11. A lusta gyermek és a Bűbájosleány.

Vôt ėgy nagyon lusta gyerök, kimönt az erdőbe, kijabálta, hogy ki tanítaná meg űtet bíbájosságra? Akkô a fődbű főgyütt ėgy Bíbájosaszszony, kék szöme vôt neki, aszonta, ű mögtanítytya.

Êmöntek ėgy hászhon, ott a gyerök szétnézött, mingyá tutta, hova került. Mikor hítták önni, nem akart önni, mert mindön embörhúsbul vôt. A gyerök föntalutt mindég a palláson. Vôt az Öregaszszonynak ėgy Lánya, aszonta neki: fôrajjon vizet, maj jó levest főznek abbul a gyerökbül, mer jó kövér. A Lány fôralt vizet, az Öregaszszony elmönt főkőteni a gyerököt, mer az Öregaszszony el akari pusztítani a gyerököt, monta neki szökjenek mög. Mögszöktek Ėcczör csak kérdözi a Bíbájosaszszony a Lántú: „Ég-ė a tűz?“ Aszongya a nyál: „Nem ég, mer vizes a fa, csak alugygyon, maj gyûtok én tüzet!“ A Bíbájosaszszony alutt továb, mikor mögin fölébrett, kérdöszte. „Ég-ė a tűz?“ Aszongya a nyál: „Mos mán kezd égni, alugygyon! maj szólok én, ha röndösen ég.“ Az Öregaszszony alutt tovább Harmacczor is kérdöszte; „Ég-ė a tűz?“ Akkorra mán êszárat a nyál; a Lán mög a gyerök meszszire elmöntek. Röggel az Öregaszszony főkelt, nészte, nem égött a tűz. Elmönt utánnuk. Ėcczör aszongya a Lány: „Ég a képem; nész csak viszsza, mit lácz?“ „Nem látok sėmmit, csak ėgy nagy fölleg gyün utánunk!“ „No az az Öregaszszony; hanem majd én kökénfa löszök, tė löszöl kökén rajta. Mikor odaért az Öregaszszony a kökénfáhon, aszongya: „Juj, juj! de szomjas vagyok!“ Akart önni a kökénbül, de a kökénfa mindég karmolta a kezit, mikor nyúlt érte, mán csupa vér vôt. Ėsz szöm valahogy ėgy kis lukba beleesött, az Öregaszszony ki akarta vönni, de nem bírta, avval úgy tött, mintha hazamönne, pedig csak ėgy darabig mönt oszt êbujt, mikor osztán a Lán mög a gyerök viszszaváltósztak oszt elindultak, alig möntek ėgy darabig, aszongya a Lán; „Ég a képem, nész csak viszsza, mit lácz?“ „Nem látok sėmmit, csak ėgy nagy fölleg gyün utánunk!“ Mongya a gyerök. „No, az az Öregaszszony, hanem majd én szárazmalom löszök, tė mög ló oszt ha mén feléd oszt mög akar fogni, rug mög!“ Mikor odaért az Öregaszszony, aszongya: „Hóha, te!“ mög akarta fogni, jô ôdalba rukta, pedig csak úgy tött mintha símogatni akarná. „No, mögáj! – gondolta magába – majd tudom én mi csinálok!“ Mönt hazafelé, mikor mán êmönt anynyira, hogy nem lácczott oszt gondolta, hogy a Lán mög a gyerök viszszaváltóczot, akkor űs viszszafordult, mönt utánuk, hogy nė is gondojják, hogy gyün utánuk, mikor mán anynyira beérte űket, hogy mán mög löhetött űket látni, aszongya a Lány: „Ég a képem, nész csak viszsza, mit lácz?“ Viszszanéz a gyerök, aszongya: „Nem látok sėmmit, csak ėgy nagy fölleg gyün utánunk!“ „No, az az Öregaszszony; hanem majd én nagy víz löszök, tė mög aranykácsa, de âra vigyázz, hogy akárhogy hí, ne möny a víz szélire!“ Mikor odaért az Öregaszszony, hítta az aranykácsát, de az aranykácsa még bejjebb mönt, akkor kivötte a papucsot a lábábû, főhajította, lött belüle ėgy korkogyél. Belemönt, hogy majd mögiszi a vizet, hogy majd mögfogik az arankácsát, a lán kűjé vált, a korkogyél (krokodil) nem bírt továb mönni, a kiskácsa elbût a küvek köszt, az Öregaszszony viszszamönt, igazábul hazamönt osztán; azok mög ėgy párok löttek.

(Magyarszentmárton.)