3. A pingált szobák.

Vôt a világon ėgy kirá, a kinek ėgyetlenėgy fijacskája vôt oszt nagyon kényin-kedvin nevelték, mivelhogy ėgyetlen gyermök vôt mög kedves vôt, el is felejtötték valami vitésségre tanítani. Mikor a gyermök tizenkilencz éves lött, akkor mán fölérte az ėgygyiket a másikávâ (összehasonlítani s ekként megkülönböztetni), asz mongya a gyermök az atytyának: „Édösatyám! szégyön, hogy mán 19 esztendős vagyok és még sė tanítottak sėmmi vitésségre, hanem mos mán édösatyám! el fogok mönni és tanulni fogok valami vitésségöt“. A királ mög a felesége nem akarta elengenni a fiút mivelhogy ėgyetlen vôt, de oszt anynyira könyörgött az apjának, hogy az apja ellátta sok kincsel, szép ruhával, útnak eresztötte. Asztán mögcsókolta az apját, anynyát oszt elindult.

Mén a fijú hetedhét ország ellen, beért ėgy röngeteg nagy erdőbe. Az erdőbe halatt napról-napra előre; az erdő nagyon szépen szólt, mert a faágak nagyon szépen muzsikáltak. Itt osztán ű bánatába as sė tutta mi csinájon, mert nem tanálkozott sėnkivel sė, lėszakajtott ėgy faágat, hogy mögnézi: mér muzsikál ojan szépen? Mikor a faágat lėszakította, az erdőbe, mögnémültek a fák. Űs mögnémult oszt a mönéssel, nem tudott mönni: ėgyik surnyótul a másikhon mönt.

Addig vánczorgott az erdőbe, rátanát ėgy öreg Őszembörre; oda köszön: „Jó napot agy Isten, öregapám!“ Aszongya az Öreg embör: „Hun jársz, hun kelsz? mikor még itten a madár sė járhat!“ „Járok, kelök, öregapám! mert hajt a nyomorúság: ėgyetlen fija vôtam az apámnak és az anyámnak, főneveltek tizėnkilencz évig és nem tanítottak sėmmi vitésségre; hogy asztán fölembörköttem, így gondoltam el: hogy szégyön az ėgy királnak, hogy sėmmi vitésségöt sė tud, asz montam az apámnak és anyámnak: mos mán elmögyök és addig mögyök, még valami vitésségöt nem tanulok“. Asz mongya az öreg Őszembör: „No, ha vitésségöt akarsz tanulni, itten tanulhacz, mer ha asz töszöd, a mit mondok, vitéz lösző! Van itt 3 ló möglovagolni“. „No, öregapám! maj mögtróbákozok velük“. Akkor az öreg Őszembör bemönt az ű fődgunyhójába és kihozott ėgy kis rézkantárt. Mikor eszt az Öreg mögrászta, ėgy rézszőrűparipa ott termött; asz mongya az Öreg: „No, fijam! ha êre ráülsz és mög meröd lovagolni, akkor látom, hogy belüled embör akar lönni!“. Fölült a János – mert Jánosnak hîták – a rézszőrűparipára és mikor fölült, a rézszőrűparipa röttön főrepűlt vele a levegőbe és az erdőbe lė-fölnyargalt vele, hogy tiszta vérbe-fagyba hoszta viszsza a rézszőrűparipa. Mikor viszszaért, a 9 fejű Sárkánnak az erdőszélin vôt a palotája, úgy ôdalba rukta a rézszőrűparipa, hogy ėd darab lėszakatt belüle. Aszongya neki a kilenczfejű Sárkán: „Szép vitéz vagy, látom, de eregy innet, mer ha főkelök, vége az életödnek!“ Aval viszszamönt, lėszált a lórû; akkor monta az öreg Őszembör: „Látom, hogy vitéz akar belüled lönni“.

Másnapra kelve, az öreg Őszembör bemönt az ű fődgunyhójába és kihozott ėgy kis ezüskantárt. Mikor eszt mögrászta, ott termött ėgy kis ezüstszőrűparipa, az öreg Őszembör így felelt: „No, ha, fijam! eszt möglovagolod, látom, hogy embör akarsz lönni!“ Itt osztán ráült János az ezüsszörűparipára, az ezüsszőrűparipa is ugyan főrepült vele a levegőbe és az erdőbe hurczolászta úgy, hogy mán félhalva hozta viszsza. Az ezüsszőrűparipa jis oda váktatott a kilenczfejű Sárkán palotájáhon, a melik a kűsziklán ált, a jis lėrukta ėgy ôdalát. Aszongya a kilenczfejű Sárkán: „Eregy innet! látom: szép, dėrék fijú vagy, de ha lėmögyök, röktön vége az életödnek!“ Aval osztán odamönt az öreg Őszembörhön, lėszált János a parípárul. Asz mongya az öreg Őszembör: „Látom, fijam! mos mán embör lösz belüled!“

Harmadnapra kelve a dolog, az öreg Őszembör bemönt az ű fődgunyhójába és kihozott ėgy kis aranszinű kantárt. Mikor mögrázi, aranszőrűparipa termött ott röttön; aszongya neki az öreg Őszembör: „No, fijam! no, még ha eszt möglovagolod, akkor bizonyossan embör lösz belüled!“ Ráült János az aranszőrűparipára, de ojan veszött vôt a paripa, hogy mindön lépésin a patkó szikrát hánt és tűzláng gyütt a szájábul. János êre mán ėgykicsit félve ült föl, de azér mégis viszszanyerte a bátorságát és fölült a paripa hátára, a paripa főpattant a levegőbe úgy, hogy a Jánosnak elkeszte a gúnyáját és a húst szaggatni. Anynyira hurczolászta Jánost öszszeviszsza az erdőbe, hogy mikor előgyütt, fontonként szaggatta ki a húst a testyibül, de azért csak igenyöst oda váktatott a kilenczfejű Sárkánnak a palotájáhon. Úgy mögrukta a palotának az ôdalát az aranszőrűparipa, hogy a kilenczfejű Sárkán kiesött a palotábul. Akkor röttön mérögbe gyullatt, röttön viaskodásra mönt a Jánossal. Mikor eszt möglátta, hogy milyen vitéz János, hogy még a Sárkánnal is öszsze mer veszni, akkor az öreg Őszembör röttön mögrászta a másik két paripának a kantárját, az öreg Őszembör úgy éröszte magát, mint ėgy húszéves vitéz és űs örömmel mönt Jánosnak a segícségire. A két kantárt mikor mögrászta, a két paripa röttön ott termött, így oszt mönt az Öreg harmad magával segíteni Jánosnak. Itt oszt a kilenczfejű Sárkánt lėgyőszték. Mikor a kilenczfejű Sárkánt kivégeszték, akkor az öreg Őszembör viszszahítta Jánost a kis fődgunyhóhon. Itt osztán nagyon szépen mögköszönte Jánosnak a vitésségit, mert űtet is mögszabadította az elátkozástul: mert az Öreg úgy vôt elátkozva már 99 esztendő ûta, még ojan vitészt nem tanál, a ki eszt a három lovat möglovagolja, addig nem szabad neki az erdőbül sėhuva sė mönni. Az a 3 ló is 3 elátkozott fijú vôt, akkor fijúk löttek, űk is mökköszönték Jánosnak a vitésségit, mert űket is mögszabadította az elátkozástul, akkor mögtisztultak, de röttön mög is haltak. Akkor aszonta az öreg Őszembör: „No, mos János! nagyon szépen köszönöm a jóságodat, hanem ne ez a szálveszsző, ha evel a szálveszszővel – ha valami bajba löszöl – környeskörülkerekítöd magadat: ojan vasrostéj teröm ott röttön, hogy odaféle álat vagy gonosz jutni nem bír“. Mögcsókolták az Öreggel ėgymást és elbúcsúsztak; hanem aszt is monta neki az Öreg: „Agygyál neköm abbul az üngbül ėd darabot, a mölik rúlad lėszakatt, mikor ültél az aranszőrűparipán, hogy ha valami bajba löszöl oszt az ingrül möglátom, én akkor röttön ott termök és segítök rajtad!“

Mos mán János elmönt a lekközelebbi városba szolgálatot keresni. Beszegődött ėgy kirájhon, vôt itt ėgy Bíbájosaszszon, ez az Ördöngősvénaszszon asz monta Jánosnak: „Ha eszt a falkabirkát mög nem őrzöd, akkor vége az életödnek!“ János mikor kihajtotta a bírkát, környeskörülkerítötte aval a páczával, ott ojan vasrostéj lött, hogy oda sönki nem juthatott. De itt a János, mikor az erdőbe vándorolt, ojan széphangú furuját csinált, hogy a ki aszt hallotta, örömre fakatt. Mikor osztán János kihajtotta a bírkákat, el keszte a furujáját fúnni, eszt a kirájkisaszszon möghallotta, nagyon möktecczött neki, nagyon beleszeretött Jánosba; eszt az Ördöngősvénaszszon nagyon írilte. Mindég abba sántikált, hogy kéne a Jánost êfődelni? De az Ördöngősvénaszszon sėhogy sė tanáta ki, hogy így êfődelje Jánost. János osztán a királányal jegybejártak.

Mikor közelködött az esküdő, az Ördöngősvénaszszon az ű vén eszivel kifőszte, hogy ű csináltat ėgy nagy hordót, hogy maj jó lösz ez Jánosnak fürdőkádnak, asz mongya Jánosnak: „Hallod, hogy mit tanátam én el! jó lösz ez neköd fürdőkádnak, hanem eregy bele, nézzük mög, hogy ez möddig ér neköd?“ A kádra pedig vôt ėgy ojan pászėntos ajtó csinálva, hogyha János ebbe belemén, az Öregaszszon asztán Jánosra hírtelen rácsuki, akkor János innen mönekülni nem bir. Úgy is vôt. Mikor János bemönt, az Ördöngősvénaszszon hirtelen rácsukta, az ajtó lėzáródott. Akkor az Ördöngősvénaszszon a hordót lėvitte a Dunára, a vízön eleresztötte, hogy a víz vigye el, ide János többet nė juthasson, mer az Ördöngősvénaszszonnak is vôt ėgy fija, annak akarta, hogy a vögye el a királánt. Keresték osztán a juhászlegínt mindönfelé, de nem tanáták sėhun sė.

Itt Jánost viszi a víz hetedhét ország ellen mán, a királlėján nagyon szomorú lött, sajnálta Jánost, mán űk el is jegyöszték ėgymást maguk köszt, most János nincs sėhun sė, odavan. Az alatt az üdő alatt, még Jánost vitte a viz, herczegök, bárók, nagyülepű tótok és válogatott czigán gyerökök kérték a királánt, de a királlánnak nem vôt kedve ėgyhön sė mönni, mer a furula hangja mindég a fülibe csöngött. Ezön a királ nagyon mög vôt ütközve, hogy ennek mi oka, hogy az ű lányát anynyi herczegök, grófok, nagyüpelű tótok, válogatott czigánlegényök kérik, oszt ėgyhön sincs kedve mönni. Ėcczör oszt a királ mögkérdözi: „Ugyan, lányom! mé nem akarsz férhönmönni, mikor itt az üdő?“ Asz mongya a lány: „Addig atyám! nem lösz kedvem férhönmönni sönkihön sė, még tė ojan piktort nem kereső, a ki kedvem szörint pingáli ki a szobát!“ Itt a királ kihírdette, möntek is öszsze tudósabbnál tudósab piktor legénök és okossabnál okossabbak, dejszėn! mikor el keszték a szobát piktorolni, mihánt möglátta a királlán, mingyá nem tecczött neki.

Nohát, itt a lán hagy szomorkogyon, gyerünk, keressük mög Jánost, hogy mi csinál a Duna közepin? Föl is tanáták Jánost, mer az Öregnek eszibe jutott: „Hogy jó jis vôna mögnézni aszt a vérös üngöt, a kit János adott, hogy van-ė neki baja, vagy mőre van?“ Akkor láti az Öreg az üngrül, hogy mán János hetek ûta a vízön van a Duna közepin. Az Öreg mivel aszt fogatta, hogy ű Jánost akármijen bajba van, segít rajta, mivel űtet az örökös rapságtul mögszabadította, elmönt keresni. Mögtanáli a hordót, hát kivöszi, fölnyiti a tetejit, akkor láti, hogy János maj nem halva van a hordóba: „No, fijam! a mé kisegítötté, én is azé segítök, hanem mög fogjuk mink aszt a Bíbájost keresni, a ki tégöd eleresztött a vízön!“ El is indultak viszszafelé. Belekerűtt pár hét, mikorára viszszaérkösztek; mikor beértek abba az országba, a möjik országba lakott, akkor halották, hogy a kirá kidoboltatta, hogy ű annak agygya a lányát, a ki kedve szörint tud neki piktorolni, hogy a királán is jóvá hagygya.

Az Öreg mingyá hívatkozott, hogy ű kipiktoroli a szobát, csak ha az ű kivánságát mögtöszi a királ! Asz monta, a királ: „Möktöszöm, de ha a szobát nem szereti a lányom a hogy piktorolva van, akkor a fejevesztesége gyün!“ Asz monta az Öreg: „Nem bánom, ha a fejem vöszi is királ őfölsége! de csináltasson ėgy új palotát, mer êre kár eszt a szép piktorolást rátönni!“ A királ mög is csináltatta a szép palotát. Mikor kész lött a palota, aszonta az Öreg: „Csináltasson be mindön ablakot és ajtót, hogy itt a lekkiseb világosság sė ki nė lácczon! Agygyon neköm új czutat kártyát mög ėgy véka aprópészt, a ki mind krajczár lögyön, hogy mire az ėgygyik a másikátul elnyeri, akkorra a szoba ki lösz piktorolva! de a szoba belsejit úl lássák el firhangokkal, hogy a fal nė lácczon!“ Hát osztán itten az Öreg kártyázott Jánossal; de itt János nagyon félt, mert nem pingálták a szobát, csak kártyásztak; mert itt vége lösz az életinek. Az Öreg csak vígasztalta Jánost: „Nė féj, fijam! maj kipiktoroljuk mink, hanem mos csak kártyázzunk!“ Az Öreg elnyerte a pészt Jánostul mind, akkor kinyitotta az ajtót és a királlán nézze mög, hogy jó van-ė kipiktorolva a szoba? Ekkor mán a szoba ki vôt piktorolva, de János errül nem is tudott sėmmit sė.

A királlán mikor bemönt, jobkéz felül az Öreg elhúszta mingyá a firhangot: oda az vôt pingálva, hogy vôt ėgy királ, annak a királ feleséginek lött ėgy kis gyermöke. Továb möntek, a másik firhang alatt mög lė vôtak pingálva: a királ, a felesége mög a gyermök. Mikor a harmadikhon érnek, ott mög mán a gyermök egész legén sorba vôt. Mikor a negyedikhön érnek, a legén búcsúzik az apjátul és az anynyátul. Mikor az ötödikhön érnek, látik, hogy a legén vándorol ėgymaga ėgy sík puszta fődön. Továb möntek a hatodikhon, akkor látik, hogy a legén beért mán ėgy erdő szélibe, ott keszdődött ėgy nagy erdő. Möntül bejjeb halannak a piktorolással, a lánnak annál jobban tecczik: „E mán nagyon szépen van piktorolva!“ mongya a királlán. Csak abba a piktorolásba halattak, az erdőbe nagyon szépen muzsikáltak a fák. Ėcczör osztán másik firhangot elhúznak, ott látik, hogy a vándorlegén lėszakított ėgy ágat és a fák mögnémultak. Lácczik, hogy möjen kárt csinált, ezön a vándorlólegén szomorú lött, hogy a muzsikáló erdő mögnémult. Itt osztán szomorúságába kivötte a zsebkésit és ėgy nagyon széphangú furulát csinát, kinek a hangját sėnki ki nem álhatta szó nékű, mer a ki aszt möghalotta, akármijen szomorú vôt, vígságra fakatt. Hogy oszt halatt az erdőbe, oda érközött az Öregembörnek a kis fődgunyhójáhon és oda köszönt, hogy: „Jó napot agygyon Isten, Öregapám!“ Aszongya az Öregembör: „Hun jársz, hun kelsz? mikor a madár sė járhat êre!“ „Járok, kelök, Öregapám! vitésségöt gyüttem tróbálni, mert az apám főnevelt tizėnkilencz esztendejig és sėmmi vitésségre sė tanított, – ez mind lė vôt pingálva. – Igy gondoltam, hogy szégyön ez ėgy királfijúnak, hogy embörkort értem, azé gyüttem tróbálni“. „No, fijam! – aszongya az Öreg – no, ha êre van kívánságod, itten tanulhacz vitésségöt!“

Másnap osztán az Öreg elővött ėgy részkantárt, mögrászta, ott termött ėgy rézszürűparipa, êre a vándorlólegén fölül oszt fölrepül a levegőbe is, a hun legsűrűbbek a faágak, ott nyargalászott vele. Mikor hazaérkösztek, a kilenczfejű Sárkánnak a palotájáhon möntek, a rézszőrűparipa röttön ėgy ôdalát kirukta. Möglácczott a piktorolásba, hogy a palotának ėgy ôdala lėszakatt, ez mind jô möglácczott a piktorolásba és a lán nagyon örűlt a piktorolásnak. Mikô möntek odáb, a királán látta, hogy az Öreg mán a másik kantárt hoszta elő és a mint mögrászta, az ezüsszőrűparipa ott termött; láti, hogy a vándorlólegén ül rá a paripára, repül föl vele a levegőbe. Mögén mikô más firhang alá mönnek, ėhėn gyün a vándorlólegén, váktat a kűszikláhon oszt az a paripa is mögrugi úgy, hogy ėgy ôdala kiszakad. Itt osztán a másik firhanghon mönnek, látik, hogy az Öreg vöszi elő az arankantárt, mögrázi és ėgy aranszőrűparipa gyün elő, a kinek a patkója szikrát hány és a szájábul tűzláng gyün. Itt osztán a vándorló êre is fölül; êrepűtt vele úgy – föl a faágak közé, ojan nagyon mérgessen szalatt vele – hogy a vándorló fontonként szötte ki a húst a testyibül. Mikor viszszafelé gyütt, a jis igenyöst a Sárkánnak a kűsziklájáhon mönt és úgy mögrukta, hogy a Sárkán röktön lėesött a tetejibül. Itt osztán a Sárkán nagyon mögharagudott és a vándoló röktön elkeszdött vijaskonni; de mikor eszt az Öreg möglátta, örömibe ű is mögrászta a két lónak a kantárját és harmad magával odamönt a vándorlónak segíteni. De hogy hogy a lovak is mögszabadultak mög az Öreg is – mert elátkozottak vôtak – segítöttek Jánosnak. Mikor a Sárkánt lėgyőszték, akkor átmöntek a másik firhang alá, ott búcsúzott el az Öreg a vándorlólegéntül mög a paripák is. A vándorlólegén adott az Öregnek a vérös üngbül ėgy darabot, az Öreg pedig a vándorlólegénnek ėgy veszszőt, azzal útnak indult az Öreg is, a vándorlólegén is. A vándorlólegén bemönt a királhon szolgálatot keresni, a ki itt má kapott is juhászságot. Ez mind a firhang alatt lácczik a piktoroláson. Mikor osztán hajtotta a birkákat a vándorlólegén, az Ördöngősvénaszszon aszonta: „Úgy vigyázzon, mer ha ėgy elvesz, vége az életödnek!“ Mán akkor ellenközött az Ördöngősvénaszszon. A vándorló mikor kihajtott, eszibe jutott az a veszsző, a kit az Öreg adott, aval ű környeskörülkerítötte a falkát, hogy híja nė lögyön. Eszibe jutott az a furula is, a kit csinált és elkeszdött furulálni. Ez oszt a királlánnak nagyon mögtecczött: a pingálás.

Itt osztán a másik firhanghon mönnek, láti a királlán, hogy az Ördöngősvénaszszon keszd ėgy kádat csináni. A másik firhanghon mönnek, lácczik, hogy a vándorlólegén mén bele a kádba és az Ördöngősvénaszszon csuki rá a tetejit és ez mind lácczott. Mos mán asz kérdözi az Öreg a királkisaszszontul, hogy tecczik ė a szobapingálás? Aszonta a királkisaszszon: „Igön is nagyon tecczik“. Mikor mönnek a másik firhang alá, möglácczik a falon, hogy az Ördöngősvénaszszon guríti a hordót a Dunába. Mögén másik firhang alá mönnek, ott mán viszi a víz a hordót, a vándorlólegént mög a királnál keresik, de sėhun sė tanálik. Másik firhang alá mönnek, ott látik, hogy gyünnek a kérők: herczegök, grófok, nagyülepű tótok mög válogatott czigán gyerökök, de a királkisaszszon nem akar ėgyikhön sė férhönmönni. Itt oszt a királ kérdözi, hogy mé nem akar férhönmönni? A királkisaszszon mög mongya: „Addig, atyám! nem mék férhön, még tė ojan piktort nem kereső, a ki kedvem szörint pingáli ki a szobát!“ Itt mán a királ kihirdeti, hogy a ki ojan szépen kipiktoroli a szobát, hogy a királkisaszszonnak mögtecczik a piktorolás, annak agygya a lányát. Most gyünnek a piktorok, tudósabnál tudósabbak, okossabnál okosab legényök, de mihánt a királkisaszszon möglátta, hogy piktorolnak, mingyá nem tecczött neki. Továb möntek, másik firhang alá, látik, hogy az Öreg vöszi ki a hordót, nyiti föl, hát! a vándorló benne félhalva van. Másik firhang alá mönnek, ott mán az Öreg mög a vándorlólegén ott vannak a piktorok köszt. Mönnek továb, itt az Öreg beszél a királlal, hogy ű kipiktoroli a szobát, hanem csináltasson ėgy új palotát, mert êre kár aszt a szép piktorolást rátönni. Itt mán csinálik a szép palotát oszt becsinálnak mindön ajtót, ablakot, hogy a lekkiseb világossák sė mönynyön be. Itt oszt vége lött a pingálásnak. Az utolsó firhang alá értek, az Öreg vezeti be a lėánt, hogy nézze mög, hogy jô van-ė kipingálva a szoba? Itt a lán möglátta, hogy ez az a fijatal embör, a kit ű valamikor szeretött. A királkisaszszon nagy örömmel mönt az atytyáhon: „No, atyám! mos mán férhönmögyök, mer kedvemre pingáltattad ki a szobát!“

A királ ennek mögörűtt, hogy az ű lánya is mán ėcczör férhönmén.