13. Miklós.

Hun nem vôt, vôt a világon ėgy szögén embör, annak vôt ėgy kis fija, vôt három lánya: ėgyik: ėgyszömű, másik: kétszömű, harmadik: háromszömű. A mustohája eszt a kis fiját el akarta fődelni. Ez a kis fijú, vôt az apjának marhájaji, azokat őrzötte, de a mustohája sosė adott neki önni, hogy csak hajjon mög éhön. A kis fijú, a hogy legeltette a marhákat, nagyon szomorú vôt. A marhák köszt vôt ėgy aranszőrűbika, mikor látta, hogy a kis fijú nagyon szomorú, mögszólalt: „Mé búsulsz? Miklós gazdám!“ Hon nė búsulnék, hon nė bánkónnék? mikor harma napja nem öttem! mongya a kis fijú. „Nė búsûj, csavar lė a job szarvamat! van itt mindönféle a mit csak a szád szeret“. Miklós oszt lėcsavarja a szarvát, vöszi ki a sűlthúst, sűltlepént; jô lakott. Itt oszt a mustohája csudálkozott rajta; nem hogy sovánkonna, hízik Miklós. Másnap osz kihajtot Miklós, kikűtte vele a mustohája az egyszömű lánt, hogy lesse ki: mit öszik, mit iszik Miklós? A lán oszt lest vetött, de Miklós nem övött addig, még a lán el nem alutt. Mikor elalutt, lėcsavarta a jobszarvát, jôlakott oszt főtöte viszsza a szarvát. Este oszt haza hajtottak, az anynya kérdöszte a lánt, hogy: „Mit övött a Miklós?“ A lán aszonta: „Sėmmit sė“. Másnap kimönt a kétszöműlán, az is csak úgy járt, mint az ėgyszöműlán. Harmadik nap kimönt a háromszöműlán, az oszt két szömivel alutt, a harmadikkal leste, hogy Miklós mit öszik? Miklós mikor asz gondolta, hogy alszik a lán, lėcsavarta a jobszarvát az aranbikának oszt övött, ivott, jôlakott, főtötte viszsza a szarvát. A háromszöműlán eszt mind látta. Este, mikô hazahajtottak, mögmondott mindönt az anyának, hogy Miklós mibül él. Másnap Miklós kihajtott, az aszszon asz mongya az embörnek: „Halli ken? hé! eszt a bikát lė köll vágni, mer tönkretösz bennünk.“ Az embör oszt beleėgyezött, hogy estére lė is vági. De itt Miklósnak mögszólalt az aranbika kint a mezőn: „Halod-ė gazdám! estére engöm lė akar a tė mustohád vágni; hanem ha behajcz estére, köss oda ėgy fáhon, apád oszt majd hozza a fejszét, hogy a fejemre üt, tė mög kérd el tűle a fejszét, hogy majd tė ütöd agyon a tė kisbikádat, oszt nė a fejemre vágj, hanem a kötélre, aszt vágd el! ugorj föl osztán rám, majd én elszaladok veled! Miklós oszt este úgy is cseleködött a hogy a kisbika elmagyarázta. Itt oszt az embör mög az aszszon szalattak utánna, de nem érték utô.

Űk oszt möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör oszt elértėk a rézhídat, aszongya az aranbika: „Látod-ė, Miklós gazdám! aszt a rézhídat?“ „Látom“. mongya Miklós. „Az teli van rézalmával, de lė nė szakajcs ėgyet sė belüle, mikor mönyünk át rajta, mert alatta van ėgy rézbika, mögöl engömet, akkor elveszünk!“ Odaértek, möntek a hidon át, Miklós oszt nem álhatta ki – dörgölőcztek hozzá a rézalmák – ėgyet csak szakított, zsebretötte. A rézbika bömböl a híd alatt. Mikor átértek a hídon, kiugrott a bika a híd alul, nekiugrott Miklós bikájának, úgy főhajintotta, hogy 3 ölre elesött tűle. Miklós oszt fejszėvel úgy mögcsapta a rézbikát, hogy elszédült. Miklós bikája oszt kihasította a rézbikát, nagynehezen oszt csak lėgyőzték. A rézhíd elmult osztán. Akkor mögszólalt Miklós bikája: „Mögmontam, hogy nė bánd a rézalmát! Mos mán igyál, ögygyél osz pihenynyünk mög!“ Miklós lėcsavarta a jobszarvát, ivott, övött, lėfekütt. Másnap osztán főkeltek, útra keltek. Möntek hetedhét ország ellen, ėcczör oszt mögén asz mongya Miklósnak a bikája: „Látod-ė aszt a nagy fényösségöt amott a távolba?“ Aszongya Miklós: „Látom“. Aszongya: „Az az aranhíd, ott szintén az aranhídnak a karja tele van aranalmával, ott szintén van ėgy aranbika a híd alatt, az héczörte erősebb, mint én vagyok; ha az aranalmát bántod, el vagyunk veszve.“ Akkorára odaértek. Mikor eszt elsorolta Miklós bikája, hogy möntek át a hídon, Miklóshon dörgölőcztek az aranalmák. Miklós oszt csak lėszakított ėgyet belüle, zsebre tötte. Bömböl ám az aranbika a híd alatt, kapál. Mikor átértek, kiugrott az aranbika a híd alul, nekiugrott Miklós bikájának, Miklós osztán lėugrott nagy gyorsasággal, úgy az aranbika fejire csapott a fejszével, a csak elterült. Miklós bikája oszt kihasította az aranbikát oszt mögdöglött, a híd asztán elmult. Akkor mögszólalt Miklós bikája: „Mögmontam, hogy nė bánd az aranalmát! Mos mán igyál, ögyél osz pihenynyünk mög!“ Miklós lėcsavarta a jobszarvát, ivott, övött, lefekütt. Másnap osztán főkeltek, útnak indultak. Möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör oszt mögén asz mongya Miklósnak a bikája: „Látod-ė aszt a nagy fényösségöt amott a távolba?“ Aszongya Miklós: „Látom“. Aszongya a bika: „Az a gyémánthíd, ott szintén a gyémánthídnak a karja tele van gyémánt almával, ott szintén van ėgy gyémántbika, az tizėnnécczör erőseb, mint én vagyok, ha a gyémántalmát bántod, el vagyunk veszve!“ Akkorára odaértek. Mikor möntek átal, Miklós csak lėszakított ėgy gyémántalmát, zsebre tötte. Bömböl ám a gyémántbika a híd alatt, kapál. Mikor átértek, kiugrott a gyémántbika a hid alul, úgy föllükte Miklós bikáját, hogy az mingyá elpusztût. Miklós osztán a gyémántbikára úgy rácsapott, hogy az is elpusztult. Odamönt Miklós a bikájáhon, mögsiratta, eltemette, osztán útra kelt.

Mönt, möndögélt, ėcczör oszt elért ėgy röngeteg nagy erdőt, ott oszt lėfekütt. A rézalmát balfelül mellé tötte, az aranalmát jobfelül mellé tötte, a fejihön mög a gyémántalmát tötte, a fejszét mög a lábáhon. Röggel oszt fölérzött, látytya, hogy a három almábul három kutya lött, a fejszébül mög ėgy gyönyörű juhászbot. Aszonygya Miklós: „A jó Isten is engöm pásztornak teremtött! Eddig vôtam gujás, most mán juhász, ėgyik kutyám neve: Ojannehézmindafőd, másiké: Ojanerősmindavas, a harmadiké: Ojanfutósmindaszél!“ Fölvötte a juhászbotot: „Mos mán elmögyök valamölik kirájhon, beálok juhásznak.“ Beért oszt ėgy városba, ott éppen köllött a kirájnak ėgy juhász, de az a kiráj ojan kiráj vôt, hogy nem birta ėgy juhász sė az esztendőt kitőteni, pedig három nap vôt csak ėgy esztendő: mer az mögötte minynyáji juhászát, eleventen mögötte.

Itt, oszt jelöntközött Miklós, hogy beál hozzá juhásznak. A kiráj osztán asz mongya neki: „Hogy hínak?“ Aszonygya: „Miklós a nevem.“ „Mögfogallak, ha eszt a három kutyát nem viszöd ki a juhokkâ!“ „De eszt – aszongya Miklós – nem hagyom magamtul, mer eszt a jó Isten neköm úgy hatta ajándékul.“ Miklósnak anynyit beszélt a kiráj, csak beált hozzá juhásznak, oszt a kutyákat bent hatta a kastélba. A kiráj mökkötöszte a három kutyát vas lánczra, Miklós oszt kihajtott a juhokkal. A hogy legelteti a pusztán a juhokat, ėcczör látytya, hogy mén a kirá kifele, odaköszön Miklóshon: „Mögöszlek!“ Miklós aszongya: „Talán aszt nem töszi? királ őfelsége!“ „Mögöszlek én, Miklós!“ aszongya a királ. Nekiugrott Miklósnak, keszte rágni, Miklós oszt êkijántotta magát: „Nehézmindafőd, Erősmindavas, Futósmindaszél!“ Akkorára a kutyák oda rohantak: „Mit parancsôsz? édös gazdám!“ „Fogjátok mög a kirájt!“ Itt oszt a kutyák mögfokták. A kiráj oszt könyörgésre vötte a dôgot: „Hadd mög az életömet, Miklós fijam! többet so sė bántalak.“ Igy oszt aszonta Miklós a kutyáknak: „Ereszszétök el!“ A kutyák oszt eleresztötték, a királ hazamönt. Miklós este haza hajtott. Másnap oszt ki akart hajtani, de a kiráj a kutyákat viszszatartotta, a királ osztán addig beszélt Miklósnak, hogy hagygya itthun a kutyákat! hogy Miklós otthun hatta, ű mög kihajtott. A kutyákat a kirá bezárta ėgy vas pinczébe oszt útnak indult Miklós ki fele. Miklós látytya, hogy gyün a kirá, igenyöst Miklós fele tart. Mikor odaért, aszongya: „No Miklós! mostan csak mögöszlek!“ „Hát csak nė ögyön mög, királ őfölsége!“ mongya Miklós. „De csak mögöszlek én, Miklós!“ Nekiugrott a királ, keszte rágni a válát. Miklós mögén êkijántotta magát: „Nehézmindafőd, Erősmindavas, Futósmindaszél, gyertök elő!“ Itt oszt a Nehézmindafőd rádült a vasajtóra, Erősmindavas segicscségire mönt, a vasajtó kidült, Futósmindaszél kiugrott, kifele szalatt, emez a kettő is nyomult utánna, mikor kiértek, már akkorára jôlėszötte Miklósrul a kirá: „Mit parancsôsz? édös gazdám!“ Aszongya Miklós: „Szögygyétek szét eszt a haszontalan királt!“ A kutyák mögfokták: ėgyik ėgyikfele húszta, másik másikfele a királt, akkor mögijett, hogy vége lösz az életinek, mingyá könyörgött Miklósnak, hogy hagygya mög az életit:

„Neköd adom a lányomat feleségödnek, ha möghagyod az életömet! még a királságomat is odadom, csak az életömet hadd mög!“ Aszongya osztán Miklós a kutyájinak: „Ereszszétök el!“ A kutyák osztán eleresztötték a királt, akkô minyájan hazamöntek, készültek a lakodalomhon. Miklós emböröket küldött mindönfele, az apjáhon is. Miklós oszt mögesküdött, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

(Egyházaskér.)