34. A bárgyú ember.

Vôt ėcczėr ėgy embėr mėg ėgy aszszon, az embėr ojan bárgyú vôt. Mikor az aszszon êmėnt, az embėrre ráparancsolt: hogy a csirkékre vigyázzon, hogy a kánya el nė vigyen ėgyet sė; szitájja mėg a lisztėt mėg van ott ėgy fazék tejfėl, aszt is köpűjje mėg, mikorára hazagyün, mindėn kíszen lėgyėn! Az embėr, hogy anná könnyebben szitálhasson, öszszefogdosta a csirkéket, öszszekötöszte oszt a kotlóhon kötötte őket, hogy a kánya nė vigyėn el belőlök, hozzáfogott a szitáláshon. Észrevėtte hogy mikor szitál, rázkódik a fara, gondolta magába: jó lėsz, ha odaköti a szílkét (fazekat) a farához, majd öszszerászkódik oszt nem kėl köpülni; ėcczėrre vêge lösz mindėn dolognak. A mint szitált, gyütt a kánya, mėglátta, hogy a kánya viszi a csirkét: fėlkapott ėgygyet vitte az egíszet, szalatt utánna. A mint szalatt a csirke után, odavákta a szílkét az ajtófélhėn osztán eltört; ezen anynyira mėgijett, hogy a tejfėl is oda van, a csirke is odavan, a szilke is odavan, a liszt sincs kiszitálva, az aszszontol is félt, mos mán mi csinájjon? bebújt a kemėnczébe.

Az aszszon mikô hazamėnt: csírke sincs, téfėl sincs, szílke sincs, a liszt is úgy ál, hogy nincs kiszitálva, keresi az urát, nincs sėhol, kijabál neki, az ura halgat a kemėnczébe, nem tanálja. Ėcczėr osztán elkészítette a lisztėt, tésztát, mindėnt, hogy majd süt, mėnt mán fűteni, szalmájé. Begyukta a szalmát a kemėnczébe, még akkor sė szólt az embėr, az aszszon mėggyûtotta a masinát, mikor az embėr eszt halotta, akkor kijabálta, hogy: „Hé, anynyuk itt vagyok a kemėnczébe!“ de már akkor későn vôt, mert az aszszon mėggyútotta a szalmát, aszonta: „Ús sė vagy ėgyébrevaló, mint tűzre!“ Az embėr osztán bentégett.

(Szentes.)