14. Jankovics.

Vôt ėsz szögén aszszon, a kinek 3 árva lėjánya vôt, mindég aval keresték a kinyerüket, hogy széksót szöttek. A kiráj fija âra járt el mindön nap a hintóval. Aszonta a legöregeb lán: „Ha éngömet elvönne a kiráj fija, ėsz szöm búzábul sütnék én anynyi kinyeret, hogy az egész kiráji család sė fogyasztaná el!“ A középső lán asz monta: „Ha éngöm elvönne ėsz szál kendörbű fonnék neki anynyi vásznot, hogy az egész királi család sė tunná elszaggatni!“ A lekkisebb aszonta: „Ha éngömet elvönne, szülnék neki ėgy hassal ojan 2 aranhajúgyerököt, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet nem látna!“ A kirájfi mikor eszt möghalotta, akkor ėgy pár napnak utánna elmönt, mer nagyon szép ruhát csináltatott, elmönt a lėjánhon. Mikor odamönt, csak asz kérdözi: „Mögfelel-ė azé a szaváé, a mit mondott?“ Itt osztán a lán előb nagyon mögütközött, hogy érte elgyütt a királfi, azután asz felelte, hogy mögfelel a szaváé. Aszongya a királfi: „Gyere velem!“ Hintóba möntek királpalotájába.

A királfinak vôt ėgy Ördöngősvénszakácsnéja, annak vôt ėgy kispatkánülő, bóczéros lánya. A királné terhös lött, a királnak pedig el köllött mönni a csatába. Még a királ odavôt a csatába, a királné lėszaporodott. Igy gondolta az Ördöngősvénaszszon: „Majd elbánok én tėveled, a mé előre kiattad, hogy 2 aranhajúfijúgyermököt szülsz“. Az Ördöngősvénaszszon főcsalta a királnét az emeletre, a huva sönki nem möhetött, itt mikor a királné mögszülette a két gyerököt, az Ördöngősvénaszszon elvötte tűle és azalatt kölkecczött mög a királnak ėgy nagy kopókutyája, kinek a 2 kölkit vitte föl és a két gyerök hejibe tötte. Aszongya az aszszonnak: „Látod, a mé előre fogattad, möjen két kopókutyakölköt születté!“ A két gyerököt az aszszon lėvitte és a disznóhizlalóba beledopta, hogy majd a disznók mögöszik. A királnak pedig mögírta az Ördöngősvénaszszon, hogy nem két aranhajúgyerököt, hanem két kutyakölköt születött. A kiráj aszt írta viszsza, hotyhát nyúzzanak mög ėgy bivajt, ennek a bűribe eleventen varják bele a királnét, a két csöcsit hagygyák ki, hogy a két kopókutyakölök szopja; de az aszszonnak, úgy vigyázzanak, hogy sömmi baja sė lögyön, még ű haza nem mén. Tögyenek oda két szálaranveszszőt oszt mindönki, a ki âra mén, mindönkinek háromat-háromat rá köl vágni és még köpni az aszszont.

Elig várta az Ördöngősvénaszszon, hogy mögviragygyon, hogy möglássa, hogy a két aranhajúgyermököt mögötték-ė a disznók, vagy nem? Látta, hogy nem ötték mög, hanem a legerőseb két disznó úgy őrzötte, hogy oda nem szabad vôt mönni. Az Ördöngősvénaszszon mögijett, hogy maj rágyünnek a hamisságra, de oszt okkal-móddal mégis kivötte közülük a két aranhajúgyermököt, hamardossan nem tutta hova tönni, lėásta kétfelül a kapuoszlop mellé. Ezalatt hazagyütt a kirá a háborúbul. Mikor kint möglátta, hogy két kopókölköt születött a királné, aszonta: „Hagy szenvegygyön még mög nem hal! nem pusztítom el, hanem hagy szenvegygyön!“ Az Ördöngősvénaszszonnak a bóczéros lányát vötte osztán feleségül.

Ezalatt az üdő alatt a két aranhajúgyermökbül kétszépdijófa nyőlt. Az Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a dijófábul valami baj lösz, asz monta a lányának: „Töd magad beteggé és mongyad a királnak, ha eszt a kétdijófát ki nem vágati: vége az életödnek, mer nem birom a szagát szívelni!“ Mivelhogy nagyon betegnek tötte magát, kivágatta a kétdijófát, pedig nagyon sajnálta. A kétdijófábul nagyon szépkétnyoszoját csináltak. Mikor a kétnyoszoja készen lött, az ėgygyikbe fekütt a királ, a másikba a felesége. Itt oszt az Ördöngősvénaszszon élt a gyanupörrel, hogy maj valami baj lösz, écczaka bebût az ėgygyik nyoszoja alá. Asz kérdöszte az ėgygyik nyoszoja a másiktul: „Nehéz ė, tesvér?“ A másik aszt felelte: „Néköm nem nehéz, mer édösapámat tartom, hát neköd nehéz ė?“ Aszongya a másik: „Néköm szörnyen nehéz, mer édösanyám gyilkossát tartom!“ Itt az Ördöngősvénaszszon kihalgatta eszt, addig bisztatta a lányát, hogy mos má tögye magát még betegebbnek, mint azelőtt vót. Mongyad a királnak: „Ha eszt a kétnyoszoját föl nem tüzelteti, vége az életömnek!“ A kirá nagyon szomorú lött, hogy mos mán a nyoszolát tüzeltesse föl, kiatta parancsba, hogy eszt a kétnyoszolát tüzejjék föl. Az Ördöngősvénaszszon kiatta parancsba, hogy mikor tüzelik, úgy vigyázzanak, hogy mindön porczikája hamujé vájjon!

Mikor tüzelték, kiesött ėgy parázs, vôt a kirájudvaron ėgy koczafeketebárán (= a ki nem szopja az anynya tejit, hanem úgy nevelődik föl, hogy másik ju tejit szopi) ez fölkapott ėgy parazsat, elnyelte, osztán lácczott a koczabárányon, mintha hasas vôna. Az Ördöngősvénaszszon mögén élt a gyanúpörrel, hogy a feketebáránbul baj lösz, mongya a királnénak: „Töd magadat beteggé, mongyad a királnak: ha a feketebáránnak a szívibül nem öhetök, vége az életömnek!“ A kirá nagyon szomorú lött, hogy mos mög a koczabáránt pusztícscsa el. Kiatta parancsba, hogy a koczabáránt lė köl vágni, a szívibül mög a májábul mög a bélibül a királnénak paprikást köl főzni. Az Ördöngősvénaszszon, mikor a koczabáránt lėvákták, a bélit lėkűtte a Dunára, ráparancsolt a szolgálókra, hogy úgy vigyázzanak a bélre, mikor mosik, hogy a bélnek ėgy híja sė lögyön, máskép vége lösz az életüknek.

A szolgálók, mikor mosták a belet, ėgyet elszalajtottak. Nagyon mögijettek, aszongyák: „Mi csinájunk? az Ördöngősvénaszszon elfődel bennünket, mert ėgy belet elszalajtottunk!“ Az ėgygyik osztán aszongya: „Hiszėn nem tugygya, hogy mijen hoszszú vôt, csak hány vôt, maj ėgyet kétfelé vágunk, a többit hozzá darabojjuk“. Úgy is csináta a két lán, úgy vitték a belet haza. Az Ördöngősvénaszszon örömmel fogatta, hogy nincs a bélnek híja ės sė. Itt, a kit a czöthal êlopott, abbul ikráteresztött, lött belüle két aranhajúgyermök.

Az aranhajúgyermököt vitte a víz a Dunán. Vôt ėgy öreg halász, a ki mindég a Dunán halászgatott. Möglátta az öreg halász, korán röggel hogy valami csillámlik a vízön, a feleséginek hírt sė adott fokta a csónakját, kifokta. Nagyon mögörült, mert soha nem vôt ėgy csalágyuk sė, most az Úristen möjen szép két gyerököt adott. A felesége mögláti, hogy möjen örömmel gyün haza az ura, kiszalatt elébe, akkor láti, hogy möjen szép két gyermököt hozott: „Jaj, hé! nem vötte ken?“ „No, hé! az Isten nekünk röndölte“. Aval bevitték, nevelgették. A gyerökök mikô nyőltek, elkeszték iskolásztatni. Mikor tizėnkét évesek vôtak, az öreg halász beteg lött, akkor az ėgyiket kifokták az iskolábul oszt használták a ház körül mindönféle dologra. Akkor écczaka ólomeső esött, lėkűtték a Dunára két kantával; mikor gyütt föl a Dunárul: elcsúszott és mind a két kantát öszszetörte, azé az öregaszszon mögverte és aszonta: „Tudod mit! ha szülötte gyerököm vôná, még hécczörte jobban mögvertelek vôna“. Másnap mögén lėkűtték a Dunára két kantával, mikor gyütt föl a Dunárul: mögén elcsúszott, mögén mind a két kantát öszszetörte, akkor az öregaszszon nagyon mögverte és aszonta neki: „Tudod mit! ha szülötte gyerököm vôná, még hécczörte jobban mögvertelek vôna“. A hogy ėcczör a testvérje gyütt haza, möglátta, hogy a testvérjit mögverte az anynya, igenyöst csak mönt a testvérjihön, kérdöszte tűle: „Ugyan, testvér! mé rísz?“ Aszongya: „Mögvert nevelőanyám! aszt is monta, ha az ű gyeröke vônék, még hécczörte jobban mögvert vôna; hanem aszt tanáltam el, hogy jó lösz nekünk innen elmönni és valami szolgálatot keresni, ús sė édösanyánk ű! hátha mögtanájuk az édösanyánk!“ A két gyermök aszongya osztán: „Süssön ken tarisznyát, varjon ken pogácsát, majd elmögyünk szolgálatot keresni!“

Az öregaszszon sütött osztán tarisznyát, vart nekik pogácsát. A két gyermök útnak indult. Mökköszönték nevelőanynyuknak, hogy gongyukat viselte. Az öreg halászné nagyon sajnálta, hogy elmönt a két gyermök; hogy anyiszor mögverte, de mán nem vôt mit tönni, mer mán későn vôt, mer mán akkor a két gyermök elútazott. Mén oszt a két gyerök hetedhét ország ellen, sėhun sė falura, sė városra nem akattak és elébük mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnát kérögetött. A két gyermök kivött ėgy ėgy pogácsát, odatták neki; aval oszt az Öregkuldús elmönt, űk pedig továb halattak. Más napra kelve a dolog, ugyan elébük mönt ėgy Öregkuldús, színte kérögetött alamizsnájé. Itt osztán kivött a két gyerök ėgy-ėgy pogácsát, odatta neki. A Kuldús halatt az útytyán, a két gyerök mög mönt továb. Harmadik napra kelve a dolog, ugyancsak elébük mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnájé könyörgött. A két gyermök kivött a tarisznyábul ėgy-ėgy pogácsát, odatta neki. A Kuldús elmönt az útytyán, a két gyerök mög mönt továb. Negyedik napra kelve a dolog, színte elébük mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnájé kérögetött. A két gyermök így szólt: „Édös bácsikám! nem athatunk sömmit, mer nekünk sincs sömmi, mer még a kinyérmorzsát is öszszeszöttük mán!“ Aszongya az Öregkuldús: „No, fijajim! itt van ez a síp, ha bajotok lösz, akkor eszt mögfujjátok, maj ott lösz nektök segícség“.

A mint möntek a gyerökök, ėcczör csak a két gyerök mögtėmpût, nem tuttak sömőre sė menni, eszükbe jutott, hogy adott az Öregkuldús nekik ės sípot, kivötték, mögfûták, azonnal ott termött Jankovics, asz kérdöszte tűlük: „Mi bajotok, két kirájfi?“ A két kirájfi csak asz felelte: „Mögtėmpultunk, nem tudunk sömőre sė mönni, vigyél el bennünket valamőre!“ Itt oszt Jankovics körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ló. A két királfi fölült a hátára, elkeszte vinni, de űk as sė tutták lė-ė, vagy föl? Jankovics odavitte űket, a hovavaló vôt az édösapjuk. Itt oszt Jankovics mögált, a két királfi lėszál rúla, Jankovics mögén körösztülbukott a fejin, lött belüle embör. Ott, a város szélin csinátak ės sátort. Itt oszt Jankovics aszonta a két gyeröknek: „Mos mán jártok a templomba; a mit én parancsolok nektök, asz fogitok csinálni, ki nė hágjatok rajta!“ Jankovics mögparancsolta nekik, a templomba âra mönynyenek a királpalota felé: „Ott láttok a palota véginél ėgy aszszont bivajbűrbe varva, a két csöcsit két kopókutya szopja, ottvan mellette kétszálveszsző, evel muszáj háromat rávágni, a ki âra mén; de tik nė vágjatok rá, hanem vögyétök ki a kendőtöket, türűjétök mög a képit, csókojjátok mög! A templomba legutôjára mönynyetök be és legelsőb gyűjetök ki! Mindég kétfelė ájjatok a templomajtóba: az ėgygyik ėgyikfelül, a másik másikfelül!“ Elmöntek osztán a templomba. Mikor az édösanynyukhon értek, kivötték a kendőjüket, mögtörűték az anynyuk képit, oszt mögcsókolták. Itt oszt möglátta a kapus, mingyá jelöntést tött a királnak, hogy êre mönt két gyerök, nem hogy végigvákták vôna, hanem kivötték a zsebkendőjüket, mögtörűték, mögcsókolták. Mikor a templomhon értek, mögvárták mikor mindönki bemönt mán, akkor möntek be oszt a templom ajtóba kétfelé áltak, legelsők vôtak osztán kigyünni. Eszt a királ szömmeltartotta, mikor a kapus monta neki. De itt a kétaranhajúgyermöknek a fejin ėgy-ėgy hójag vôt, hogy az aranhajuk nė lácczon. Mikor a templombul möntek hazafelé, ugyancsak aszt az aszszont, a ki bivajbűrbe vôt varva, mögtörűték és mögcsókolták, eszt a kiráj pedig leste. A királnak nagyon föltűnő vôt, hogy ez a két gyerök eszt az aszszont nė hogy végigvágja, inkább mögcsókoli.

A királ nem bírt egész écczaka alunni, alig várta a másnap röggelt, hogy a két gyerök mönynyön a templomba. Mikor másnap röggel mönt a két gyerök a templomba, ugyanúgy mögtörűték a bivajbűrbe vart aszszon képit és mögcsókolták. A király mögén csak nészte, szöget ütött a fejibe: mi oka löhet, hogy a két gyerök így tösz, a két kutyakölköt pedig odébbhajigálták. Ezön a királ nagyonnagy gondbaesött. Mikor a két gyerök a templombû gyütt ki, aszonta neki a királ, mönynyenek el hozzá ebédre, de a két gyerök asz felelte: „Mink nem möhetünk sėhova sė, mer van nekünk ėgy nevelőatyánk, még az mög nem engegygye nekünk“. De mikor az Ördöngősvénaszszon mögtutta, nagyon élt a gyanúpörrel, hogy rájönnek a hamisságra. Mikor a két gyermök hazamönt, akkor kérdöszte Jankovics: „Nem-ė beszéltetök valakivel?“ Akkor monta a két gyerök: „De beszéltünk, a király hítt ebédre, montuk neki: Mink nem möhetünk sėhova sė, mer van nekünk ėgy nevelőatyánk, még az mög nem engegygye nekünk“. Aszonta Jankovics: „Jô van! ha hônap templomba möntök, csak úgy tögyetök, mint eddig, ha ebédre hîn, mongyátok neki: „Mink elmögyünk, ha mögengedi, hogy a gyámolónk is elgyühet és anynyi fődet ád, a kit az behány czigánkerékkel ėgy nap“. Mikor röggel mönt a két gyerök a templomba, csakúgy mögtörűték a kendővel az édösanynyuk képit és mögcsókolták, mint mászszor, a két kopókutyakölköt pedig odébb hajingálták. A királ akkor is nészte, hogy a két gyerök mi csinál? ezön a királ nagyonnagy gondbaesött. Mikor osztán a királ látta, hogy a két gyerök gyün ki a templombul, odamönt, aszonta, hogy mönynyenek el hozzá ebédre! A két gyerök mingyá monta: „Mink elmögyünk, ha mögengedi, hogy a nevelőatyánk is elgyühet és anynyi fődet ád, a kit az ėnnap behány czigánkerékkel“. A királ nagyon szívessen mögengette, aszonta: „Csak gyűjenek hônap dére!“ Mikor eszt otthun elmondták, Jankovics aszonta: „Êmögyünk!“

Mikor êmöntek a királhon ebédre, Jankovics mingyá kérte, hogy aszt a fődet agygya neki, a kit ėnnap behány czigánkerékkel. A király neki atta. Itt oszt Jankovics nagyobb darab fődet bekerítött czigánkerékkel, mint a királnak a főgygye.

Êre Jankovics ėn nagyon szép kastélt csináltatott, körülültette rúzsafával, a kastélba mög szöbnél szöb virágok vôtak. Akkor osztán asz gondolta: jó lösz, ha vendégségbe az egész királcsaládot möghíjja, de a Vénaszszon élt a gyanúpörrel, nem akart elmönni, aszonta: „Il darab főd és szép kastél van rajta, de még azé nem kész; addig mink nem möhetünk vendégségbe, még a kastél körül nem lösz muzsikálófával ültetve“.

Itt osztán Jankovics aszongya az ėgygyik fijúnak: „Gyerünk! hanem ha odaérünk ėgy nagyon Csúnyaembörnek a határjába, akkor én elváltóczok oszt ha odaérünk ahhon a nagyon Csúnyaembörhön, aszt a nagyon Csúnyaembört jô mög köl ám dícsérni! mert ha mög nem dícséröd: vége az életödnek, de még az enyimnek is!“ Itt osztán Jankovics körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėszszépparipa, a királfijú fölült a hátára és mönnek. Mikor odaértek a határjába, már egész estefelé lött az idő, akkor aszonta neki Jankovics: „Most körösztülbuksengölök a fejemön, lösz belülem ėgy kásaszöm, ha az Öreghön érsz, kérdözi Jankovicsot nem láttad-ė? aszt mond: még hírit sė hallottam. Mikor elbúcsúzol az Öregtül oszt kiérsz a határjábul, möggurítod a kásaszömet, mögén ló löszök“. Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėgy kásaszöm, beletötte a zsebibe, úgy ballagott az Öreg háza felé. Mikor odaértek, odaköszönt az Öreghön: „Jó estét agyon Isten, Öreg apám! No, – aszongya – il szép, őszbecsavarodott embört sohamég az életömbe nem láttam!“ „Agyon Isten neköd is! szöröncséd, hogy úgy montad: Öreg apám, mer máskép vége lött vôna az életödnek! hun jársz, hun kelsz?“ mongya az Öreg. Aszongya a királfijú: „Járok, kelök, hajt a nyomorúság, mer asz hatta az anyám, hogyha möghal: a sírját muzsikálófával ültessem körül; nem-ė halotta hírit, hogy mőre löhetne asz tanálni?“ „De hallottam, fijam! de oda bajossan bírsz odajutni, mer esztet tizėnkétfejű Sárkán őrzi, hanem mivelhogy ijen szépen ideköszönté, én mögmondom, hogy bírsz abbul szönni! Éppen a Sárkán délbe tizėnkét órakor lėfekszik és két órájig szokott alunni és azalatt az idő alatt szögygyél! Hanem, fijam! nem láttad âra tėfelétök Jankovicsot?“ „Még hírit sė hallottam, nė hogy láttam vôna!“ mongya a királfi. Elbúcsúzott a királfi az Öregtül, mikor az Öreg határjábul kiért, kivötte a kásaszömet a zsebibül, möggurította, akkor Jankovics ló lött, úgy mönt mind a legsebösseb forgószél. Itt osztán elmönt ahon az erdőhön a hun a muzsikálófa muzsikál, bemönt az erdőbe a legszöb muzsikálófákat kiválogatta és csak möntül előb szödött belülük, aval osztán elindúlt. A Sárkán akkor vötte észre, mikor mán a határjábul kiértek, mönt is utánnuk, de mán akkô nem vôt ereje. Szöröncséssen hazaért a muzsikálófákkal. Az Öregaszszon alig várta a röggelt, hogy kinészhessön az ablakon, hogy az új kastélnál mögvannak-ė mán a muzsikálófák? A hogy kinézött, halli ám, hogy a muzsikálófáknak mindön ága muzsikál, nagyon szomorú lött. Jankovics oszt möghîtta vendégségbe az egész királcsaládot, mer mán kész a muzsikálókerítés: „Hanem gyűjenek ebédre!“ Aszongya az Öregaszszon: „Még a mi kastélunktul a tijetökig aranhíd nem lösz, addig nem mék, mer én aranhídon akarok odamönni vendégségbe“.

Aszonta Jankovics a másik királfijúnak: „Nohát, gyerünk! hanem majd ha odaérünk ėgy nagyon Csúnyaembörnek a határjába, akkor én elváltóczok, oszt ha odaérünk, akkor aszt a nagyon Csúnyaembört jó mög köll ám dícsérni! mert ha eszt mög nem dícséröd: vége az életödnek, de még az enyimnek is!“ Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėszszépparipa, a királfijú fölült a hátára, möntek. Mikor odaértek a határjába, aszonta Jankovics: „Most körösztülbuksengölök a fejemön, lösz belülem ėgy kásaszöm, tögyél a zsebödbe! Ha az Öreghön érsz, kérdözi Jankovicsot, asz mond: még hírit sė hallottam. Mikor pedig kiérsz a határjábul, möggurítod a kásaszömet, mögén ló löszök“. Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėgy kásaszöm, beletötte a zsebibe, úgy ballagott az Öreg háza felé. Mikor odaértek, odaköszönt az Öreghön: „Jó estét agyon Isten, Öreg apám! Il szép, őszbecsavarodott embört sohamég az életömbe nem láttam!“ „Agyon Isten neköd is! szöröncséd, hogy úgy montad: Öreg apám, mer máskép vége lött vôna az életödnek! hun jársz, hun kelsz itten?“ Aszongya a királfijú: „Járok, kelök, hajt a nyomorúság, mer asz hatta az édösanyám, hogy ha möghal: aranhíd lögyön a sírjátul a kastélájig; nem-ė hallotta hírit, hogy mőre löhetne asz tanálni?“ Aszongya az Öreg: „De hallottam, fijam! de oda bajossan birsz odajutni, mer eszt Tündérök őrzik, hanem a mé ijen szépen ideköszönté, én mögmondom mőre van mög hogy birod elhozni! Még a nap fő nem gyün, addig sijessél; mer ha a Tündérök főkelnek, elhozni nem birod, mer anynyi Tündér őrzi, a hány szög van benne; hanem ne ez a szálveszsző, evel a szálveszszővel ha végigvágod, abbul a hídbul lösz ėgy dijó, annak a belsejibe lösz a híd, mintha a béle vôna annak a dijónak. Hanem, fijam! nem láttad valamőre jártodba-keltödbe Jankovicsot?“ „Nė hogy láttam vôna, még hírit sė hallottam!“ mongya a királfijú. Elbúcsúzott az Öregtül, mikor kiért a határjábul, kivötte a kásaszömet a zsebibül, möggurította, akkor Jankovicsbul ló lött, úgy mönt mint a legsebösseb forgószél, mer mán nem sok idejük vôt. Csak lėugrott hirtelen Jankovicsrul (a lóról) és gyöngéssen a hídat végigvákta, lött belüle ojan dijó, möjennek az Öreg monta, aval osztán mönt hazafelé. A Tündérök akkor vötték észre, mikor mán kiért a királfi a határjukbul, möntek is utánna, de mán ott nem vôt erejük. Az Öregaszszon elig várta a röggelt, hogy kinézhessön az ablakon, hogy mögvan-ė mán az aranhíd? Nagyon szomorú lött, mikor möglátta, hogy ott van. Jankovics oszt möghítta vendégségbe az egész királcsaládot: „Mer mán mögvan az aranhíd is, gyűjenek ebédre!“ Aszongya az Öregaszszon: „Az aranhídnak gyémántkarja szokott lönni! Addig nem mögyök a vendégségbe, még gyémántkarja nem lösz!“

Aszonta Jankovics annak a királfijúnak, a ki másocczor vôt vele: „Nohát, gyerünk! hanem majd ha odaérünk ėgy nagyon Csúnyaembörnek a határjába, akkor én elváltóczok; ha odaérünk, aszt a nagyon Csúnyaembört jó mög köll ám dícsérni! mert ha eszt mög nem dícséröd: vége az életödnek, de még az enyimnek is!“ Jankovics asztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėszszépparipa, a királfi fölült a hátára, möntek. Mikor odaértek a határjába, aszonta Jankovics: „Mos körösztülbuksengölök a fejemön, lösz belülem kásaszöm, tögyél a zsebödbe. Ha az Öreghön érsz, kérdözi Jankovicsot, asz mond: még hírit sė hallottam. Mikor pedig kiérsz a határjábul, möggurítod a kásaszömet, mögén ló löszök“. Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėgy kásaszöm, beletötte a zsebibe, úgy ballagott az Öreg háza felé. Mikor odaértek, odaköszönt az Öreghön: „Jó estét agyon Isten, Öreg apám! Il szép, őszbecsavarodott embört sohamég az életömbe nem láttam!“ „Agyon Isten neköd is, – mongya az Öreg – szöröncséd, hogy úgy montad: Öreg apám, mer máskép vége lött vôna az életödnek! hun jársz, hun kelsz itten?“ Aszongya a királfijú: „Járok, kelök, hajt a nyomorúság, mer asz hatta az édösanyám, hogy ha möghal: az aranhídnak gyémántkarját csináltassak, nem hallotta, hogy mőre csinálik aszt?“ Aszongya az Öreg: „Hallottam én, fijam! a Tündérök-tündérjinek a palotája előtt van, hanem tė oda bajossan birsz êjutni! mer eszt Tündérök őrzik, hanem a mé ijen szépen ideköszönté, mögmondom, hogy birod êhozni! Épen écczaka 12 órátul fekszik ėgy órájig a Tündérök tündérje, hát úgy möny oda. Aval a veszszővel mög vág mög, abbul lösz ėgy nagyonszép aranalma. Hanem, fijam! nem láttad valamőre Jankovicsot?“ „Nė hogy láttam vôna, még hírit sė hallottam!“ mongya a királfijú. Elbúcsúzott az Öregtül, mikor kiért a határjábul, kivötte a kásaszömet a zsebibül, möggurította, akkor Jankovicsbul ló lött, úgy mönt, mint a legsebösseb forgószél, mer mán nem sok üdejük vôt. Mikor odaért, tizėnkét ôra êmult mán, hát éppen aval a veszszővel mögvákta csöndessen, ebbül lött ėgy nagyonszép aranalma, aval oszt mönt hazafelé. Mikor a Tündérök-tündérje észrevötte, akkor mán a királfijú kiért a határjábul, mönt is utánna, de mán ott nem vôt ereje. Mikor hazaért, elkészítötte, rárakta a gyémántkarokat az aranhídra. Az Öregaszszon asz gondolta, hogy röggel van, szalad az ablakhon, hát a híd karjátul van ojan nagyon világos, osz nem vôt az Öregaszszonnak mit tönni, elmöntek. Mikor ált a vendégség, Jankovics aszonta: „Hozok ėgy véka magyarót, még aszt mögtörik, akkorra, – van néköm ėgy mesém, – elmondom!“ Elkeszte:

„Hun vôt, hun nem vôt a világon ėgy özvegyaszszon, annak vôt három lánya, a kik mindég széksót szöttek, abbul élősköttek. Ėcczör a királfija âra mönt hintóval, hallotta, hogy a lányok mit beszélnek. A legöregebb lán aszonta: hotyha űtet elvönné a királfi, ėgy szöm búzábul annyi könyeret sütne, hogy az egész királcsalád sė fogyasztaná el. A középső lán aszonta: hotyha űtet elvönné a királfi, ėsz szálkendörbül fonna anynyi vásznot, hogy az egész királcsalád sė tunná elszagatni. A legkissebb lán aszonta: hotyha űtet elvönné a királfi, szülne neki ėgy hassal ojan két aranhajúgyerököt, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet nem látna. A királfi mikor eszt möghallotta, csináltatott nagyon szép ruhát a lánnak, föltötte a hintóba és elmönt a három lánhon. „A ki aszonta neki – mongya a királfi – hogy szülne neki két ojan aranhajúgyerököt ėgy hassal, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet nem látna, itt az új ruha, készűjön föl bele és eszt a piszkos ruhát vesse lė magárul, osztán gyűjön vele!“ Hintóba möntek osztán a királpalotájába, a királfi el is vötte feleséginek. A felesége a fogadását nem tötte mög, mer mikor két gyerököt szült, két kopókutyakölköt töttek oda a két gyerök hejibe; a királ ekkor a csatába vôt, elköllött neki mönni a csatába. A két gyerököt osztán betötték a disznóhizlalóba, hogy majd mögöszik a disznók, a királnak pedig mögírták, hogy nem két aranhajúgyerököt, hanem két kopókutyakölköt születött a felesége. A királ víszszaírta, hogy nyúzzanak mög ėgy bivajt, annak a bűribe varják be a királnét, a két csöcsit hagygyák ki, hogy a két kopókutyakölök szophassa, de az aszszonra úgy vigyázzanak, hogy sömmi baja sė lögyön, még ű haza nem mén. Tögyenek oda kétszálaranveszszőt, mindönkinek osztán, a ki âra mén, ėgygyet-ėgygyet rá köl vágni mög rá köl köpni! A két aranhajúgyerököt nem ötték mög a disznók, hanem úgy őrzötték, hogy oda nem szabad vôt sėnkinek sė mönni. Mikor osztán aszt írta a királ, hogy hazagyün a csatábul, a két aranhajúgyerököt kilopták a disznók közül osztán lėásták kétfelül a kapuoszlop mellé.

Hazagyütt osztán a királ a csatábul, mikor möglátta, hogy a királné két kopókutyakölköt születött, aszonta: „Hagy szenvegygyön, még mög nem hal! Nem pusztítom el, hanem hagy szenvegygyön!“ A királ osztán elvötte feleségül ėgy Ördöngősvénaszszonnak a bóczéros lányát. A két aranhajúgyerökbül kétszépdijófa nyőlt, de az Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a dijófábul valami baj lösz, asz monta a lányának: tögye magát beteggé, mongya a királnak, ha ki nem vágati a kétszépdijófát, akkor ű möghal, mer nem biri a szagát szívelni. A királ osztán kivágatta a kétdijófát, pedig nagyon sajnálta. A kétdijófábul nagyon szépkétnyoszoját csináltak, az ėgygyikbe fekütt a királ, a másikba a királné. Az Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a nyoszojákbul valami baj lösz, écczaka bebût az ėgygyik nyoszoja alá, kihalgatta, hogy mit mond az ėgygyik nyoszoja a másikának, hogy az a nyoszoja, a mölikbe a királné fekütt, aszonta: hogy neki nagyon nehéz tartani, mer ű az édösanynya gyilkossát tarti. Az Ördöngősvénaszszon mögén monta a lányának: tögye magát beteggé, mongya a királnak, ha föl nem tüzelteti eszt a két nyoszolát, vége az életinek! A királ osztán kiatta parancsba, hogy tüzeljék föl eszt a kétnyoszolát! pedig nagyon sajnálta. Mikor tüzelték, kiesött ėgy parázs, ėgy koczafeketebárán fölkapta a parazsat, ênyelte, hasas lött tűle. Az Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a koczafeketebáránbul valami baj lösz, asz monta a lányának: tögye magát beteggé, mongya a királnak, ha a koczafeketebáránnak a szívibül nem öhetik, vége az életinek! A király osztán kiatta parancsba, hogy a koczafeketebáránt lė köl vágni, a szívibül, májábul mög a bélibül a királnénak paprikást köl főzni! pedig nagyon sajnálta. Az Ördöngősvénaszszon lėkűtte a szôgálókat a Dunára, hogy a bélit mossák mög, itt oszt a szôgálók ėsz szálbélt êszalajtottak, aszt oszt mögötte a czöthal. A czöthal abbul ikráteresztött, lött belüle két aranhajúgyerök. A két aranhajúgyerököt kifokta a Dunábul az öreg halász, föl is nevelte addig, hogy mán iskolába jártak. Mikor az iskolábul az ėgyiket kifokták, oszt használták a ház körül mindönféle dologra, akkor écczaka ólomeső esött, lėkűtték a Dunára két kantával; mikor gyütt föl a Dunárul, elcsúszott és mindakét kantát öszszetörte, azé az öregaszszon nagyon mögverte a gyerököt és aszonta neki: „Tudod mit? ha szülötte gyerököm vôná, még jobban mögvernélek!“ Másnap mögén öszszetört két kantát, az öregaszszon mögén nagyon mögverte és csak asz monta: „Tudod mit? ha szülötte gyerököm vôná, még jobban mögvernélek!“ Akkô mán aszonta a testvérjinek, hogy ű nem marad, mer mindég ütik, verik: „Elmögyök szöröncsét tróbálni, úgy is aszongya a szülénk, hogy nem vagyok szülötte gyeröke, hátha mögtanálom az édösanyámat“. A kétaranhajúgyerök osztán elbúcsúzott, elmönt szöröncsét tróbálni.

A mint möntek hetedhét ország ellen, elébük mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnát kérögetött, a gyerökök attak neki ėgy-ėgy pogácsát. Igy mönt ez a második, harmadik napon is, de a negyedik napon mán nekik sė vôt, nė hogy az Öregkuldúsnak agygyanak. Az Öregkûdús asztán adott nekik ėgy sípot, a kit ha mögfûnak, az Öregkûdús mingyá a segícségire mén. Möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör csak nem tutták mőre mönynyenek: mögtėmpultak. Eszükbe jutott osztán, hogy az Öregkuldústul űk ėgy sípot kaptak, a kit ha mögfûnak, az Öregkuldús mingyá a segícségükre mén. Mikor a sípot mögfútták, mingyá gyütt a segícség, el is jutott a két aranhajúgyermök szöröncséssen oda, a hovávaló vôt az édösapjuk. Itt oszt a két aranhajúgyermök a templomba járt. A gazdájuk mögmonta nekik, hogy a királpalotája véginél tanának ėgy bivajbűrbe vart aszszont, a két csöcsit két kopókutyakölök szopi oszt a ki mellette elmén, annak háromat rá köl vágni aval a veszszővel, mög rá köl köpni, de űk rá nė vágjanak, mög rá nė köpjenek, hanem a kendőjükkel türűjék mög a képit osztán csókojják mög. A templomba mög legutojjára mönynyenek be és legelőször gyűjenek ki. A templomba az ajtóba kétfelé ájjanak: az ėgygyik jobrul, a másik balrul. A fejükrül a hójagot lė nė vögyék, hogy az aranhajuk nė lácczon! A királ osztán a templomig elkísérte szömmel űket, mikor mán möghallotta, hogy ez a két gyerök mi csinál? és elmönt a királ a templomba is, hogy mögnézi, hogy a két gyerök a bivajbűrbe vart aszszont mögtörüli a zsebkendőjivel, azután mögcsókoli.

Mikor Jankovics ideért a mesével, akkor mán az Öregaszszon élt a gyanús dologgal, hogy ebbül baj lösz, monta a lányának, hogy tögye magát beteggé, oszt mönynyenek haza, a lánya nagyon betegnek is tötte magát és hítta haza a királt, hogy mönynyenek haza, mer ű mán nem bir továb maranni, mer ojan beteg, de a királ nem mönt. Itt mán a királ észrevötte, hogy baj van a dologba. Könyörgött a felesége, hogyha ű nem mén is, űtet engegygye, maj talán otthun jobban lösz! de a királ nem engette, aszonta Jankovicsnak: „Meséjön továb! nagyon szép mese, csak meséjje továb!“ A királ osztán möghítta a két aranhajúgyermököt hozzá ebédre, de a két aranhajúgyermök asz felelte: „Mink nem möhetünk sėhova sė, mer van nekünk ėgy nevelőatyánk, még az mög nem engegygye nekünk“. Itt oszt a két aranhajúgyermök elmönt ahon az ű gazdájukhon, monta, hogy mit mondott a királ. A gazdájuk aszonta, hogy ha még ėcczör ebédre híjja űket a királ, csak mongyák: „Êmögyünk, ha mögengedi, hogy a gazdánk is êgyühessön, és anynyi fődet ád, a kit az ėn nap behány czigánykerékkel“. A királ nagyon szívessen mögengette. Mikor osztán êre a fődre a gazdájuk nagyonszép kastélt csináltatott, möghítta vendékségbe az egész királcsaládot, de az Öregaszszon aszonta, hogy addig ű nem mén vendékségbe, még a kastél körül nem lösz muzsikálófával ültetve. Az Öregaszszon: a királnak a napa nem hatta helyösnek a kastélt, még muzsikálófával körül nem kerítik a kastélt. Mikor eszt a két gyermök mögtötte, akkor mög az vôt a baj, hogy királ őfölsége kastélátul a gazda kastélájig nem vôt aranhíd. Mikor ez is mögvôt, akkor mög hogy az aranhídnak gyémántkarja lögyön. Mikor a két gyermök eszt is mögtötte, akkor a királ napának nem vôt sömmi szava sė: mert akkor mán el köllött mönni a vendégségbe. El is möntek, de itt a vendégség után a két gyeröknek a gyámolója ėgy véka magyarót röndölt oda, hogy mire eszt mögtörik, akkorra majd ű mesél ėgyet. El is mesélte, hogy:

„Vôt ojan aszszon, a kinek a lánya aszonta, ha űtet elvönné a kirájfi, szülne neki ojan két aranhajúgyerököt, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet nem látott. Itt eszt el is vötte a kiráj, szült is, ha nem hiszi, nézze mög aszt a két aranhajúgyermököt, mert éppen itt vannak.

Akkor a két aranhajúgyermök lėhúszta a fejirül a sapkát, akkor látta a kiráj, hogy csakugyan két aranhajúgyermök, mintha talán színösaranbû vôna a hajuk! Ekkor pedig az Ördöngősvénaszszon sė hôt, sė eleven nem vôt a lányával ėgygyütt. A kiráj pedig úgy mögörűlt, hogy as sė tutta, micsinájjon! hun az ėgyik gyerököt ölelte, csókolta, hun a másikat. Röttön a feleségit fölvitette és a legnagyob kögyelömbe vötte. Az Ördöngősvénaszszont a lányával ėgygyütt nagy fatűzön mögégettette eleventön. Az első feleségivel azután boldogul éltek, élnek még ma is, ha mög nem haltak.