12. Az öreg katona.

Vôt a világon ėgy katona, a ki ezelőtt még régente harmincz esztendeig katonáskodott. De hogy mögöregödött, szabacscságra eresztötték, hogy mönynyön mán, mer öreg: katonának. A mi ruhája vôt, katonaruhája, odatták neki, mê emijen ruhája nem vôt, mög úgy gondolták: mögérdemli, mer nagyon sokájig katonáskodott.

Aval osztán mikor útnak indult, nem vôt csak 3 krajczárja. A mint mönt, möndögélt, betért ėgy erdőbe; itt osztán igy gondôkodik magába: „No, ha ėgy faluba bemöhetök, mingyá vöszök ėgygyé: pipát, ėgygyé: dohánt, ėgygyé: masinát“. Mikor ű eszt elszámolta, akkorra odaért ėgy öreg Őszembör, imátkozott, adott neki ėgy krajczárt alamizsnájúl. Akkor oszt gondoskodott: „Hogy ha most mán pipát vöszök mög dohánt, nem jut masinára; vagy ha dohánt vöszök mög masinát, nem jut pipára“. Mikor eszt êszámolta, akkor mögén odaér az öreg Őszembör, mögén imátkozott, mögén odadott neki ėgy krajczárt. „No! – aszongya az öregkatona – mos mán nem vöszök sėmmit sė, mer ezön az ėgy krajczáron nem löhet vönni“. Mire eszt elgondolta magába, mögén odaért az öreg Őszembör, harmacczor êkeszdött imátkozni, odatta neki a harmadik krajczárt is. Akkor kérdöszte tűle az öreg Őszembör, hogy mit kéván ezé a három alamizsnájé? Aszonta: „Én nem kévánok ögyebet, csak ojan pipát: a kibül a dohán sosė alszik ki (= a tűz), mög ojan tarisznyát: a kibül a czipó sosė fogygyon ki, mög ojan kulacsot: hogy a bor sosė fogygyon ki“. Aszongya az Öreg: „A lelköd üdvösségit kévánod?“ „Aszt majd utojjára hagyom!“ mongya a katona. Aval oszt az Öreg eltünt. A hogy mönt a katona, látytya, hogy ėgy fán ott csüng a kulacs és a tarisznya mög a pipa, mingyá lėakasztotta, elkeszdött önni, mer ügön éhös vôt, ivott rá bort és mingyá fővöszi a pipát, hát ég benne a dohán, csak szíjja.

Eszt pedig az Ördögök möglátták, kérték tűle, de ű nem atta. Itt oszt az Ördögök elvötték tűle, oszt űtet is jól elverték. Nojsz, itten szomorúan mönt tovább az öreg katona. A mint mén, möndögél, elébe mén az Öregkûdús, asz kérdözi tűle: „Mit kévánsz azé a három alamizsnádé? ha mán ojan szöröncsétlenül jártál“. Aszongya: „Nem ögyebet, csak ėgy ojan furkóst, a ki addig üsse, még én aszt nem mondom: hogy nė üsse!“ Mögkapta a furkóst, ott termött, avval oszt odamén az Ördögöknek a lakásukra az erdőbe, kéri tűlük, hogy agygyák viszsza a pipát mög a kulacsot mög a tarisznyát! Az Ördögök nem atták, még mög akarták jô verni; ű sė vôt ám röst! mingyá monta: „Üssed furkócskám! nem apád“. Avval osztán elővötte ám a furkó űket, anynyira verte űket, hogy könyörgésre fokták, hogy nė báncsa, viszszaagygyák a pipáját, a kulacsát, mög a tarisznyát! Mikor viszszaatták, akkor monta az öreg katona: „No, furkócskám, nė bánd űket!“

Nem is bántotta osztán a furkós, ű osztán ivott, övött, mikor jôlakott elkeszdött pipálni, akkor is égött a dohán, nem is köllött tőteni, osztán tovább útazott az erdöbe. Mikor az erdő szélihön ért, látott meszszirül ėgy nagy sütécscségöt, mikor közeleb halatt hozzá, akkor láti, hogy ėgy kis gyėrtyavilág lácczik ki belüle, itt oszt ű annak tartott igenyössen oda. Mikor bemén a kapu alatt, akkor láti, hogy az egész város ojan sütécscségbe van: hogy a világon sėmmit nem látni, de ojan nagy csönd van: hogy a világon sėmmi zajt, vagy szót sė löhet hallani. Ű oszt a hogy őgyelög, hát rátanál a kapusra és kérdözi a kapust: „Ugy-ė! – aszongya – mér van ez a város ijen na sütécscségbe?“ „Ez a város – aszongya – azé van ijen na sütécscségbe: mer az Ördögökkirája el akari vinni a mi kirájunk lányát feleséginek, de a mi kirájunk nem atta és asz monta: hogy ha nem agygya, ojan sütécségöt ád rá a mi királunkra, hogy többet ki nem tud mönni, a lányát pedig úgyis elviszi; – aszongya a kapus – a ki a lányát mögmönti az Ördögökkirájuktul mög a várost mögvilágosíti, annak agygya a lányát feleségül és a felekiráságát“. Itt osztán asz kérdözi az öreg katona: „Mőre köl odamönni, az Ördögökkirájának a lakására?“ A kapus oszt elútasította az öreg katonát az Ördögökkirájukhon és aszonta, hogy két ápfogát hozzon ê, aval birik a várost mögvilágítani. Addig őgyelög az öreg katona, ėcczör is rátanát. Mikor bemén, látytya, hogy nincs otthun ėgy Ördög sė, mingyá osztán beleül az Ördögöknek a kirájuknak a trónyába. Mikor hazamönnek az Ördögök, mingyá láti a kirájuk: hogy a katona ül trónon, asz mongya neki: „Hó! hohó! hogy mersz tė az én trónomra ülni? hanem gyűj lė oszt eregy még szépen vagy! ha nem, vége az életödnek!“ Aszongya az öreg katona: „Hohó! nem mögyök én addig, még eszt a várost mög nem világítod!“ „Addég tė nem mész ki? maj mingyá kivöszlek én onnét!“ – az Ördög monta neki. – Mikor látta a katona: hogy az Ördögök mönnek neki, elkijátotta magát: „Üzsd furkócskám! nem apád, nė sajnád! Az Ördögökkirájuknak csak a két zápfogát!“ Asz kijabálta az öreg katona, aval osztán röttön kiütött két zápfogát a furkós, akkor a katona kiugrott röttön a trónbul és fölkapta és így kijált a furkósnak: „No, furkósom üzsd tovább!“ Akkor az Ördögök mögijettek, a kirájuk aszonta: „Jaj, nė báncs! mögvilágosítom a várost!“ „No! – aszongya az öreg katona – mönynyetök a városbul úgy, hogy a városnak a tájára sė gyűjetök többet, mer ha még ėcczör a tájára gyüttök, akkor lėmögyök a pokolnak a méjségös fenekibe és ott mind agyonverlek bennetöket!“ Akkor monták neki: „No! csak nė báncs továb bennőnket! elmögyünk és a várost mögvilágosíjuk és tájára sė gyüvünk többet!“

Aval osztán elmöntek, a katona pedig bemönt a királi palotába és hogy ott keresködött, a lelkök a köpönyege újjára belekapaszkottak, de úgy, hogy ű aszt nem is látta. Ez alatt az üdő alatt kigyütt a kirá, látytya, hogy az egész város mijen szép világosságba van, oszt ennek nagyon mögörűtt, aszongya az öreg katonának: „No, fijam! hallom: mi csináltá mög látom is, mos mán neköd adom a lányomat és felekirájságomat!“ Itt oszt a katona mökköszönte a jóságát, aszonta: „Ű neki nem köl sė a kirájsága, sė a lánya! Maj mögyök én útamon!“ Itt a kiráj is mökköszönte a jóságát, hogy űket mögszabadította a sütécscségtül! Aval oszt el is indult a katona.

Mikor kiérközött a gyöpre, a lelkök mind lėhullottak rúla és bárányok löttek, hogy ű csak aszt vötte észre, hogy szépbárányok vannak mellette, ennek oszt nagyon mögörűtt, hogy mijen szépbárányok. Ű mán most juhász lösz. Aval hogy hajhászta a bárányokat legelni, elébe mönt ėgy ősz, Öregembör – ez vôt Szenpétör, aszt kérdözi: „Nem annád el a bárányokat?“ „De eladom én!“ „No, ha eladod, ad ide! én mögvöszöm“. „De – aszongya – ojannak adom, a ki engöm is mögvösz vele, hogy juhász löhessek“. Asz mongya az ősz, Öregembör: „Neköm juhász nem köl, mer juhász van“. „No, hát akkor – aszongya – nem adom!“ Szenpétör így gondolta: „Hogy ha mán magát a báránt nem agygya, akkor csak mögvöszöm, de űtet mög kizárom mönyországbul, mer nem köllött neki a lélöküdvösség, asz csak utojjára hatta. Aval mögvötte Szenpétör a juhászt is a bárányokkal ėgygyütt. Mos mán hajtya a katona a mönyország felé a bárányokat. Mikor odaértek mönyország ajtajáhon, akkor aszonta neki Szenpétör: „No, hajcsad, maj én olvasom!“ Úgy is vôt. Mikor olvasta Szenpétör a báránt befelé, mikor ėgy maratt kint, akkor asz monta néki Szenpétör: „Nészd! – aszongya – ėgy fölkeverőczött hátul a cserjébe!“ Úgy gondolta Szenpétör, maj hátranéz a katona, aszt az ėgy bírkát beránti, űtet mög kizári, de a juhásznak is vôt anynyi esze, hogy belekapaszkodott az ėgynek a szőribe és úgy nézött hátra. Aval Szenpétör mikor eszt az ėgy báránt berántotta, a katonát is berántotta vele.

„No, mos mán, ha idebe van, nem lükhessük ki!“ monta Szenpétör, így gondolta: „Ha mán begyütt, mi csinájunk vele? juhász nem köl, lögyön hát kapus!“ A katona osztán kapus lött, hanem a mönyországba nagyon elfogyott a tisztalélök, mikor a katona kapus vôt, pedig Szenpétör ráparancsolt a katonára, hogy a mölik tisztalélök, csak aszt ereszsze be! A katona pedig nem úgy cseleködött, hanem ű csak asz kérdöszte mög: vôt-ė katona? nem törődött osztán, hogy tisztalélök-ė, vagy bűnös? Ha katona vôt: beeresztötte, ha nem vôt katona: möhetött odébb. Errül az Úristen mög Szenpétör csudálkosztak, hogy mi ja, hogy mán elfogy a mönyországbul a tisztalélök? Elmöntek oda, möghalgatták úgy, hogy eszt a katona nem is tutta. Ép akkô halt mög ėgy tisztalélök; mikor odamönt az ajtóra, asz kérdöszte tűlle: „Vôtál-ė, katona?“ Ez asz felelte: „Nem vôtam“. No, ha nem vôtál, eregy a pokolba!“ monta a katona. Ekkor tutták mög, hogy mé fogy ki mönyországbul a tisztalélök, a pokolba mög mán nem térnek? Igy osztán a katona nem lött tovább kapus.