23. A három szent királ.

Vôt a világon 3 királ: ėgy Bölcs-, ėgy Gazdag- és ėgy Szöröncse-királ, ėgymással mindég tusakottak, hogy melik a legföjjebvaló kösztük? A Gazdagkirál aszonta, hogy ű a legföjjebvaló, a Szöröncsekirál is aszt monta. Asztán űk hároman parasztruhába őtösztek, útra keltek. Jártak öszszeviszsza, az országba, ėcczör betértek ėgy városba. Ott a szélső házná ėgy szögén kötelesembör lakott, ez a három kirá bemönt oda, szálást kértek. Annak a szögén embörnek kilencz gyeröke vôt; ėgygyik: kicsi, másik: piczi, de nagy szögénségbe vôt a kötelesembör. Anynyi kinyere sė vôt, hogy a gyerököket föntarcsa életbe, de nem vôt péze, hogy vögyön kendört, hogy kötelet készícsön. Itt a három kirá möghált. Másnap főkeltek, a Gazdagkirál látta, hogy nagyon nagy szögénségbe van a köteles, kivött ėgy skatula aranyat, odatta a kötelesnek; „No, mos mán ezön vögyé kendört oszt dolgozz, vögyél rajta jobb házat!“ A szögén köteles mögköszönte az aranyat, a három szent királ elmönt. A szögén köteles fölvitte az aranyat a pallásra: ott vôt ėgy szakajtóba korpa, ű vött ėgy pár aranyat ki a skatulábul, a többit belegyukta a szakajtóba a korpa alá; de ű az aszszonnak aszt nem monta. Ű oszt elindult a városba, hogy majd fogad kocsit, hogy hônap mönnek kendöré.

Itt oszt az aszszon, mikor gyütt ėgy szilvás kufa – a gyerökök ríttak, hogy vögyön az anynyuk nekik szilvát! – az anynyuk fölmönt a pallásra, eszibe jutott, hogy van ott még ėgy kis korpa, hogy azon vösz szilvát a gyerököknek. Odaviszi a kocsihon, aszongya: „Ád-ė szilvát korpájé?“ Aszongya a kufa: „Hon nė annék?“ Vött, adott neki szilvát, beleöntötte a korpát a zsákba. Az embör tanát a városba ėgy kocsit, mögfogatta hônapra fuvarba, hogy maj kendört hozunk! Bemöntek ėgy kocsmába, hogy maj áldomást isznak. Itt oszt öt forintot adott foglalóba oszt a szögén köteles beittasodott, ballagott hazafele. Nagy eső lött akkô nap, az ű háza előtt vôt ėgy kopott árok, teli vôt vizzê, az embör belecsúszott, a sipkája alatt vôt az aran, a mög beleesött aranostul ėgygyütt. A kácsák beletaposták a sárba, a szögén köteles valahogy bevánczorgott, lėfekütt a szín alá. A felesége osztán behúszta a házba, lėfektette oda. Hajnalba osztán kopoktat a fuvaros az ablakon. A köteles fölugrott, kérdözi az aszszont, hun a sipkája? Az aszszon asz mongya: „Hisz, hajadon féve gyütt ken haza!“ Az embör-oszt vôt ėgy rosz kalapja a fejibe tötte – főmönt a pallásra, keresi a korpásszakajtót, de nem tanáli, kérdözi az aszszont: „Hun a korpásszakajtó!“ Az aszszon aszongya: „Tėnnap vöttem a gyerököknek rajta szilvát“ „Hát az aran hun van belüle?“ kérdözi a köteles. „Micsoda aran? – aszongya – én nem tudok benne aranyat, úgy beledűtöttem a zsákba a kufának, a hogy vôt.“ „No, oda a sok aran, aszszon! mögén csak szögénnek marattunk mink!“ monta a köteles. Itt osztán még hécczörte szögényebbek vôtak, mint azelőtt.

Három hétnek utánna viszszatért a három szent királ, látytyák, hogy még szögényebb a köteles. A Szöröncsekirál kivött a zsebibül ėgy nagy ólomgolyót, aszonta a szögén kötelesnek: „Lögyön hozzá szöröncséd!“ A három szent kiráj mögént elmönt az útytyára. A szögén köteles nézögeti az ólomgojót, aszongya: „Mi csinájjak én evel?!“ Odatta a gyerököknek: „Jácczatok vele!“

Akkô nap hozzájuk mönt ėgy öreg halászembör, vitt ėgy rosz hálót, aszonta a szögén kötelesnek: „Csináld mög neköm eszt a hálót! majd kapsz érte ėgy halat.“ A köteles öszszefűzögette a hálót, az öreg halász möglátta az ólomgojót! hogy a gyerökök jácczottak vele, aszonta a szögén kötelesnek: „Ad neköm eszt az ólomgojót!“ A szögén köteles aszonta: „Odadom, ha a legnagyobb halat idadod, a möliket máma foksz!“ Itt oszt odatta neki. A halász rákötötte a hálóra súlnak. Lėmöntek a folóra, a köteles is elmönt. Möghúszták a hálót, sok sok halat kihúsztak, ėgy nagy hal is vôt köszte, aszt elvitte a köteles. Fölbontotta otthun, kigurútt belüle ėgy gyémántgojó. A halat is mögfőszték, mögötték, a gyémántgolót mög begurították az ágy alá.

Ekkor nap mönt ėgy gróf âra, bemönt a szögén köteleshön, hogy majd istrángot vösz nála, möglátta a gyémántgolót, aszongya: „Te, szögén köteles embör! nem adod neköm eszt a golót?“ Aszongya a köteles: „Mit ád érte a gróf úr?“ „Van itt ėgy majorom, van vele háromszáz lánczfőd, aszt neköd adom mög ėgy zacskó aranyat!“ Odatta neki a gyémántgolót, elmöntek a városházáhon, átiratták a majort a főddel ėgygyütt. Akkorára a kufa hazahoszta az aranyat, a mit az aszszon odadott a korpával, mer attul félt, hogy aval csak lė akarják űtet záratni. Addig kutatta, addig kereste, hogy hun atták neki a korpát? még mög nem tanáta. Vôt neki ėgy üres házhejje, ott csináltatott ėgy palotát, a hogy hánták ki a fődet, mögtanáták sipkástul az aranyat is. A palota elkészült, tizėnkét köteleslegén dôgozott a méhejbe, ű mög csak urassan sétált és parancsolt.

Ez alatt az üdő alatt viszszaért a három szent királ, látytyák, hogy a rosz ház hejjin mög az üres telkön nagy palota van, aszongya a Szöröncsekirál: „Látod-ė, tė? Gazdagkirál! hogy én vagyok a föjjebbvaló, nem tė. Tė attá neki ėgy skatulaaranyat, én mög csak ėgy ólomgolót attam; az aranbul szögényebb lött, mint vôt, az ólomból mög gazdag lött.“ Sokájig eldiskuráltak űk ketten, még a Bölcskirál asz nem monta: „Löhet neköd bármönynyi aranyad, ha szöröncséd nincs, nem ér sömmit tönkremész, êfogy az aranyad.“

(Egyházaskér.)