10. Rózsa és Iboja.

Vôt ėcczör ėgy kiráj, vôt annak ėgy nagyon szép lánya mög ėgy második felesége: Vénboszorkán vôt a mustoha, de a mustoha nem szerette a lánt soha sė. Ėcczör aszongya a mustoha az urának: „Eszt a lánt férhön köllene anni, de ojan legénhön adom, aki kiájja a 3 próbát.“ Möntek sokan nézni az Iboját, de nem tutta mögkapni ės sė, mert mind möghalt. Möghallotta eszt a szomszéd kiráj, aszongya a fijának: „Erígy, níszd mög az Iboját, ha szeretöd, vöd del! ismeröm az apját, jó embör.“ Fölkészült a kirájfi, elmönt szétnézni, legelőször is a kirájlánynyal beszélt: „Hozzám jösz-ė, szívem szerelme?“ „Jaj! nė kérjön mög, mert gonosz a mustohám: 3 kérdést intéz hozzád, aszt nem tudod mögfejteni.“ De nem ijett ám mög Rózsa, bemönt az kirájhon, mögkérte az Iboja kezit, de a Boszorkány is bemönt, asz monta: „Ha a 3 próbát kiálod, akkor elvihetöd Iboját, másképpen nem! az első próba: látod aszt a nagy högyet ott? aszt elhordod onnat, a hejjit szőlővel beültetöd, lėszüretölöd, szép piros borábul hônap kóstolót hozol!“ Elmönt Rózsa nagybúsan, ögyenöst Ibojáhon. „No! min búsulsz?“ kérdi tőle a lány. „Jaj! nem tudom mögtönni, a mit a mustohád kér, akkor pedig nem löszöl az enyim! Aszonta aszt a nagy högyet az écczaka horgyam el, a hejjit ültessem be szőlővel, szüretöjjem lė, hônap dére szép piros borával tisztölögjek nála!“ „Csak ez a baj? – mongya Iboja – fekügy lė nyugottan, kêj föl 6 órakor röggel, őtözz föl, úgy gyere hozzám!“ Lėfekütt Rózsa, másnap röggel, a mint főkel, kinéz az ablakon, nem lát högyet sėhun, de látytya a szőlőt. Fölőtözik, mén az Iboja szobájába, Iboja tartya elébe az üveg piros bort: „Itt van! Vigyed a Vénaszszon szobájába, add oda neki.“ Mikor möglátytya Vénboszorkán, hogy Rózsa hozza a bort, a mérögtül maj mögpukkad, de azé aszongya: „Ez mán idájig jô van! de látod aszt a nagy erdőt? kivágod, a fáját ölbe rakod, a földet főszántod, bevetöd, hônap röggel szép kalácsával tisztölködöl nálam!“ Elmönt Rózsa nagybúsan Ibojáhon, mongya Ibojának: „Második kivánsága anyádnak; „Eszt a sűrű erdőt kivágjam, a fáját csomóba rakjam, a fődet főszáncsam, bevessem búzával, hônap röggel szép búza kalácsával tisztölködjek nála!“ „Hó! ha csak enynyi a baj, – mongya Iboja – fekügygyé lė, röggel kej föl 6 órakor, gyere be hozzám!“ Rózsa lėfekütt, mingyá röggel kinéz az ablakon, látytya, hogy mán csak talló van a fődön, fölőtözik, bemén Ibojáhon, hát ott van a szép kalács, aszongya Iboja: „Vigyed a Vénaszszonnak!“ Mikor möglátta a Vénaszszon a szép kalácsot, elfogta a mérög, gondolta magába: No megáj! csak várjá, várjá! majd a harmadik parancsot tödd mög, tudom vége lösz az életödnek! aszongya: „Van neköm 3 paripám, ha mögtudod nyergölni, tijed lösz Iboja.“ Elmönt nagy búsan Rózsa Ibojához, mongya néki: „Mos segicsél ki, kedves Ibojám!“ „Mit parancsolt most ez a gonosz asszon?“ kérdözi Iboja. „Asz monta: van neki 3 paripája ha mög tudom nyergölni, csak úgy löszöl az enyim.“ Aszongya Iboja: „Jaj, kedvesöm! e lösz a legnehezebb! Az első paripa az apám lösz – a Vénboszorkán átvarázsolja paripává – az apámat kicsit kimélhetöd! ő nem oka sömminek, a második lösz a gonosz mustohám, zaklazsd mög, kergezsd mög! ő neki nem árt; a harmadik hogy ki lösz? könynyen kitanálhatod, a szívedre bízom.“ Rózsa mögindult az istálló fele, kivezette az Öregöt, fölült a nyerögbe, ėgygyet fordult vele, lėszállott rúla, bevezette az istállóba. Azután kivezete a Vénboszorkánt, fölült a hátára, jól mögnyergölte, jól kisarkantyúszta. Mikor mán nem tudott mönni, lėszállott rúla, bevezette az istállóba: „No, vén kutya! köllött e neköd?“ Kivezette a harmadik paripát gyöngén ráült, ėgyet fordult vele, bevezette az istállóba, sejöm kendőjivel végigtörülgette, osztán hazamönt. Másnap elmönt Ibojáhon, mongya néki Iboja: „Letelt a 3 próba, de azé csak nem annak neköd!“

„Akkor mögszöktetlek.“ mongya Rózsa. „De észrevösznek!“ mongya Iboja.“ Kerítünk egy tűt – mongya Rózsa – megszúrjuk a kezünket, három-három csöpp vért csöpögtetünk az asztalra, még az föl nem szárad, ha kijátytya (a mostoha) nevünket, felelnek azok rá,“ A hogy monták, úgy cseleköttek, aval elszöktek. Ėcczör csak kijátytya a Vénboszorkány: „Rózsa, Iboja!“ „Itt vagyok, itt vagyok!“ felelnek rá a vérök. Mögnyugodott a Vénboszorkány, lėfekütt újra. Ezalatt már meszszire értek Rózsa mög Iboja. Ėcczör asz mongya Iboja: „Nész hátra, ég a fülem, a bal, úgy hallom: apám jön.“ Hátranéz Rózsa, hát az Öreg mönt utánnuk szél alakjába, hátravetötte Rózsa a fűsűt, ojan erdő kereködött a háta mögött, hogy mikor kijutott az Öreg az erdőbű, hetedhét országon túl vôtak. Ėcczör mögén szól Iboja: „Nész hátra! mögén itt van apám.“ Viszszanéz Rózsa; „Mán itt van – aszongya – nyomunkba!“ hátra vetötte a bontófűsűt, kerekedött ojan víz, hogy az Öreg nem mert neki mönni, viszszatért, az Öregaszszon jól êverte. Kapta az Aszszon a söprűnyelet, ráűlt. Mongya ėcczör Iboja Rózsának: „Nézz hátra! viszked a fejem, most a Vénboszorkány gyün, hanem tė itt tóvá változol, én mög kacsa löszök benned.“ Úgy is lött; mire a Boszorkán odaért, akkorra Iboja vígan úszott a tóba; de nem azért vôt Boszorkán, hogy mög nė tugygya, hogy micsoda az? lėszálott a söprűrül, belemönt a tóba: „No mögáj, csúf lán! maj mögfoglak én most!“ De Iboja tutta, hogy mit akar a mustoha, bejjebb úszott a tóba, a hol legméjeb vôt, akkor Iboja kiszálott, átváltozott lánynyá, Rózsát legénynyé váltosztatta, a sőprüt fölkapták, elmöntek vele, mög sė áltak a Rózsa birodalmáig. A Vénaszszon pedig hazamönt, jól elverte a Vénembört otthun; „Tė vagy az oka, hogy ijen a lányod!“ az Öreg mög mögátkoszta a lányát, hogy felejcse el Rózsát.

Hát a mint mén Rózsa mög Iboja, aszongya Iboja: „Eregy tė előre! én csak az apád házájig nem mék így és ha köllök êgyüttök értem, majd én itt ködbül palotát építök.“ Elindult hát Rózsa, az apja éppen a kapuba ült: „Ugyan hun jártá, mêre jártá, hogy ijen soká odavôtá?“ De elfelejtötte, nem tudott szólni sėmmit sė. „No jó, hogy hazaértél, mögházasítalak, hônap lösz a lakodalom!“ mongya az apja, „Jô van édösapám! itt az ideje!“ Másnap möntek a lakodalmasok, mongya ėgy kûdúsnak: „Nektök adom a palotát, ha kijátytyátok, a mit én mondok“, de a kûdúsok aszonták, hogy nem vesztik el a hivatalukat érte. Vôtt 10 czigán gyerök oszt azoknak monta. „Kijátytyuk mink, kisaszszony!“ „No, ha kijátytyátok, tijetök lösz az a szép palota! majd én mondom előttetök, tik mög kijabáljátok utánam! Hát mikor odaér Rózsa a mönyaszszonyával, kijátytya a 10 gyerök: „Nė felejtközzenek a szögén árvárul, mint elfelejtközött Rózsa Ibojárul!“ Akkor jutott eszibe Rózsának, hogy neki Ibojája van, mingyá ott hatta a mönyaszszonyát, Ibojáhon szalatt, a mönyaszszon pedig a vőlegényihön, mert annak is vôt másik vőlegénye, a kit szeretött, Rózsáhon csak azért akart férhönmönni, mer gazdag vôt. Osztán mögesküttek: a mönyaszszon a vőlegényivel, Rózsa mög az Ibojával. A czigányoknak pedig ott maratt a nagy palota, mögörültek neki, hogy sėmmiféle ivadékuknak sė vôt ojan, lėfeküttek bele, éfél fele azon vötték magukat észre, hogy nagyon fáznak, a csillagokat látták a fejük fölött, alattuk pedig a zöld füvet, mert ködbül vôt és elpárolgott. „No, még így sosė csaptak be benünket!“ monták ėgymásnak. Nem is tuttak vôna a lábukon mögállani, ha 3 lábúak nem löttek vôna, szégyölletükbe világnak möntek, azé nincs most 3 lábú czigán.

(Hódmezővásárhely.)