6. Mióta van a czigányoknak házuk?

Vôt ėgy juhász, mindég elveszött a bujtárja, ėcczör âra mönt ėgy czigán legén, odaköszön a juhászhon: „Jú nȧpot ȧgyon Isten juhász urȧm! nem köllene mȧgánák ėgy bujtár?“ Aszongya a juhász: „Nohát, mögfogallak! czigán, mit kérsz bért?“ Aszonta a czigán: „Nem sok bírt kírėk, urȧm! mindėn nȧprȧ zsíros tȧrhonyát és fítt szȧlonnát“. Evel oszt mögatta néki. Itt oszt a czigán jô érzötte magát. De itten ráparancsolt a juhász, hogy este, napáldozat után ki nė mönynyön a szobábul!

A czigán mikor ėgy pár napot êtőtött, êre rá sė halgatott. Este oszt kűtte ki a kutyáknak a vacsorát tűlle, de ráparancsolt, hogy az ajtón ki nė lépjön, csak a kezit nyûcscsa ki, ėgygyik darab kinyeret ėgygyik felé, a másik darabot másik felé vesse. De a czigán, mivel jô éröszte magát, êre rá sė halgatott, hanem kiugrott az ajtón. Az ajtón kívül várta az Órijás; az Órijás mögfogi a czigánt, viszi, mind a sömmit. Aszongya a czigán: „Nė vigyé, pajtás, hanem tögyél lė! êmék én úgy is, mer mán ráúntam a juhásznál!“ Lėtötte az Órijás a czigánt, ballag az Órijás a czigányal szépen. Igy gondolta el az Órijás kilenczvenkilenczet lopott mán el a juhásztul, mind karóra húszta, a czigán lösz a századik. Az Órijás berekesztötte a czigánt ėsz szobába és ott nem vôt, csak ėgy vaságy, aszongya a czigánnak: „Fekügygyél lė, maj röggel főkelsz, dôgozunk!“ Aszongya a czigán: „Lėfekszök, hȧnem ȧgygyál ėgy pipaduhánt!“ A czigán lė jis fekütt az ágyra, de éfél előtt beült a kuczkóba. Écczaka 12 órakor, mikor az Órijás gyütt be, csak a czigánnak a kalapja vôt az ágyon. Az Órijás asz gondolta, hogy a czigán is ott fekszik, nagyot vágott az ágyra. Elig várta a röggelt, hogy möglássa, hogy a czigán mögvan-ė, vagy nem? Itt mikor bemén az Órijás, a czigán ott fekszik az ágyon. A czigán aszongya: „Hej! komám ȧz ícczaka, de nagy bulhát eresztötté ȧ szubábȧ, de mögcsípte ȧ homlokom; níszd! – aszongya – nem-ė lácczik mög?“ Akkô gondoskodik az Órijás: „No! a czigán erősseb, mint én, hanem maj töszök vele ėgy tróbát!“

Másnap röggel, mikor elindulnak, van négy kanta, mind a négy bivajbűrbű van, asz mongya neki: „No, itt van czigán négy kanta, fogjá kettőt, én is kettőt, mönynyünk a kútra, hozzunk vizet!“ De a czigán látta előre, hogy ű még az üres kantákat sė biri, nė hogy vizet hozzon benne, kért az Órijástul pipadohánt és monta az Órijásnak: „Vigyed még én rágyûtok!“ Az Órijás mind elvitte a kantát a kútig; a czigán még akkô sė gyûtott rá, csak tőtötte a pipáját és gyûtotta. Mikor odaértek a kúthon, a czigán kivött a zsebibül ėgy fanyelű budlit, elkeszte a kútat körülásni; asz kérdöszte tűle az Órijás: „Mit akarsz tė, czigán?“ Aszongya: „Nísz, minek járjunk mink ijen meszszire, hȧzsȧvigyük ȧ kútát!“ Asz mongya: „Jaj, czigán! nė báncsd, mert ez az öregapámrul maratt, inkáb sosė hozol vizet, én hozok!“ Az Órijás vitte a bivajbűrkantákat.

Mikor hazaértek, aszonta az anynyának: „Jaj, anyám! jô lösz a czigánt êszöktetni, mer kifog rajtunk!“ Aszongya az Órijás a czigánnak: „No, czigán! viszszamöhecz a juhászhon, ha akarsz“. Aszongya a czigán: „Nem mík ín viszszȧ!“ Akkor az Órijás befektette a czigánt a vaságyra. A czigán mikô gondolta, hogy gyün mán az Órijás, beült a kuczkóba és ott pipált. Az Órijás pedig mikô gondolta, hogy a czigán mán elalutt, bemönt mögén, nagyot vágott a vaságyra; a czigánnak csak a kalapja vôt ott. A czigán ezután mögén odafekütt az ágyra, várta, hogy maj röggel mögén bemén az Órijás. Mikor az Órijás bemén aszongya: „Hej kumám, ȧz ícczȧkȧ míg nágyob bulhát eresztöttél be a szubába, nízd csȧk, hogy mögcsípte ȧ homlokomát!“ Az Órijás aszongya az anynyának: „Jaj, anyám! mi csinájjunk a czigányal? akarmökkorát rávágok, csak asz gondojja, hogy bolhacsípés, hanem töszök vele még ėgy tróbát!“

Itt oszt az Órijás aszongya: „Majd az erdőbű hordunk fát!“ Előviszi az Órijás a lánczokat, a mölikkel horgyák a fát. De ėgyik-ėgyik három métermázsás. Mikor a czigán eszt möglátta, asz gondolta: „Nė hogy fát hozzak, hanem még az üres lánczot sė birom!“ Akkor a czigán kért mögén ėgy pipadohánt; addig tőtögette, hogy az Órijás mán kivitte az erdőbe a lánczokat. Mikor kiértek az erdőbe, a czigán kivött a zsebibül ėgy nagy guriga spárgát, fölmászott a szélső fára, elkeszte a spárgával a fákat kötözni öszsze, az egész erdőt. Mikor az Órijás möglátta, asz kérdözi: „Mit akarsz tė czigán?“ „Öszszekötöm ȧz egísz fákȧt, minek járjunk mink mindig, mȧj ott lėsz az egísz erdő!“ Aszongya: „Jaj czigán, nė báncsd! az öregapám hagyatéka, ha kipusztítyuk az erdőt, nem lösz nekünk fánk, inkább én hazaviszöm mind a két lánczfát, csak tė nė báncsd!“ Mikor hazaértek aszongya az Órijás az anynyának: „Jaj, anyám! mit csinájjunk, mer ez hécczörte erősseb, mint én; hanem hogy kék elpusztítani a czigánt, mer mán elfődelni nem bírjuk!“

Aszongya az anynya: „Agygyál neki ėgy véka aranyat, csak pusztuljon! Mán féltek tűle, hogy majd űket êfődeli a a czigán. Akkô mongya az Órijás: „Hallod-ė, czigán! adok neköd véka aranyat! viszszamöhecz a juhászhon!“ „Jaj, én nem mögyök, örülök, hogy itt vagyok! hanem hȧ tė elviszöl hȧzsȧ ȧ vikȧ ȧrȧnynyȧl, ȧkkor elmögyök!“

Az Órijás asz számította: inkáb elviszi, minthogy még itt bajt csináljon. Az Órijás fölvöszi és viszi. Mikor közelérnek mán a czigánsátorhon, a purdék czigánkereket hántak, mög szaladgáltak, asz kérdözi az Órijás: „Micsodák azok? dȧdė?“ „Ezök ȧ purdék!“ „Hát mit akarnak most? dȧdé!“ „Ezök most êfődelnek, á mé kettőt a homlokomra váktál“. Az Órijás asz gondolta, ez az ėgy czigán is mijen erős? hát még az a sok? Mögijett, úgy elhajította a véka aranyat mög a czigánt, hogy a czigán elszédült, az Órijás pedig elszalatt. Mos mán a czigán boldogúlt a véka arantul, csináltatott házat, azûta van a czigányoknak házuk, azelőtt csak sátorba éltek.