiskaput nyitották be; az aszszon örömibe öszszeroskatt. A gyerökök bevitték a szobába, vízzel locsolgatták, akkor gyütt az anynyuk észre. Mikor a gyerökök kipanaszkották az anynyuknak az életük sorsát, akkor mind a tizėnhárom csalágygya möghalt, mer min mögtisztultak (t. i. a 12) az átoktul, mind tiszta lélök lött. Az anynyuknak is a szíve möghasatt, harmanapra möghalt utánnuk.