15. Őzike.

Vôt a világon ėgy pár szögén család: ėgy aszszon mög ėgy embör, vôt annak ėgy kis fija mög ėgy kis lánya, a kis lánt hítták Ilonkának, a kis fijút Jancsikának. Ėcczör, a mint fekszenek, a kis lán nem tudott alunni, ėcczör hajja ám, hogy az apja és az anynya beszélgetnek: aszongya az aszszon: „Jó vôna eszt a 2 gyerököt möghizlalni, úgyis sok dijó termött, möghizlaljuk űket vele! drága az étel, maj levágjuk!“ Möghajja eszt a kis lán, mikor másnap röggel főkelnek, aszongya a kis gyeröknek: „Jaj, kedves kis testvéröm! édösanyámék mög akarnak hizlalni és levágni!“ Mögijedt ám Jancsika: „Jaj, kedves kis testvéröm! hová lögyünk? mi csinájunk?“ A kis lány vigasztalta: „Nė féjj, kis testvéröm! majd vigyázok én!“ A napságtul fogva nagyon jó sorsuk vôt a kis testvéröknek; még ha nem akartak önni is, muszáj vôt, hogy hízzanak. Csak ėcczör mögén lėfeküttek ėgy este, de a kis lán nem mert elalunni, ėcczör hajja ám, hogy az apja mög az anynya beszélgetnek! mongya az aszszon: „No, apjuk! elėg kövérök mán a gyerökök, maj hônap fôralunk ėgy üstvizet, mögfürösztöm űket oszt levágjuk!“ Möghajja eszt a kislán, főkőti a kis gyerököt: „No, kedves kis testvéröm! tanácskozzunk, mer hônap levágnak bennünket!“ Mögijed a kis gyerök, vigasztalja a kis lán: „Nė búsuljál, maj mögmönekülünk, csak énrám halgass! Maj mikô füröszt az édösanyám, kab föl a szappant, szalagy el vele, majd én utánnad szaladok!“ oszt elalutt a két testvér. Röggel, mikor fölébrennek, látytya ám, hogy sürgés-forgás van, fór a víz az üstbe, mongya az aszszon a kis lánnak: „Vetkőztesd lė a kis Jancsikát, maj mögfürdetytyük!“ Levetkősztette a lány a Jancsikát, kidűtötte a vizet, Jancsika fölkapta a szappant, nekiszalatt az erdőnek. Aszongya az anynya a kis lánnak: „Erigy, kis lányom! vezeszd viszsza a Jancsikát!“ Elszalatt az Ilonka, hogy majd a Jancsikát viszszahozza, hát a mint mén, utoléri a Jancsikát: „No kedves kis testvéröm – mongya a kis lán – vezsd el a szappant, most mán fussunk, mer még utánnunk tanának gyünni!“

Hát a mint mönnek, a kis gyerök nagyon mögszomjuhozik, tanátak ėgy rókanyomot, aszongya a kis gyerök: „Jaj, de mögszomjasztam! én iszok ebbül a rókanyombul!“ aszongya a kis lán: „Jaj, kedves kis testvéröm! nė igyál, mer maj rókává változô!“ Nem ivott a kis gyerök. A mint mönnek, möndögélnek, aszongya a kis gyerök: „Jaj, kedves kis testvéröm! De ihatnám! én iszok ebbül a farkasnyombul!“ Aszongya a kis lán: „Né igyál, kedves kis testvéröm! mer farkassá változô!“ Nem ivott a kis gyerök. A mint mönnek, möndögélnek, möglátott a kis lán pillét, utánna szalatt, ez alatt a kis gyerök ivott őznyombul, mikor a kis lán viszszatért, őzikévé volt változva a kis gyerök. „Jaj, kedves kis testvéröm! mit tötté? möglátnak a vadászok, agyonlűnek!“ Aval kötött ėgy piros szalagot az őzike nyakára, vezette maga után.

Tanátak ėgy rosz gunyhót, bebûtak abba, alig hogy bebûnak, âra mén a kirájnak a vadásza, – a kutya mögérzötte az őzike szagát, odamén a gunyhóhon, a vadász beszól neki: „van oda be valaki, mer belüvök!“ Kigyün a kis lán, mongya neki: „Nė báncsá minket, mer szöröncsétlenök vagyunk! „Odaér akkorára a kiráj, elbeszéltette a kis lányal, hogy hogy kerültek ide! Elbeszélte neki a kis lán, hogy mög akarta űket ölni az anynya, a kis gyerök pedig őzike nyomábul ivott, azért változott őzikévé. A királnak nagyon mögtecczött a kis lán, elvitte magával. A mint hazaértek, a kirá adatott nekik ėgy szobát. De vôt a palotába ėgy Gonoszaszszon, a ki az ű lányát szerette vôna a kirájnak, gondolta: „Most ha ez itt marad, akkor a kiráj eszt vöszi el.“ Tehát másnap délbe mikor kész lött az ebéd, a kis lán ételibe mérget tött a Gonoszaszszon. A kis lán mögötte a mérget, möghalt. Sajnálta a kiráj a kis lánt, eltemettette szépen, mindönnap kijárt a temetőbe. Ezalatt az Öregaszszon a kirájnak tött az ételibe ötetőt, hogy mögöteti, elvöszi az ű lányát! El is vötte, de azért csak kimönt a temetőbe mindön nap.

Ėcczör, a mint kimén a kiráj a temetőbe, talál az Ilonka sirján ėsz szép fehér liliomot, lėszakajtotta és haza vitte, lėtötte az üvegalmárjomra. Hát ėcczör csak elébe áll a felesége, hogy ű nagyon öhetnék az őzikébül! A kiráj asz monta, hogy aszt nem engedi, kiványnyon bármit, aszt teljesíti, de a kirájné aszonta: ű neki nem köl más, csak az őzike! Aszongya a kiráj: „Hogy ha ėgyet alszunk, nem bánynya, hogy ha lėvágják is!“ A mint lėfeküttek, kinyilt az almárjom ajtaja, kirepült belüle ėgy hófehér galamb, a kis őzikét mögölelte, mögcsókolta, a kirájt is mögölelte, mögcsókolta, asz sukta a kiráj fülibe: „Csak még három nap kegyelmez mög a kis őzikének, addig nė vágazsd lė!“ Mikor röggel fölébredt a kiráj, mongya neki az inas: „Fölségös kirájom! az écczaka valami hófehér galamb repült ki az almárjombul, fölségödet mögölelte és valamit súgott a fülibe!“ „Csakugyan igazat mondol Tamás? neköm is ugy tecczött, mintha valami rám hajolt, ki aszt sukta vôna, hogy 3 napig kegyelmezzek az őzikének. Nem löhet az igaz, Tamás! De azé az écczaka kêj föl oszt fog mög!“ Aval a kiráj bemönt a másik szobába, elébe ál a kirájné: „No, édös fijam! itt az ideje, hogy mögölezsd a kis őzikét“ Majd hónap, édös kirájném!“ Elgyütt az este, mögén lėfeküttek, de a kiráj ráparancsolt Tamásra: „Tamás! jô vigyázz, fogd mög a csudát“ A mint lėfekszenek, ėcczör csak mögén kinyilik az almárjom ajtaja, kirepül belüle ėgy hófehér galamb, a kis őzikét mögöleli, mögcsókoli, azután odamönt a kirájhon, aszt is mögcsókolja, asz súgja a fülibe: „Édös kirájom! csak két napig kögyelmezz a kis őzikének!“ Aval berepül az almárjomba, az inas utánna kapott, de nem tutta mögkapni, csak ėgy kis szál tollát huzott ki a farkábul, a maratt a kezibe. Mikor röggel főkelnek, mongya a kirájnak: „No, fölségös kirájom! mögént itt vôt a galamb!“ „Mé nem fogtad mög, Tamás! mögmontam, hogy fogd mög! az écczaka maj magam is vigyázni fogok!“ Aval bemönt a másik szobába, mongya a kirájné: „No, kiráj férjem! itt a hónap, vágazsd lė a kis őzikét!“ „Várjál még! várd mög a hónapi napot még!“ Hát möghatta a kiráj, mikô bemönt fekünni: „No, vigyázz, Tamás! majd én is vigyázok!“ A mint elmulik éfél, kinyilik az almárjom ajtaja, kiszál belüle ėgy hófehér galamb, odamén az őzikére, végig-végigsiratgassa: „No, kedves kis testvéröm! ėgy nap az életöd! mögölet a kiráj, mer a húsodbul öhetnék az én gyilkosom!“ osztán odaröpül a kirájhon, a mint mögölelte, a kiráj mögkapta a kis galambot, mingyá átváltozott szép eladó lánynyá. A kiráj asz kérdöszte, hogy: „Mé montad a kis őzikének: hogy húsodbul öhetnék a gyilkosod?“ Azér montam, fölségös kirájom! mer mögmérgezött a kirájné anynya, hogy ű löhessön a kirájné: a lánya! Êre a kiráj mögharagudott, kiatta a parancsot, hogy a Gonoszaszszont vezessék elő! Elővezették, 4 fele vágatta, a kastéj 4 sarkára kiszögelte, a feleségit az országbul kiüzette, Ilonkát pedig feleségül vötte. Az őzike pedig mögötte a tollat, a mölliket az inas kihúzott az ű (galamb) farkábul, ojan szép 18 éves legén lött belűle, hogy keresni köllött párját. Éltek osztán boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

(Hódmezővásárhely)