22. Szüz Mária és Mária keresztleánya.

Ėgy nagy gazda embörnek vôt ėgy fijúgyeröke, ėgy másik nagy gazdának mög lėánygyeröke. A két gazda öszszebeszélt: hogy öszszeagygyák a gyerököket: ügön! de itten a fijú aszt monta: hogy ű nem vöszi el aszt a nagygaszdalánt, mi csinájjon ű aval a nagy vagyommal? hanem ű maj szögén lánt vösz el, oszt a lány is mönynyön szögénhön. Itten a fijú szögén lánt vött el és az édösapja borzasztó haragudott, azér mikor a lakodalom elmúlt, a fijának azonnal kinyeret adott, hogy mönyestül ėgygyütt mönynyön a házátul! A fijú elmönt bújdosni.

Möntek űk nagymeszsze fődre és anynyira möntek, hogy tanátak ėgy kirájkastéjt, itt lėültek; akkor vôt még ėgy kevés kinyerük az ėgy kinyérbül, aszongya ű azonnal a feleséginek: „Hallod! én bemék az urasághon, mökkérdözöm, ha valami szolgálatot kaphatnék!“ „Hát mönyé ken!“ mongya az aszszon.“ Bemén az embör az urasághon, kérdözi: „Köl lė, embör?“ Aszongya: „Mindönöm van, csak ėgy kanász köl még!“ Mögfogatta, adott neki ėgy putrit távul a kastéjtul.

Itt osztán ű kanászkodik; a felesége terhös anynyira, hogy mökszülette a gyerököt. Itt a kanász, hogy idegön hejjön van, itt ű üsmeretlen hejjön van, szaladozik előre-hátra, tanákozik a boldokságos Szűzmárijával és az Atyaistennel. Aszongya a boldokságos Szűzmárija: „Hová méty tė szögény embör?“ Aszongya a szögény embör: „Komát keresni, mert így mög így vagyok; mer nem akartam êvönni a gazdalánt, a möliket az apám mondott, êkűdött a hásztul, itt mög idegön hejt vagyok, nem kaphatok komát.“ Nė möny sėhuva, gyere viszsza! mökkörösztöljük mink,“ mongya a boldokságos Szűzmárija. Aval viszszamén a szögény embör, mingyá teremtődött ott ėgy kápolna, abba a kápolnába az Atyaisten lött a pap. Mikô Márija fővötte a kisdedöt, hogy maj viszi körösztölni, ėgy czipó az asztalon ojan szépen gőzölt, hogy a betegágyas aszszon kívánkozott belüle önni. Mökszekte neki az ura, övött belüle, nagyon jôlakott; de a czipó mögén csak egész lött. Márija, hogy elvitte a lánt, nem is kérdöszte, hogy minek körösztöjjék? hanem Márinak körösztölték az ű nevire. Mikor hazamöntek a körösztölésbül, az Atyaisten mög Márija a putriba bemöntek, hát a konyhába tűz sė vôt; de (azért) horták ám be az Angyalok az ételt. Ėcczör mökszólalt a muzsika oj hangossan, hogy még a kastéjt is röngeti. Elküldi az uraság a szolgálóját, hogy nézze mög: micsoda muzsika az a kanásznál? A szolgáló bekukucskált az ablakon, nem látott sömmit, viszszamönt, mögmondani, hogy nem látott sömmit, de itt a nagy zöngéstül nem marathattak, aszongya a kirájné: „Maj elmék én, neköm nem parancsol sėnki, hogy szabad-ė a szobába mönni!“ Êmönt a kirájné, az ablakon bekukucskált, nem látott sömmit, êre mögharagudott a kirájné, nagydühössen bemönt: mikor kinyitotta a konyhaajtót, a főd mögnyílt, a kirájné lėmönt a főd alá. A kiráj nem győszte mán várni a feleségit, asz mondotta: maj elmén ű! Elmönt a kiráj, az is kukucskált az ablakon, nem látott sömmit, êre mögharagudott űs, nagydühössen mönt, hogy maj bemén, de mikor a konyhába mönt, a főd mögnyît, a kiráj is a főd alá mönt. Mos mán nincs kiráj, nincs kirájné.

Az Úristen minygyá odaröndölte a kanászt a kastéjba, kiráj lött, a felesége pedig kirájné. Kirájkottak ėd darabig mán, mikor Márija odamönt hozzájuk, asz mondotta: „Mán kirájkottatok, de a körösztlányomat agygyátok ide, lösz nektök másik.“ Odatták a lėjánygyerököt Márijának, Márija el is vitte, fölvitte a mönynyégbe, ott nevelte oszt későbben szolgálója lött. Mindég oktatta Márija: hogy semmit nė tugyon, nė lásson! A lėjánygyerök mán nagy vôt: 16, 17 esztendős. Mári mindönnap êmönt leselkönni a kertbe, az Atyaisten ott ült az asztalnál Márijával. Itten az Atyaisten aszonygya „Eregy nészd mög, az a lėjány mit lesekszik?“ Márija fölkelt, a lėjány êszalatt, utánna mönt: „Mári lányom! mit láttá?“ kérdözi a lánytul. Aszonygya Mári: „Sömmit!“ „Mon mög lányom! mer elvöszöm fülednek hallását, nyelvednek szóllását!“ A lány nem válalta. „Lėvitetlek a földre!“ mongya neki Szűzmárija. A lány akkor sė válalta. Lėvitték a földre ėn nagy erdőbe, de süket és nem szól a lány. Âra mönt ėgy kirájfijú, möglátta a lėjánt, mökteczczött neki, ű osztán a lėjánynyal öszszeesküdött. A hogy esküdött, úgy élnek Istennek anynyira, hogy a lėjány tehörbe esött a kirájtû. Már most elgyütt az üdő, hogy születni köl, mög is szülte, fijúgyerököt, valami szép fijúgyerököt. Aval a kirá két bábát álított oda mög az édösanynyát, hogy őrízzék a gyerököt. Ėcczör odamönt Márija 11 óratájon, – a ki hogy űlt ott, úgy elalutt – aszongya Márija: „Mári lányom! viszszaadom fülednek hallását, nyelvednek szóllását, mond mög: mit láttá? ha mög nem mondod, elviszöm a gyerököt.“ Háromszô főkérdöszte, Mári aszt válalta: hogy ű nem látott sömmit. Aval a gyerököt fővötte, êvitte, az ű száját (Máriét) pedig bevéröszte. Mikor fölérzenek ezök, nincs gyerök! nézik a száját, hát vérös! aszonygyák: „Mögötte.“ Főkelt az ifijú kiráj, bemén röggel, mind panaszkodik, hogy mögötte, a bábaszszonyok mög rákeszték: „Mögötte! mos láttam, hogy ötte, mikor főkeltem.“ Aval a kirájfi nagydühösségbe gyütt, de asztán lėcsillapodott, mer úgy gondolta: lösz még másik. Mögén születött ėgy lėánygyerököt az aszszony későbben, itt mán az ifijú kiráj 4 bábaaszszont röndölt oda, mög az (király) apját is, anynyát is, őrízzék, hogy a gyerök ê nė veszszön! De mikô gyütt a Boldokságosszűz, mögén elalutt mind ėgytül ėgygyig és a Boldokságosszűz hoszta az első gyerököt Márinak: „Nészd, lányom! de szép gyermök, mon mög mit láttá? ha mögmondod, viszszaadom!“ „Nem láttam sömmit“ monta Mári. „Elviszöm eszt a gyerököt is, jaj neköd asztán!“ Aval a Boldokságosszűz elvitte amaszt is, az ű száját pedig bekente vérê. Mikô főkeltek a bábaszszonyok, minygyá rákeszték: „Mögötte! mos láttam, hogy ötte, mikô főkeltem!“

A kiráj osztán kitötte a nagy vadon erdőbe, aszonta: „Onnan gyütté, oda mönyny!“ Az aszszon sírt-rítt, az Úristen teremtött neki ėgy kis szobát, konyhát, de ott neki önni-inni vôt neki oszt mind a 2 gyerökit mökkapta: a fijúgyerököt, lėjánygyerököt, halását, szólását. Hát a kiráj ėccző: idő várva eszibe jutott neki, hogy kimén vadászni, hanem ű az ű legényivel êtévett: nagy köd támatt, nem tudott viszszamönni. Látott ű abba a kisz szobába gyėrtyavilágot, el is möntek űk oda szálást kérni. Az aszszony aszondotta, hogy: „Szívessen!“ mer minygyá mögüsmerte, hogy az ű ura. Az aszszony osztán készítött jó vacsorát. A kiráj ê vôt fáradva, az aszszony mögvetötte az ágyát; a kibe ű nyugodott, belefekütt a kiráj. Hogy a kiráj elalutt, lėejtötte az ėgygyik lábát, aszonygya az aszszony a gyerököknek: „Tögyétök fő édösapátok lábát! édösapátok az.“ Föl is tötték, mög is csókolták; az inas csak halgatta. Főkelnek űk röggel, mönnek, de ol köd támatt, hogy nem láttak; aszongya az inas, hogy: „Az éjjel így mög így történt, mikô fölségös kiráj uram elalutt: a lábát lėejtötte, aszonta az aszszony a gyerököknek: „Tögyétök fő apátok lábát mög csókojjátok is mög, mer apátok az!“ Ez a kirájnak szöget ütött a fejibe, aszonygya: „No, hát azé sė mönyünk meszszire!“ Mikô beestelödött, mögén odamöntek szálást kérni az aszszonyhon a kisz szobába, mögént röndössen vacsorát készítött nekik (az aszszony.) Mikor ėcczör a kiráj ágyba kívánkozott, mögén lėfekütt, de itt a kiráj tartotta magát. Ėcczör a kiráj a job karját kivákta az ágy szélire; aszonygya az aszszony hogy: „Édösapátok ez, csókojjátok mög a kezit, tögyétök fő!“ de a gyerökök nem bírták. A kiráj osztán elfakatt örömibe sírva, átkarolta a 2 gyerököt, főkelt, azonnal kűtte a legényit hintóké nagy örömmel, hogy a felesége beszélni tudott. Akkor a király újfönt mögesküdött a feleségivel, akkor hitte a kiráj, hogy nem ötte mög a gyerökit.

(Magyarszentmárton.)