5. Pézös.

Vôt ėsz szögén embörnek 3 fija, a legöregebbiket Pézösnek hítták. Mikor mán főnyőttek, aszongya nekik az apjuk: „Mos mán ölég nagyok vattok, êmöhettök szôgálni, nė tarcsalak bennötöket!“ A három fijú nem akart ėgymástul elmaranni, a Sárkánnál mög részesök köllöttek, êmöntek a Sárkánhon résztfogni: ėt táblabúzát főfoktak. A Sárkán kikötötte, hogy 3 nap alatt ê köl végezni, három nap ėgy esztendő. Pézös mög kialkutta, hogy mindön nap önni vigyenek neki, de hogy mijé dôgoznak: pézé, vagy búzájé, vagy másé? ârul nem vôt szó. Első délbe levest, paprikást mög kalácsot vitt nekik a Sárkánnak a lekfijatalabb lánya; a leves mög vôt mérgezve. A levesbű nem öttek, a parikást mög a kalácsot mögötték. Aszongya a lá: „Hát nem öszik mög a levest?“ Aszongya Pézös: „Nem ám! vidd haza apádnak, ögye meg ű!“ Mikô viszszavitte a lá, aszongya az apjának: „Apám! Aszonta Pézös, hogy a levest ögye mög kê!“ „Mögájjon a kutya, maj rászödöm!“ Másik délbe a középső lán vitte ki (az ételt:) a levest, kápisztáshúst mög rétest vitt ki nekik. Akkô a kápisztáshúsba vôt az étető, abbul nem öttek, a levest mög a rétest mögötték. Aszongya a lá: „Hát nem öszik mög a kápisztáshúst?“ Aszongya Pézös: „Nem ám! vidd haza apádnak, ögye mög ű!“ Mikô viszszavitte a lá, aszongya az apjának: „Apám! aszonta Pézös, hogy a kápisztáshúst ögye mög kê!“ „Mögájjon a kutya! maj rászödöm!“ Harmadik délbe levest, szármát mög csőregét vitt ki nekik a legöregebb lá, akkor a szármába vôt az étető, abbul nem öttek, a levest mög a csőregét mögötték, a szármát ott hatták. Mán akkô körösztbe vôt rakva a búza, ârul beszélgettek, hogy mit kérjenek: búzát, vagy pészt, vagy más valamit? Aszongya a legöregebb lán: „Hároman vannak kêtök, kérjék el az apámtul a tűzvágóustort mög a láncsát mög a paripát, jó lösz a kêtöknek, hasznát vöszik kêtök.“ Pézös mingyá rá is ált, hogy aszt kérik: a tűzvágóustort mög a láncsát mög a paripát, de aszonta a Sárká: ű aszt nem adhati, hanem a mönynyi pészt kérsz, Pézös! anynyit adok; a nélkül nem boldogulok.“ Nem atta, adott nekik arant. Akkô a két fiju hazamönt, Pézös pedig êmönt máshová szôgálatot keresni, hogy ne ögye az apja kinyerit.

Mén, mén, möndögél, elmönt egy kirájhon: a kirájnak mongya, hogy szôgálatot keres; most a Sárkánnál takart, de mindég étetőt töttek az ételbe, ű ojjan hejjön nem szôgál. A kiráj aszongya: „Ijen embör köl neköm, a ki tugygya: hun lakik a Sárká! mög mán vôt ott, tugygya a járást, hun mi van.“ Aszongya oszt a kirá Pézösnek: „Tė mán vôtál a Sárkánál, hozd el a Sárkántul a Sárkán tulajdon lányát: a lekszöbbiket, az aranhajút! Pézös nagy gondbaesött, bánta mán, hogy minek monta a kirának, hogy a Sárkáná takart?! Elmönt a Sárkán palotájáhon, ott öregkûdússé vát, hogy a Sárkán mög ne ismerje szálást kért. Aszonta a Sárkán: hogy ű szívessen ád szálást. Lėfekszenek. A Sárkán mög a felesége nagyon méjen elalutt, de Pézös nem birt elalunni, mindig a vôt az eszibe: hogy lopja ű el a Sárkán lányát, az aranhajút? Ėcczör éféltájba a Sárkán paripája nagyon kapar, rug, vág. Kimén Pézös, aszongya: „Mija, édös lovam?“ „Eregy be, Pézös! ott van a tűzvágóustor fölakasztva a házba, vödd lė! háromat szól, de nė féj, nem kel föl a Sárkán. Osztán bemégy a láncsájé, ott van az is, háromat szól az is, de nė féj, nem kel föl a Sárkán, csakúgy félálomba beszél, ha beszél is!“ Aszongya Pézös: „De néköm az aranhajú lányát köl êlopnom!“ „A majd osztán lösz!“ mongya a Sárkán paripája. Bemönt Pézös, nyúl a tűzvágóustoré, aszongya a tűzvágóustor: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz – mongya a Sárká – hun van Pézös?“ Kis üdő vártatva mögén aszongya a tűzvágóustor: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz! – mongya a Sárká hun van Pézös?“ Kis üdő mulva aszongya a tűzvágóustor: „Juj, juj! nem mondom mán többet!“ Lėvötte, kivitte, azután bemönt mögén, nyúl a láncsájé, aszongya a láncsa: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz! – aszongya a Sárká – hun van Pézös?“ Kis üdő vártatva mögén aszongya a láncsa: „Sárká, visz Pézös!“ Maj halgacz, hun van Pézös?“ Kis üdő mulva aszongya a láncsa: „Juj, juj! nem mondom mán többet!“ Elvitte a láncsát is, aszongya: „No, gyerünk!“ A ló tátos vôt, aszongya: „Még nem löhet! vágj rá a tűzvágóustorral a tűzlángra mög még be köl szôni a Sárkának!“ Pézös osztán rávágott a tűzlángra, máskép nem löhetött kimönni, oda hajult az ablakra, de mán akkor a lovon vôt, aszongya: „Sárkán! viszöm a láncsádat, tűzvágóustorodat, a lovadat! A Sárkán kiszalatt a ház elébe, aszongya; „Ha êgyüsz, csak szójjál!“ Aszongya Pézös: „Szólok, mindönkô szólok!“ Azután mönt a lányé Pézös, a lova elmondott neki mindönt, hogy fogják elhozni. A lova csónyikké változott a vízbe, ű mög öreg halászszé. Pézös bemönt a víz szélire, hogy lássák, hogy ű halász, azután êmönt a Sárkánhon, szálást kért, aszonta a Sárkán: „Szívessen!“ Éféltájba nagyon elaluttak, odamönt az átyhon, mökkereste, hun van mökkötve a Sárká feleséginek a dėrėkára az aranbőcsőnek a láncza; mert abba fekütt a Sárká lekszöb lánya. Möktanáta, aszongya a bőcső: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz, hun a Pézös?“ Mögén mongya: „Sárká, visz a Pézös!“ „Maj halgacz, nincs itt!“ mongya a Sárká. „Jaj, jaj! nem mondom mán többet!“ Lėvötte, kivitte, a csônyik êvát lójé, a lovára tötte: „No, hátmos má gyerünk!“ Aszongya a lova: „Be köl szólni a Sárkának!“ Odahajult az ablakra, aszongya: „Elvittem a tűzvágóustorodat, a láncsádat, a lovadat, mos viszöm az aranhajú lányodat!“ A Sárká kiugrott, aszongya, ha êgyüsz, szójjá!“ „Szólok, mindönkô szólok!“ Elvitte a kirának a lánt, aszongya a lán: „Ugyan Pézös, neköd visző-ė, vagy másnak?“ „Jobban viszlek magamnak, mint másnak!“ „Ha tunnám, nem magadnak visző, itt ez a kis budli (:bicska) minygyá agyon szúrnálak. Nem esküdök mög addig, még az apámat, az esküdőgyűrűjit mög az ingit ê nem hozik!“ Pézös haza vitte az aranyhajú szép lánt. A kiráj ėgyre monta, hogy eskügygyenek, de az aranyhajú lán csak aszonta: „Nem esküdök mög addig, még az apámnak az esküdőgyűrűjit ê nem hozik!“ A kiráj asztán behívatta Pézöst, monta neki, hogy a Sárkának hozza el az esküdőgyűrűjit. Kimén a lováhon, ráborul, rí; aszongya a lova: „Ne búsûj sėmmit! elhozzuk mink aszt is, csak úgy tögyél, a mint én mondom.“ Akkô Pézös êvát Öregremötéjé, ê keszdött imátkozni. Kigyün a Sárká, Pézös szálást kér tűle, aszongya: „Szívessen!“ Lefekszenek Éféltájba kimén a Sárká felesége – nagyon sokájig kin vôt – Pézös mög oda fekütt a Sárká mellé, aszongya a Sárkának: „Agygya kê neköm is a gyűrűt!“ A Sárkán odatta. Pézös lėmönt az ágyrû, bebût az ágy alá. Begyűtt a felesége, Pézös mög kimönt, beszólt az ablakon: „Mos viszöm az esküdő gyűrűdet!“ A Sárkán a felesége hasára vágott, aszongya: „Hová tötted a gyűrűt?“ „Micsoda gyűrűt? hisz nem neköm atta kê!“ mongya a felesége A Sárkán kiszalad a ház elébe, utánna kiját Pézösnek: „Ha mászszor is êgyüsz, szójjál!“ Aszongya Pézös: „Szólok, mindönkô szólok!“ Pézös haza vitte az esküdőgyűrűt, odatta a kirának, a kirá ėgyre monta: „Mos mán eskügygyünk!“ De az aranhajú lán aszonta: „Nem esküdök mög addig, még az apámnak az esküdőingit ê nem hozik!“ „A kiráj behívatta Pézöst, aszonta neki, hogy a Sárkának hozza el az esküdőingit. Kimén Pézös a lováhon, ráborul, rí; aszongya a lova: „Nė búsûj sėmmit! elhozzuk mink aszt is, csak úgy tögyél, a mint én mondom! Erigy, kérj három szöm kendörmagot a kirájtû, mög hoszd el a tűzvágóustort magaddal!“ A három szömkendörmagot a lónak atta. Mikô odaértek, akkô a Sárkán mán kin fekütt az udvaron, nem ben a házba, Pézös belopóczkodott az ágy alá, a ló mög az ôrábû ráfútt a Sárkánra ėgyet (kendermagot.) A Sárkán ingibe a balha szaladozott nagyon – a kendörmagbul balha lött. Akkô befútta a másik szömet, most mán ketten szaladoztak, azután befútta a harmadikat, össze-visszaszaladosztak, vôtak hároman. A Sárkán mögharagudott, lėvetötte az ingit, behajította az ágy alá, Pézös mög ott vôt, főkapta, kiszalatt vele, a lovára űt, a tűzvágóustorral mög rávágott a tűzlángra, aszongya: „Viszöm az esküdőingöt!“ Aszongya a Sárká: „Ha mászszor êgyüsz, szójjál!“ „Szólok, mindönkô szólok!“ mongya Pézös. Elvitte szöröncséssen, odatta a kirának, a kiráj ėgyre monta, hogy eskügygyenek! de az aranhajú lán aszonta: „Nem esküszök mög, még az apámat ê nem hozik a lakodalomba. A kirá behívatta Pézöst, monta neki, hogy a lánnak hozza el az apját is! Kimén Pézös a lováhon, ráborul, rí, aszongya a lova: „Ne búsúlj sėmmit! elhozzuk mink a Sárkánt is, csak úgy tögyél, a mint én mondom!“ A Sárká a főd alul bút ki élelmet keresni: madarakat, nyulakat, aszonta Pézösnek a ló: „Kérjé a kirátû tizėnkét fejszést mög fűrészöst!“ Êmöntek az erdőbe, közel a Sárká palotájáhon, êkesztek kopogni nagyon, a Sárká kibût a főd alul, hogy mit csinálnak? „Annak a disznó Pézösnek csinálunk koporsót!“ monták neki. „No, akkor én is segítök! mer mán sok mindönömtű mögfosztott!“ monta a Sárkán. Mökcsinálták jó erősre a koporsót, belebût a Sárká, aszonta, ha ű nem biri szétrugani, akkô a Pézös sė biri; lėszögeszték erőssen, mögrugi keményen, de mök sė mozdul a koporsó. Mögrugi másocczô a hogy csak biri, akkô sė bírta szétrúgni, mégcsak mök sė mozdult Aszongya Pézös: „Itt vagy, kutya, mijénk vagy tésis!“ Êvitték, odatták a kirának. Sok nép öszszegyűlt, vôtak ott bárók, grófok, nagyülepű tótok. Pista is ott vôt (egyik mesehallgató.) A kirá oda mönt a koporsóhon, hogy maj mögnézi ű, mijen az a Sárká? Mikô főbontották, a Sárká neki a kirájnak! szétszötte tisztára, Pézös mög a láncsával a Sárkánt végeszte ki, úgy oszt az üvé lött az aranhajú lán, ű esküdött mög vele.

(Magyarszentmárton.)