4. Állatsógorok.

Hun vôt, hun nem vôt, az innen innet, a tunnan tunnat, az üveg högyekön is tunnan vôt, a korpa kazalokon pedig innen vôt, ott vôt ėgy nagy högy. A högy tetejin vôt ėn nagy fenyőszál, a nagy fenyőszálon vôt ėgy kiseb fenyőszál, a kiseb fenyőszál tetejin vôt ėgy tű, a tű tetejin vôt ėgy rosz szoknya, annak a hetvenhetedik ránczábul szödöm elő az én mesémet:

Vôt a világon ėsz szögén embör, ojan szögén vôt, hogy a szögénséktül egészen lėrongyollott. Ez dôgozni soha nem dôgozott, csak mindég olvasott. Itten az olvasásba aszt tanáta föl, hogy a lányaji a legelső kérőkhön mönynyenek! Az embör nem érte mög aszt, hogy a lányaji férhönmönynyenek, möghalt. A fijának – mer csak ėgy fija vôt – möghatta, hogy ahhon agygya a lányokat, a ki legelsőb kéri űket! A fija jis átörökölte: hogy, mint az apja azelőtt, mindég olvasott.

A hogy olvasgatott, beszált ėgy tarkavarnyú az asztalra, aszongya: „Kár! kár! ad neköm a legöregeb húgodat feleségül!“ Aszongya neki János: „Mán csak ojat nem töszök, hogy a húgomat szárnyas álatnak agygyam feleségül!“ Aval a tarkavarnyú elkárokta magát és kiszált a szobábul. Jánosnak a húga ríva fakatt: „Lád! az édösatyánk asz hatta, hogy a legelső kérőnek agygyál oda bennünket és tė nem foktál odanni!“ János aszt monta a testvérinek: „Ha mán szárnyas álathon hozzá mész, szödd öszsze a pogyászodat és eregy!“ A lán kiszalatt, utánna kijátott a varnyúnak, hogy várja mög! Mög is várta még főkészült, osz főkapta, elvitte az erdőbe. Másnap röggel beszált ėgy feketekánya a szobába, elkarogta magát: „Ad neköm a középső húgodat feleségül!“ „Mán csak ojat nem töszök, hogy a középső húgomat is szárnyas álatnak agygyam feleségül!“ Aval a feketekánya elkarokta magát és kiszált a szobábul. Jánosnak a húga ríva fakatt: „Lád! édösatyánk asz hatta, hogy a legelső kérőnek agygyál oda bennünket és tė nem foktál odanni!“ János asz monta a testvérinek: „Ha mán szárnyas álathon hozzá mész, szödd öszsze a pogyászodat és eregy!“ A lán kiszaíatt, utánna kijátott a feketekányának, hogy várja mög! Mög is várta még fölkészült oszt főkapta, êvitte az erdőbe. Azután beszált ėgy szarka a szobába, elkeszte csörögni: „Cse, cse, cse! Ad neköm a legfijatalab húgodat feleségül!“ „Má – aszongya – két testvérömet szárnyas álat vitt el feleségül, a harmadikat mán csak nem adom!“ Aval a szarka elcsörögte magát és kiszált a szobábul. Jánosnak a húga ríva fakatt: „Lád! édösatyánk aszt hatta, hogy a legelső kérőnek agygyál oda bennünket és tė nem foktál odanni!“ János asz monta a testvérinek: „Ha mán szárnyas álathon hozzá mész, szödd öszsze a pogyászodat és eregy!“ A lán kiszalatt, utánna kijátott a szarkának, hogy várja mög! Mög is várta még fölkészült oszt főkapta, êvitte az erdőbe.

Ű osztán maga maratt a kis házikóba, továb olvasgatott. Nagysokára főtanáta a nagy olvasásba: Tündérszépilona hírit és kastélát. Itt föláldoszta az életit, hogy ű mos fölkeresi a nagy világba akár mőre van. János útnak indult. Mén a János hetedhét ország ellen, beérközik ėgy roppant nagy röngetegbe. A hogy mén az erdőbe, elébe szál ėgy szarka, aszongya: „Eregy innet, szarka! mer úgy főruglak, hogy eleső; innet odébb!“ Akkor mongya a szarka: „No, no, sógor! talán nem is üsmersz?“ Akkor monta: „Szerbusz, sógor! tė vagy?“ „Én ám! oszt mök sė üsmersz?“ Odavezette a kastélába, nagyon szép kastéla vôt, a kibe a feleségivel nagyon szép életöt éltek. Itt oszt Jánost a tesvérje nagy örömmel fogatta, hogy űtet möglátogatta. Akkor kérdöszte: „Nem halottátok Tündérszépilona hírit?“ „Én, sógor, nem halottam, pedig nagy országot, világot bejártam!“ Másnap röggel fölvirattak, János elbúcsúzott, továb halatt az erdőbe. Estefelé mindég a lába alatt száldogált ėgy tarkavarnyú. „Eregy innet, tarkavarnyú! mer úgy főruglak, hogy eleső!“ Akkor mongya a tarkavarnyú: „No, no, sógor! talán nem is üsmersz?“ „Szerbusz, sógor! tė vagy?“ „Én ám! oszt mög sė üsmersz?“ Odavezette a kastélába, Jánost a testvérje nagy örömmel fogatta, hogy űtet möglátogatta; akkor kérdöszte: „Nem halottátok Tündérszépilona hírit?“ „Hallottam, sógor! láttam is a kastélát, hanem annak az a jelönsége van, hogy a kastél tetejin van ėgy kakas, ha tė hamarabb möglátod a kakast, mind ű tégöd, akkor a kakas lėesik, be bírsz mönni; de ha ű lát mög hamarabb, akkor nė is möny a kastélba, mer vége az életödnek!“

János még meszszirül möglátta a kakast, lėesött a kakas a kastél tetejirül; aval örömmel és bátran halatt a kastél felé, de mikor odaér, akkor látya, hogy a kapukon mindönfelé eleven kard vág köröszbe. Itt oszt János nagyon mögszomorodott, mikor möglátta, hogy nem löhet bemönni. Eszibe jutott a sógora szava, nekimönt a kardoknak, a kardok mögáltak még János bemönt. Jánosnak hét szobán köllött körösztülmönni, még Tündérszépilonának a szobáját mögtanáta. Mikor oda bemén, látytya, hogy Tündérszépilona alszik az ágyon és a kargya föl van akasztva a feje fölött és jácczik a hüvelbe. Aval űs fölakasztotta ėgy különös ágyhon a kargyát és lėfekütt. Itt oszt nagyon méjen elalutt, mer nagyon el volt fáradva. Másnap röggel, mikor Tündérszépilona fölébrett, akkor láti, hogy ėgy embör alszik az átalbéli ágyon. Itt oszt Tündérszépilona kihúszta a kargyát, hogy agyonvági Jánost; de mögén asz gondolta: „No, nem bántom! hiszėn, ha rosz járatba vôna, űs agyonvákhatott vôna az écczaka, mögkérdözöm: mi járatba van?“ Tündérszépilona mögvárta még János fölébrett, nem is kőtötte föl, hagy pihenynye ki magát. Mikor fölébrett János, asz kérdöszte: „Hun jársz, hun kelsz, mikor még a madár sė repülhet az én kastélomba!“ „Járok, kelök, az apám könyvibe föltaláltalak, akkor âra áldosztam életömet, hogy fölkereslek tégödet!“ Aval Tündérszépilona aszonta neki: „Hotyha anynyit fáradosztál utánam: én a tijed, tė az enyim, lögyünk ėgymásé!“ Itt oszt űk nagyon szépen éltek a kastélba, mint ėgy pár cseléd.

Ėcczör asz mongya Tündérszépilona: „Halod, szívem: János! én elmögyök a templomba, hanem itt van ez a 99 szobakûcs, addig járd öszsze a szobákat, még én odalöszök; hanem a századikba nė möny!“ János így gondolta magába: mi löhet abba a századikba, hogy ű tűle ojan nagyon titkoli? Mikor öszszejárta a kilenczvenkilencz szobát, látta, hogy röngetög kincsök vannak a szobába, gondolta: mönynyi löhet a századikba. Elkeszte tróbálni a kilenczvenkilencz kûcscsal, hogy mölikkel biri kinyitni a századik szobát. Mikor kinyitotta a szobát, akkor látta: 9 fejű Sárkán van a falon főszögelve. Asz mongya neki a Sárkán: „Óh, János! hun vôtál, hogy nem gyütté hamarab? de régön vártalak mán! hanem János, lögyél olan jó, hogy csöppencs a lábamra ėcs csöp vizet!“ Mikor János rácsöppentött, eleresztötte a lábánál a szög. Ezután kérte, hogy a kezire csöppencsön vizet! János oda jis csöppentött, akkor mög ott eresztötte el a szög. Utojjára a mejjire csöppentött János, ezután a Sárkán kiszabadult a szobábul, igenyössen a Tündérszépilona elébemönt, fölkapta és elvitte.

János nagyon sokálta mán, hogy Tündérszépilona soká gyün a templombul haza. Vôt a Tündérszépilonának ėgy nagyon szép aranszőrűparipája. Nagyon kapál a ló az istállóba, János nem álhati, asz kérdözi tűle: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ Kérdöszte asztán: „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Sė nė ögyé, sė nė igyá, azé ús sė érjük mink mán utô! No, de azé gyerünk, majd odakin lösz az udvarba sétálni, majd êlopjuk!“ Fölült János a hátára és elmönt. Éppen Tündérszépilona kint sétált, mikor odaértek; aval csak mingyá főkapta az aranszőrűparipára, elmöntek vele. Mos mán a Sárkán lova kapál, kimén a Sárkán is: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Ihacz is, öhecz is, maj utôérjük mink még!“ De itt sokájig elüdősztek, hogy János beért a határjába.

A kilenczfejű Sárkánnak nem vôt ereje bemönni a határjába. Tündérszépilona ėcczör kigyütt mögnézni a birtokát, a kilenczfejű Sárkán mindég azon leskelődött, hogy lophatná el? Itt oszt csakugyan is szörit tötte, êlopta másocczor is Tündérszépilonát.

Kapál ám a Tündérszépilonának a lova az istálóba nagyon, kimén János, kérdözi: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Sė nė igyál, sė nė ögyél; azér ús sė érjük mink mán utô; de azé maj töszünk ėgy tróbát“. Fölült János a hátára, möntek. Éppen Tündérszépilona kint sétált az udvarba, mikor odaértek. Főkapta János az aranszörűparipára, elmöntek vele. Mikor vitték, elkeszd a Sárkán lova kapálni, kimén a Sárkán: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Sė né igyá, sė nė ögyé, csak gyerünk, mert úgy járunk mint a mûtkor!“ Föl ís nyergölte a Sárkán röttön a lovát, elfokta Jánost az útba. Hogy Jánost elfokta: „Nohát, János! – aszongya – ėcczör bocsánatot adok, tés ėcczör engöm mögszabadítottá, hanem ide többet nė gyere, mer vége az életödnek!“ János hazamönt, nagyon szomorú lött, de bánatába gondolta: „Nem bánom, csak még ėcczör Tündérszépilonát elhoszhassam, vagy beszélhessek vele, akármi lösz!“ Fölnyergölte János a lovát, útnak indult. Mikor odaért, Tündérszépilona kint sétált nagy szomorújan, mikor Jánost möglátta, nagy örömre fakatt. János csakugyan is fölkapta, viszi Tündérszépilonát a kastélja felé. De itt a Sárkán lova elkeszd kapálni, kérdözi a Sárkán: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ Itt a Sárkán nagyon dühbe gyütt, mökhatta Jánosnak, hogy többet ide nė gyűjön, mer vége az életinek, röttön fölnyergölte a lovát, Jánost feleútyán elfokta.

Itt oszt a Sárkán Jánost paprikásnak darabôta. János mikô látta, hogy vége az életinek, âra kérte a Sárkánt, hogy mindön kis porczikáját tögye zsákba, a zsákot tögye a lovára, hogy vigye a határjába. „Mivel tés mögszabadítottál engömet, mögtöszöm a kévánságodat: mindön kis porczikádat beletöszöm a zsákba, föltöszöm a lóra, hogy vigyön a határodba“. El is vitte Jánost a lova a három sógorhon.

A sógorok ripsz-ropszra kerestek élesztőfüvet, fôrasztóküvet, fölélesztötték Jánost. A kűvel mindönit mögkenyögették, a fűvel a homlokát dörgölték, János fölébrett, aszongya: „Ó, sógorajim, hogy gyüttem én ide? mikor a Tündérszépilona ölibe álmodosztam!“ Aszongyák a sógoraji: „Álmodosztál volna, sógor, örökre! ha mink föl nem ébresztünk, hanem eregy a kilenczfejű Sárkánnak az anynyáhon szolgálni és csak asztat a bért kérjed: a mölik csikót most ellik a ló“.

Akkor a sógorok mögörültek, hogy a sógorukat fölélesztötték, akkor űk is mögüdvözültek, nem löttek asztán álatok, mög is haltak.

Itt oszt el is mönt János, odaköszönt az Ördöngősvénaszszonhon: „Jó estét agyon Isten, öreg anyám!“ „Jô jártá, – mongya az Ördöngősvénaszszon – hogy öreg anyádnak montá, mer máskép vége az életödnek! Mi járatba vagy?“ Aszongya János: „Hát, szolgálatot keresnék, öreg anyám!“

„Itt fijam, kapsz – monta az Ördöngősvénaszszon – mê neköm köllene ėgy bérös, hanem mit kérsz esztendőre?“ „Hát én nem kérök más bírt, csak aszt a csikót agygya ide neköm, a kivel most hasas a ló!“ mongya János. „Hát én aszt fijam, nem athatom! hanem három nap lösz az esztendő, adok neköd háromszáz forintot!“ János aszonta: „Én azé nem álok be! ha ja csikót nem agygya, êmék továb, helet keresni!“ Itt oszt aszonta az Öregaszszon: „Odadom a csikót, ha mindön baj nélkül kitőtöd az esztendőt!“ János elfogatta, hogy ű kitőti az esztendőt. Röggel, mikor János főkelt, mán akkor az Öregaszszon kimönt, elkeszte a lovakat vasgereblével vakarni. Mikor el lött a dolog a lónál végeszve, behíjja az Öregaszszon Jánost, asz mongya: „Itt van kinyér, szalonna! tögyél a tarisznyába, mög ėgy fél liter bor; vidd a lovakat legelni, de viszsza nem hozod, vége az életödnek!“ János mikor kivitte a lovakat legelni, mögfrustukolt, mögitta a fél liter bort, álmos lött, elalutt.

Ėcczör János fölébrett, láti, hogy nincs ló sėhun sė! Itt nagyon szomorú lött, hogy elszöktek a lovak, vége az életinek. Jánosnak a nagy gondba eszibe jutott neki, hogy ű neki az öregapja hagyott ėgy aczėlat és ėgy kohát! aval kivöszi, ėgyet csihölt, kiugrott belüle ėgy öreg Őszembör: „Mi bajod, János?“ „Nem ögyéb, asz hatta az Ördöngős vénaszszon: ha viszsza nem viszöm a lovakat, vége az életömnek, a lovak pedig elvesztek“. „No, nem baj fijam, János! Látod aszt a három fehér kácsát a vízbe, majd én bemék, hajtom, tė mög vagdozsd a fejükhön a kötőféköt, akkor maj viszszaváltódznak ezök lónak!“ János úgy is tötte, nagy örömmel ballagott haza. Mikor az Ördöngősvénaszszon möglátta, hogy János vezeti haza a lovakat, asz gondolta: „Ni! János maj csak nagyob bíbájos, mint én!“ Másnapra kelve, röggel, mikor János főkelt, mán akkor az Öregaszszon kimönt az istálóba, elkeszte a lovakat vasgereblével vakarni. Mikor elvégeszte a dôgát, behíjja az Ördöngősvénaszszon Jánost, asz mongya: „Itt van kinyér, szalonna! tögyél a tarisznyádba mög ėgy fél liter bor; vidd a lovakat legelni, de (ha) viszsza nem hozod, vége az életödnek!“ János, mikor kivitte a lovakat, mögfrustukolt, mögitta a fél liter bort, álmos lött, elalutt. Ėcczör János fölébrett, láti, hogy nincs ló sėhun sė, de nincs a három kácsa sė! Itt nagyon szomorú lött, hogy elszöktek a lovak, vége az életinek. Jánosnak a nagy gondba eszibe jutott, hogy ű neki az öregapja hagyott ėgy aczėlat mög ėgy kohát! aval kivöszi, ėgyet csihölt, kiugrott belüle ėgy öreg Őszembör: „Mi bajod, János?“ „Nem ögyéb, asz hatta az Ördöngősvénaszszon: ha viszsza nem viszöm a lovakat, vége az életömnek, a lovak pedig elvesztek“. „No, nem baj fijam, János! Látod aszt a három disznót a vízbe a sárba durkálni? majd én bemék, kihajtom, tė mög vagdozsd a fejihön a kötőféköt, akkor maj viszszaváltódznak ezök lónak!“ János úgy is tötte, nagy örömmel ballagott haza. Mikor az Ördöngősvénaszszon möglátta, hogy János vezeti a lovakat, asz monta: „Ni! János maj csak nagyob bíbájos, mint én!“ Másnapra kelve röggel, mikor János főkelt, mán akkor az Öregaszszon kimönt az istálóba, ugyancsak vasgereblészte a lovakat, mér nem bujtak el jobban. Mikor mán mögvakarta űket, behíjja az Öregaszszon Jánost, asz mongya: „Itt van kinyér, szalonna! tögyél a tarisznyába mög ėgy fél liter bor, vidd a lovakat legelni, de viszsza nem hozod, vége az életödnek!“ János mikor kivitte a lovakat legelni, mögfrustukolt, mögitta a fél liter bort, álmos lött, elalutt. János mikô fölébrett, láti, hogy sė ló, sė a három kácsa, sė a három disznó! Itt nagyon szomorú lött, vége az életinek! Jánosnak a nagy gondba eszibe jutott, hogy ű neki az öregapja hagyott ėgy aczėlat és ėgy kohát! aval kivöszi, ėgyet csihölt, kiugrott belüle ėgy öreg Őszembör; „Mi bajod, János?“ „Nem ögyéb, asz hatta az Ördöngősvénaszszon: ha viszsza nem viszöm a lovakat, vége az életömnek, a lovak pedig elvesztek!“ „Nem baj fijam, János! csak gyerünk frissen haza, mer otthun van a három lovad, mos mög mán tojás mind a három lovad a tyúk alatt, mer beültette az Ördöngősvénaszszon a három tojást a tyúk alá, a többi tojással öszszekeverte, csak sijessünk haza, az Ördöngősvénaszszon most nincs otthun! Majd én bebújok a kûcslukon, kiválogatom a többi közül, tė mög pedig verd hozzá a kötőféköt a hogy csak birod, nė félj nem törik az el, ló lösz abbul: három!“ Az öreg, vén Őszembör bebújt a kûcslukon, kiválogatta a tojást, János mög hozzávagdosta a kötőféköt, ló lött belüle. Mikor möglátta az Ördöngősvénaszszon az istálóba a lovakat, gondolta magába: „János nagyob bíbájos, mint én!“ Röggel korán fölkel János, mén az Ördöngősvénaszsonhon, hogy kitelt az esztendő, mögelött a ló is, nagyon szép csikót ellött: „Nohát öreg anyám kitelt az esztendő, agygya ide, a mit ajált!“ Aszongya az Öregaszszon: „Én a csikót nem adom!“ De János nem fogadott el sömmit sė. Naszszomorújan elindult hazafelé. Az Ördöngősvénaszszonnak vôt ėl lánya, aszongya: „Ládd anyám, mijen szomorú! mög mijen békével kitőtötte az esztendőt, add oda!“ „No, hát eregy, hidd viszsza, hagy vigye el a csikót!“

Kiszalatt a lán, viszszahítta Jánost, János elkapta a csikót. A csikó nagyon gyönge vôt, úgy köllött Jánosnak ėd darabon vinni. Mikor ėd darabon vitte a csikót, nagyon főthön vákta, a csikó fölugrott: „No, édös gazdám! úgy mönynyek-ė veled, mind a szél, vagy mind a gondolat?“ „Csak úgy möny, hogy sė tėbenned, sė énbennem kárt né tögyél!“ Mikor János fölült a csikóra, a csikó is viszszaatta a kőcsönt, főthönvákta Jánost, azután monta neki: „Mos mán űj a tetejömbe, oszt parancsold mőre mönynyek, vagy hova?“ „Nohát, édös lovam igenyöst a kilenczfejű Sárkán kastéba, ahun Tündérszépilona van!“ Mönt is vele a ló, mind a szél, mingyá ott termöttek. Mikor odaértek, Tündérszépilona kin sírva sétált a vírágos kert előtt, de mikor möglátta, hogy János gyün, majd elájult, hogy honnan ébrett föl János? mikor a Sárkán űtet öszszedarabolta! János fölkapta Tündérszépilonát, úgy repűtt vele mind a szél. A Sárkán lova elkeszd kapálni, kérdözi a Sárkán: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Ihacz is, öhecz is! de a tijed nem lösz, mert a Jánosnak hécczörte futósab lova van, mint én vagyok!“ A Sárkán szomorúságába főrepűlt, lėesött viszsza. Itt oszt a Sárkán is, a lova is mögdöglöttek.