27. A koma.

Vôt a világon ėsz szögény embör, annak vôt ėgy legényfija, ojan tizėnhárom éves löhetött, kimöntek szántani. Úgy möntek ki: hogy a nap nem gyünnek haza, maj oda lösznek két nap. De este, mikor kifoktak, aszongya a gyerök: „Édösapám! én elmék haza, mögnézöm édösanyám: nem-ė betegödött mög máma?“ „A, fijam! sosė möny, mer nem gyüsz ki hajnalra: mire be köl fogni!“ mongya az édösapja. „De kigyüvök, édösapám! még hamarébb is.“ mongya a gyerök. „Hát eregy! de ha kin nem lösző két órára, kikapsz!“ A gyerök öszszeszötte magát, mönt haza. Mikô hazaért, gondolta magába: hogy kösse ű be most magát az anynyáhon? mikô nem vári. A szín alatt vôt a macska, csöngő vôt a nyakába, kivötte a nyakábul a csöngőt és az üvébe akasztotta, négykézláb ált az ajtóba, elkeszdött nyávogni. Mán akkô a bírókoma ott szerelmösködött az anynyával a házba, aszongya a bíró koma: „Ereszd be a macskát, nė nyėrvogjon!“ „Nem eresztöm be! – mongya az aszszony – mer mögöszi az asztalon a rétest.“ „Nem öszi mög mind, hágy a még belüle!“ Az aszszony beeresztötte. A macska sütétbe odamén az asztalhon, raki a rétest a tarisznyába. Ėccző mögén nyėrvog a macska kifelé, aszongya a bíró koma: „Eregy mán, ereszd ki, nė nyėrvogjon!“ A gyerök kimönt, viszszakötötte a macska nyakába a csöngőt, az ablakra mönt halgatóczni. Ėcczör aszongya az anynya: „Ugy-ė, komám! hônap mőre szántanak? maj hônap viszök ebédöt!“ Aszongya a koma: „Nem bírsz hozni, mer mink is ott szántunk a komájéknál, a mi ökrünk is a kételső ojan, mind a komájé, nem üsmered fő! De mégis maj lėterítytyük a két elsőt fekete szűrrel!“ Aval elhalgattak, a gyerök is mögindult, mén kifelé. Mikor a gyerök kiér, nem szól sömmit sė, a rétest eltötte, aval lėfekütt.

Másnap úgy tíz órakor, mikor kifognak ötetni, az apja nem hatta egészen kifogni, hogy maj csak ott annak nekik önni. Mikor öttek az ökrök, aszongya a gyerök: „Édösapám! én ezöket az ökröket lėterítöm fekete szűrrel, mer nézze ken csak, nagyon kimelegöttek.“ Aszongya az apja: „Bánom is én, fijam! akármit csinálsz.“ A gyerök mingyá lėtakarta a két elsőökröt fekete szűrrel, az apja mög mingyá bontotta a kinyeres tarisznyát, hogy maj öszik. „Nė ögyön ken, édösapám! aszonta édösanyám: hoz dére önni.“ „A, – aszongya az apja – nem igaz a mit tė beszélsz, hisz máma búzát mos!“ „De bizon hoz önni!“ mongya a gyerök. Az embör féretötte a tarisznyát, nem övött. A főd végin vôt ėgy nyárfa, aszongya a gyerök: „Édösapám! a ki annak a nyárfának a tetejibe fő bir mönni a madárfészöké, az öszi mög az ebédöt!“ „Nohát próbájjuk mög, nem bánom! möjikünk mén föl?“ Aszongya a gyerök: „Hát ken mönynyön fő először! ken az öregebb.“ Az öreg embör nem bírt főmönni, a gyerökön van a sor, főmönt a madárfészökhön, lėhozott hét madártojást. Odamén a kocsihon, âra néz a gyerök a falu felé, még meszszirül mögpillantotta az édösanynyát, mongya az apjának: „No, édösapám! ahun gyün édösanyám, hozi az ebédöt.“ De az apja csak a kocsi alá húzódott, mert bízott, hogy ű mán nem öszik az ebédbül. Ėcczör az aszszony odaért irántyukba, mingyá szalad a gyerök elébe, aszongya: „No, édösanyám! mit hozott ken? ojan éhössek vagyunk!“ „Tudom, hogy éhössek vattok, hanem alig bírtam ide tanáni, hogy az ökrök lė vannak terítve“ mongya az aszszony. „A gyerök takarta lė, aszonta, hogy nagyon kimelegöttek.“ mongya az embör. A gyerök mingyá kibonti az ételt, látytya a gazda, hogy a felesége hétfélét is hozott önni, aszongya: „Hát, ojan sokfélét hosztá? hiszėn máskor ėgyféle is ölég vôt.“ „Hosztam ám – mongya az aszszony – mert mostan anynyi telt.“ A gyerök odaül az étel mellé, az embör csakúgy paslog, nem öszik. Aszongya az aszszony: „Hát, ken mé nem gyün önni? kennek hosztam!“ „Fogadást töttünk – mongya az embör – elvesztöttem az ebédöt.“ „Gyüjé ken csak, ögyé ken!“ De a gyerök nem hatta az apját önni. Mikor jô lakott a gyerök, aszongya:

„Hej! de jó vôna ez a kis étel a körösztapámnak, tudom, jóizűn mögönné!“ „Jô mondod gyerököm – mongya az édösanynya – meszszi szánt-ė, körösztapád? vigyé neki önni!“ Aszongya a gyerök: „Nem meszszire szánt, ėhun vannak-ė!“ Az anynya rakott ėnynyėhány pogácsát mög cziczvarát (rotytyantott tojásbû: rátotta) ėgy kis tálba a komájának, êkűtte a gyeröktű a körösztapjáhô. A mint mönt a gyerök, êhajigálta az ételt az úton, mikor a körösztapjáhon ért, aszonta neki: „Tisztöli édösanyám! aszt üzeni: hogy édösapám möktutta, hogy ken êszerette az édösanyámat, hanem vigyázzé ken, ha édösapámat láti ken, hogy êre gyün a fejszével, akkor szalagygyé ken, de nė kentökhön, hanem mihozzánk, mer édösapám úgyis kentökné keresi kendet!“ Aval a gyerök viszszamönt, aszongya az apjának: „Édösapám! aszt üzeni körösztapám, vigye ken el neki a fejszét, igazícscsa mög vele az ekét!“ Az apja vötte a fejszét, mönt vele sebössen. A mint mén, láti a pogácsákat a fődön, éhös vôt, szödögélte öszsze, a komája mög gondolta: „Nem ölég, hogy a fejszét hozi, hanem még tégladarabokat is szöd!“ fölfokta a gatyaszárát, elkeszdött szalanni. Mögláti eszt az aszszony, asz kérdözi a gyeröktű: „Mé szalad körörösztapád?“ „Látta ken, hogy küvecsegöt szödött édösapám, most agyonveri körösztapámat, a mé kendet elszerette az écczaka, azé szalad körösztapám.“ Elkeszdött szalanni a felesége is az embörnek. Az embör hátratekint, láti, hogy a felesége szalad, szalad űs utánna, mikor a gyerökhön ér, aszongya: „Mé szalad édösanyád? fijam!“ „Mé szalad? égve hatta a konyhába a tüzet, osz möggyulatt a ház, most ég!“ Akkor elkeszdött az embör is szalanni az aszszony után. A felesége hátranézött, látta, hogy az ura mos mán ű utánna gyün anná jobban szalatt. Mikor a kapuhon ért az aszszony, órra bukott a komájába, az ura mög ű benne, êkeszte az aszszony: „Ó, jaj! nė báncsé ken, nem szeretöm többet a bíró komát!“ „Hát szeretted?“ kérdözi az embör. „Szerettem, de mán nem fogom szeretni!“ Az embör osztán ellátta a bíró komát is mög a feleségit is úgy, hogy a bíró komának nem vôt többet kedve odamönni, a gyerököt mögdicsérte. Asztán éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

(Magyarszentmárton.)