26. A fájóslábú mester a harangozó hátán.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon ėgy falu, abba vôt ėgy templom, vôt annak ėgy baktérja, de nagyon félős vôt, de a pap is nagyon félt, úgy, hogy este nem mertek kimönni. Vôt a faluvégin ėgy rosz ház, vôtak a faluba dėjákok is, de mindég éhössek vôtak a dėjákok. Ėcczör elhatároszták a dėjákok, kimaradást tösznek, maj szöröznek űk maguknak önnivalót és úgy is lött. Elmöntek a rosz házhon, 2 ott maratt, 2 pedig elmönt ėgy báránt keríteni „No, aszongya – még tik oda lösztök, addig törünk ėgy kis dijót!“ Ezalatt a bakter fölmönt a toronyba, hogy majd elharangozi éfélt, hajja, hogy beszélgetnek mög hogy pufognak, gondolta magába a bakter: „Elmék a mestörhön, előhívom, hogy itt vannak a szellemök!“ Szalad a mestörhön: „Mestör uram! mestör uram! ébregyön! itt vannak a szellemök, föltámattak a halottak!“ „Dehogy támattak, János! mongya a mestör, csak eregy, nészd mög, hogy mi löhet a’! Én nem möhetök, mer fáj a lábom!“ mongya a mestör. „Fölvöszöm én a hátamra, csak gyűjön!“ osztán fővötte a hátára, vitte. Ez alatt mán nem győztėk várni a czimborájukat a dėjákok, kinésztek, hogy gyün-ė mán a 2 czimbora, vagy valami baj történt? Úgy látytyák, mintha gyünnének, odakijátanak: Gyűjenek gyorsan! mög van mán a kés fenve, vágjuk el a nyakát!“ (A bárány nyakát értették). Aszongya a mestör a harangozó hátán: „Mit kijátanak, János?“ De János is mögijett ám, aszongya: „Nem halottam, mestör úr!“ „Kérdöszd mög, János!“ mongya a mestör. János odakiját: „Mit kijabáltok?“ „Hozzad hamar – mongyák a dėjákok – ki van mán a kés fenve, vágjuk el a nyakát!“ De mán erre a harangozónak is csurgott a verítéke, a mestörnek sė fájt tovább a lába, lėugrott a harangozó hátárul, elszalatt, mög sė ált hazájig, három nap folvást rászta a hideg. Szalatt a harangozó is, de a mint szalatt, elesött.

A dėjákok nem kaptak báránt, gondolták: „Jó lösz disznó is!“ de a mint kieresztötték az ólbul, szalatt szömönszöktibe (sebessen), éppen akkorára ért a harangozóhon, mikor föltápászkodott, lába közé fokta a harangozó, oszt vitte a disznó, a harangozó kijátott a mestörnek: „Jaj! engöm mán visznek!“ asz gondolta, az ördög viszi, eszt möglátták a dėjákok, azok is szömönszöktibe szalattak: „Jaj, szalagygyunk! Gyurkát, Pistát viszi mán az ördög.“ A disznó pedig mög sė állott a kocsmaajtóig: a kocsmárosé vôt a disznó, onnan lopták el a dėjákok. Nagyotnéz a kocsmáros, kihíjja a feleségit: „Gyere mán, anynyuk! nészd mit hozott a disznó!“ „Nízi az aszszon, hát a János bácsi, a harangozó. Fölnyitytya a szömit a szögén harangozó, aszongya: „Nė báncsatok, jó lelkök! többet nem iszok, sė nem kártyázok!“ Nézik János bácsit, mi lelte? aszongya a kocsmáros: „Híjunk doktort! ennek möghibbant az esze, hisz nincsenek itt jó lelkök, angyalok!“ Kihítták a doktort, akkor beszélte el János bácsi osztán; mi történt. Kimöntek a rosz hászhon, (látták) hogy ott a dijó, mogyoróhaj, úgy tutták mög, hogy a dėjákok vacsoráltak.

(Hódmező-Vásárhely.)