1. Köles.

Vôt ėgy kirájnak három fija: ėgygyet hittak Árpának, másikat Zabnak, harmadikat Kölesnek. A kirájnak ėgygyik szöme mindég sírt, a másik mög mindég nevetött; a lekkiseb fija aszt tudakolta a bátytyajitúl, hogy az atytyuknak az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mijé nevet? aszt kitudakolik akárhogy. Itten bemönt a legöregeb: az Árpa, tudakojja mos mán az atytyát, hogy az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet? „Kimöny elűlem, mit tudakolócz tė, ez a kés minygyá beléd mén!“ De nem tágított ű, hogy addég nem mén ki, még mög nem tugygya: mé sír az atytyuk ėgygyik szöme, a másik mög mé nevet? Aval fölkapta az atytya a kést az asztalrul, a legén mönt kifelé, a kést hajította utánna, az ajtóba ált mög. Asz kérdöszte a Zab, hogy mit mondott atyánk? „Eregy be, maj mögmonygya neköd is, a mint neköm mögmonta.“ Bemönt a Zab, kérdöszte atytyát: „Ugyan fölségös kirájatyám! az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer minygyá a kés beléd mén!“ de ű sė tágított, hogy addég ki nem mén, még mög nem tugygya: mé sír az ėgygyik szöme, a másik mög mé nevet?“ Az atytya fölkapta az asztalrul a kést, utánna hajíntotta, az ajtóba mögált. Itten a legén kimönt, asz kérdözi a Köles: „Hát mit mondott a kirájatyánk?“ „Eregy be, majd tėnéköd is mögmonygya, úgy mint nekünk!“ A Köles kardot köt, bemén az atytyáhon, oda ál az atytya elébe az asztalhon. „Ugyan fölséges kirájatyám! az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer ez a kés minygyá beléd mén!“ „De én fölségös kirájatyám ki nem mögyök, még mög nem monygya: az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ A kiráj főkapi a kést, igenyöst vági az ėgygyik karpereczczibe, de úgy, hogy mögált benne a kés. Köles mögén aszonygya: „Monygya mög fölségös kirájatyám! az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer ez a kés mögén beléd mén!“ „Nem monygya fölségös kirájatyám? addég ki nem mék, még mög nem tudom, hogy az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ No, akkor a kiráj kapi fő a kést, vági a másik karpereczczibe. Aszonygya mögén Köles: „Hát fölségös kirájatyám, én addég ki nem mék, még mög nem monygya: mé sír az ėgygyik szöme, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer ez a kés minygyá beléd mén!“ „Mán fölségös kirájatyám én addég ki nem mék, még mög nem monygya: az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ Kapi föl a kiráj a kést, vági igenyöst a homlokába, de úgy, hogy mögál a kés benne. Asz monygya: „Látom fijam, tė mán dėrėkab embör vagy, mint bátyád, neköd mögmondom: mé sír az ėgygyik szömöm, a másik mög mé nevet? Hogy tik micsoda dėrék vitézök vattok, ėgy kirájnak sincs ijen három dėrék, vitéz fija, azé örvendözik bennetök, a másik szömöm pedig azé sír, hogy tik országot-világot nem tróbátok.“ Aval kimönt Köles, az alatt a két bátytya odakin tötte a törvént, hogy Köles ojan sokájig bent van, kiráj atyánk ű neki mögmonygya. Mikô kimönt Köles, kardotfoktak, aszonták, hogy térbetyűjjön lė. Köles lėtérbetyűl, aszonygya neki a két bátytya: „Hát vald ki Köles, mit mondott kiráj atyánk, mon mög, mer külömben vége az életödnek!“ „Ha csak az (t. i. a baj) van, nem is köl neköm lėtérbetyülni bátyáim, mökmonthatom én aszt talpon álva is!“ „Hát mon mög!“ „Aszonta a kirájatyánk, hogy mink micsoda dėrék három vitézök vagyunk, ėgy kirájnak sincs három ijen vitéz fija, azér nevet az ėgygyik szöme; a másik szöme mög azér sír, mer sėmmi világot, sėm országot, sėm vitésségöt nem tróbálunk a világon; jó lösz, ha elmögyünk országot-világot tróbálni.“

Elindul az Árpa, mén, anynyira mén, hogy elér ėgy részhídat. Mikor eléri a részhídat, lėtérbetyül, hálát ád az Istennek, hogy már elérte a világ végit. Mos fal oszt fölül a lovára, elmén viszsza haza. Mikor hazaér, kin sétál a kirájatytya az udvaron: „Hát viszszagyütté fijam, Árpa?“ „Viszsza – aszonygya – fölségös kiráj atyám, mer én mán a világ végin vôtam!“ „Hát ugyan fijam, hun löhet az a világ vége? mikô én mán mögöregöttem, még sė tudom!“ „Én fölségös kirájatyám egészen a részhídig vôtam!“ „No fijam, tė jis elmönté! mer mikô még anyád élt, mögfrüstököltünk, mire az ebéd mögfőtt, sétálásképpen mögjártuk!“ Aszongya a Zab, maj elmén ű! A Zab is elindult. Mönt, anynyira mönt, hogy elérte az ezüshídat; lėszált a lovárû, lėtérbetyül, hálát ád Istennek, hogy mán elérte a világ végit. Itten fölült mögén a lovára, elmönt haza. A kirájatytya mögén kin sétál az udvaron: „Viszszagyütté fijam, Zab?“ „Viszsza, fölségös kiráj atyám, mer én mán csakugyan elértem a világ végit!“ „Ugyan fijam, Zab! hun löhet az a világ vége? mikô én mán mögöregöttem, mék sė tudom!“ „Fölségös kirájatyám, én egészen az ezüsthídig vôtam!“ „No, te mégis emböreb vagy, mint az Árpa bátyád; mer mikô mögöttük az ebédöt, sétáláskép mögjártuk, mikô az anyátok még élt, aval!“ Aszonygya Köles: „Maj elmék én fölségös kirájatyám!“ „No, ha elmégy, nė kerezsd fő a világ végit; hanem kerezsd fő Ződ Imrét!“ Elindul Köles, mán anynyira mén, hogy elér ėgy várost, ėgy Öregaszszony kitekínt az ablakon, aszonygya: „Hova mégy Köles?“ „Mék – aszonygya – keresöm Ződ Imrét!“ „De fijam, nem töszi mög tėveled ez a ló az útazást; hanem möny viszsza, van az atyádnak a hetedik ménösbe ėgy hámfalábú, rosz szürke lova!“ Oda vet neki ėgy marék aranyat az Öregaszszonynak, hogy vele ojan jót tött, jót mondott. Viszszamén tėhát Köles, aszonygya a csikósnak, hajcsa be a hetedik ménöst! A csikós behajtotta a hetedik ménöst; a szürke nem akart sėhogy sė bemönni az udvarra, a csikós nagyot rávágott, a szürke beugrott a kapun. Mit cseleködött a szürke? bebût ėgy disznóólba, keresi a Köles, kérdözi a csikóst: „Hun a szürke? nincs itthun, nem gyütt haza!“ „Dehogy nem, még ráváktam, nem akart bemönni; hanem keressük az udvarba!“ Keresik anynyira, hogy möktanálik a disznóólba, ott búsúl a szürke; addig vákta, kaparta föl a dudvát, hogy kivágott ėgy rėzsdás kardot. Köles a rėzsdás kardot bevitte a házba; anynyira bele vôt rėzsdásodva a kard, hogy nem bírta kihúzni a hüvejbű – mögfogatta atytyávâ a hüvejt, ű mög fokta a kardot, húszták anynyira, hogy kihúszták belüle; de mire kihúszták, a kiráj elesött. Hát itt Köles kapta a kardot, kitisztította fényösre, a hüvejbe tötte, az ôdalára kötötte. Kipuczolta a rosz rėzsdás nyergöt, a ki a palláson hevert, a szürkéjit, a kantárt is kipuczolta, főkantároszta a lovat, a nyergöt főtötte, fölűlt, úgy oszt útnak erett. Mönt, anynyira mönt, hogy beért Ződ Imrének a határjába, akkô elkeszdött beszélni, hogy hova mönyünk Köles? „Keressük Ződ Imrét, ha halottad vôna valaha annak a hírit?“ „Itt vagyunk a határjába. No, – aszonygya – tė emböreb vagy, mint atyád, mert atyáddâ hét esztendejig jártunk; de még a határjába sė möhettünk be, tėveled mög begyüttem. Most mán eregy el, ott fekszik a ház előtt az ágyon, maj hotyha fölérzik, néz szét minket; mer neki is van ėgy lova, ha én öszök a ganébû, akkô möggyőz Ződ Imre, ha pedig ű öszik a ganébû, én mög a jászolbû, akkô nė féj! Ojan lova van, hogy háromszoros lánczbul van a kötőfékje, mikô én fölütöm a fejem, akkô űs fölüti a fejit; akkô ėsz szöm elszakad a kötőfék szárábû, – de ėgy-ėgy mázsás mindėgygyik szöm – mikô másoczczor elnyerítöm magam, akkô a másik szöm szakad el, mikô harmaczczor elnyerítöm magam, akkor a harmadik szöm szakad el; akkor pedig öszszemögyünk verekönni.“ Anynyira verekszenek, hogy möggyőszte a Kölesnek a lova a Ződ Imre lovát, így hát a Ződ Imre lova övött a ganébû, a Kölesnek a lova a jászolbû. Köles asz gondojja magába, most alszik Ződ Imre, mögölhetném, de nem dicsőség az embört mögölni álmába! Kapta Köles, lėfekütt mellé az ágyba, hogy mán már űs alszik, pihen, mer mán nagyon elfáratt az útba. Ėczczör fölérzik Ződ Imre, minygyá tekínt a lovakra, néz széjjel, látytya, hogy az ű lova öszik a ganébû, a Kölesnek a lova a jászolbul. Ződ Imre mög akari ölni Kölest; de iszen az nem vitésség mögölni az embört álmába, űs mögölhetött vôna, de nem tötte. Beszélt Ződ Imre a lovával, a lova aszt nyerítötte, hogy nė ėreszsze Kölest âra, hogy nézzön a lovak felé; hanem híjja be, vágja mög a kisújját, ereszsze félig a poharat vérrel; Kölesnek is monggya, hogy vágja mög a kisújját, ereszsze félig a poharat vérrê, öncse tele borral űs mög Köles is és igyák mög ėgymás vérit, lögyenek: vérintvaló testvérök.“ Aszonta neki Köles: „Möktöszöm, ha elgyüsz velem az atyám házáhon.“ „Elmék, csak töd mög!“ Úgy is töttek, mögitták ėgymás vérit, így osztán bátytya lött neki Ződ Imre. (Melyik kisujját kellett megvágni: a jobbat, vagy a balt?) Aszt mán nem tudom, oszt mikor itták, fogatták, hogy vérintvaló testvérök lösznek.

Elmöntek haza; Ződ Imre fölűlt a maga lovára, Köles is fölűlt a maga lovára. Az atytya mögörűtt, hogy nem csak a fejit, vagy jelit: hanem az egész Ződ Imrét elhoszta. Köles nagy vendékségöt csináltatott; csinált is az atytya nagy mulacscságot, Kölesnek is nagy kedve kereködött, mögütötte az asztalt, hogy a poharak mind a pallót verték, asz kijátotta hogy: „Szélös ez világon nincs nálam nagyob vitéz!“ „Hó, – aszonygya – Köles! még Kutyaszömű Jankónak még bujtárja sė löheczcz!“ Itt Kölesnek lėesött az álla, bemönt az istállóba, a lovára borût, sírt-rítt. „Mi bajod mán, édös gazdám?“ „Hon nė vôna bajom, mikô aszonta kirájatyám, hogy Kutyaszömű Jankónak még bujtárja sė löhetök!“ „Ha monta jis, jô monta, azé nė féj sėmmit, ne búsûj, majd elmögyünk, mögtróbálkozunk vele! Csak agygyá szénát, abrakot öleget, hogy én jô lakhassak.“ Mikor a lova jô lakott, mögitatott, aszonygya: „Nyergöjjön fő, majd útnak indulnak.“ Mönnek, anynyira mönnek, hogy beérnek ėgy határba, abba a határba, a mölikbe van ėgy vár, a mölik rézvár rézgalamb lábon forog. Mikô odaért Köles, kitekíntött a rézhajú lán, kérdöszte: „Hová mégy Köles?“ „Mék – aszonygya – keresöm Kutyaszömű Jankót, ha halottad vôna valaha a hírit?“ „Hogy nė halottam vôna, hiszėn az az atyám; hanem halod Köles, tė oda nem möhecz el, mer abba nagy erő van; hanem ne, adok ėgy gyűrűt, a hányszor mögfordítod az újjadon, annyi 100 embör ereje mén beléd.“ „Hát ad ide aszt a gyűrűt!“ „Odadom, úgy, hotyha viszszagyüsz, êvisző.“ „Elviszlek!“ „Hanem eskügy mög!“ „No, hát bomojjak mög, ha el nem viszlek!“ Odatta neki a gyűrűt, fölhúszta az újjára, aval mönt. Anynyira mén, hogy elér ėgy ezüst várost, a ki ezüstgalamb lábon forgott. Möglátytya a fölső emeletbű az ezüsthajú lán, kérdözi: „Hová mégy Köles?“ „Mék, – aszonygya – keresöm Kutyaszömű Jankót, ha halottad vôna valaha a hírit!“ „Honnė halottam vôna, hiszėn az az én atyám! de oda nem mehöcz be, még a határjába sė, hanem úgy adok neköd ėgy gyűrűt, hogy ha viszszagyüsz, elvisző. Ez a gyűrű ojan gyűrű, hogy ha az újadon a hányszor mögfordítod, anynyiszor 200 embör ereje mén beléd.“ „Ad ide hát aszt a gyűrüt!“ „Eskügy mög, hotyha viszszagyüsz, elvisző.“ „No, hát bomojjak mög, hotyha el nem viszlek!“ Odatta neki a gyűrűt, fölhúszta az újjára, aval mönt. Mönt, anynyira mönt, hogy elért ėgy arany várost, a mölik arangalamb lábon forgott. Az aranyhajú lány kitekíntőtt a fölső emeletbű, kérdözi: „Hová mégy Köles?“ „Mék, – aszonygya – keresöm Kutyaszömű Jankót, ha halottad vôna valaha a hírit!“ „Hon nė halottam vôna, hiszėn az az én atyám; de oda – aszonygya – nem möhecz, mer az nagyon erős embör; hanem adok ėgy kendőt, ha aval möktürülközöl, anynyi 300 embör ereje mén beléd, a hányszor möktürülközöl; de úgy adom oda, hotyha viszszagyüsz, oszt elviszöl!“ „Elviszlek, csak ad ide!“ „Odadom úgy, hotyha mögesküdöl.“ „Bomojjak mög, hotyha el nem viszlek!“ Odatta a kendőt, elmönt. Mén, anynyira mén, hogy beér a határjába; de mán akkô ott van a piszkos, szurtos szôgáló, nem akari beereszteni, csatázik előtte a vas rúddâ. Itt mögmonta neki a lova, hogy csak jô kardlapozza mög, vögye el a pinczekûcsot! Aval elővötte Köles, jô elkardlapozta, monta neki, hogy csak a pinczekûcsot agygya oda, nem lösz sömmi bántása. Aval lėvötte a fejit a szurtos szôgálónak, kard högyire tötte, úgy vitte be Kutyaszömű Jankó udvarába. Lėvetötte az udvaron aszt a fejet, a lova mög mögsúkta neki, hogy a pinczét nyissa ki, oszt a hordót verje szét a vas rúddâ, mer az tele van borrâ, de az ojan bor, hotyha abbul csak ėgy csöppet iszik Kutyaszömű Jankó, akkô nem bír vele. Mingyá kapta, jót ivott a hordóbû, oszt szétverte a hordót. Ėczcző előgyün a Kutyaszömű Jankó, de nagyon mökharakszik, hogy a szôgálója odavan; aszonygya: „Mér gyilkoltad mög tė az én szôgálómat? majd adok én neköd!“ Mén a pinczébe, szalad, hogy majd jót iszik a borbû, de üresen tanálta a hordót, a bor mög szétfojt, a pincze mög televôt hordva pörnyévê, keresi Kutyaszömű Jankó anynyira, hogy csak ėgy kortyot ihatna abbul a jó borbul, anynyira hányi-veti a pörnyét, hogy ėgy csöppet tanát, de az is homokos, pörnyés vôt, mégis ojan erős mérges lött, mind ėgy darázs. Öszszemöntek, vereköttek, anynyira vereköttek, hogy mán ėgygyik a másikával nem bírt, aszonygya a Köles, mikô mán nagyon kifárattak: „Köpjünk mán János bácsi!“ Kutyaszömű János elfordult, hogy köp; de Köles nem azon vôt, hogy köp: hanem lėvákta a fejit, a kard högyire vötte, vitte hazafelé. Ėczcző kitekint az aranhajú lány: „Hová mégy Köles, talán itt akarsz hagyni?“ „Hogy is gondolod, hogy ėgy állatot mög két lelköt vigyön ez a ló?“ „No, nem bánom, Köles, de tudom, hogy mögbomlasz.“ „Na hát gyere, űj föl!“ „De hát, hogy hagyod itt eszt a szép várost? adok ėgy veszszőt, csab mög vele, minygyá aranyalma lösz belűle, könynyű hejt elfér a zsebödbe jis.“ Mönnek hazafelé, elérik az ezüst várost, ėczczör kitekint az ezüsthajú lány. „Mögáj Köles, talán itt akarsz hanni?“ „Hát hogy is gondolod, hogy három lelköt, ėgy állatot vigyön ez a ló!“ „Nohát ha itt hacz, tudom, hogy mögbomlasz!“ „No hát gyere, űj föl êre a lóra;“ „De hogy hagyod itt eszt a szép várost! Ne – aszonygya – adok ėgy ezüstszál veszszőt, háromszor mögcsapod vele, minygyá ezüstalma lösz belüle, könynyű hejt elfér, a zsebödbe jis.“ Elmöntek mögén, elérték a réz várost. Kitekint a rézhajú lány: „Mögáj Köles, talán itt akarsz hanni?“ „Hát hogy is gondolod, hogy ez a ló négy lelköt vigyön mög ėgy állatot?“ „No, hát ha itt hacz, tudom, hogy mögbomlasz!“ „No, hát gyere űj föl êre a lóra!“ „De hogy hagyod itt eszt a szép várost? Adok ėgy rézszál veszszőt, háromszô mögcsapod vele, minygyá rézalma lösz belüle, könynyű hejt elfér, a zsebödbe jis.“ Úgy is vôt. Möntek, anynyira möntek, hogy hazaértek. Aval lėvetötte Köles az udvaron a fejet, nagy mulacscságba erettek, nem ismertek mást a lányok, csak Kölest, annak az ölibe ültek. Köles mán nem tarthatta továb űket, hintóba fogott, kivitte űket a határba. Ėgy hejt aszongya Köles a kocsisnak: „Ájjon mög!“ ėgy halomhon értek, lėszált, itt Köles a rézalmát kikapta a zsebibű, főhajította a halom tetejire, lött belűle ėgy réz város, a ki rézgalamb lábon forgott, lėugrott a rézhajú lán, aszonta: „Hohó, Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a tijed!“ Gyűjé kend Árpa bácsi abbû a hintóbû!“ Akkô hun, hun nem vôt, ėsz száraz lófejet (vett elő), körűkerítötte szénakötéllel űket, ráálította űket a lófejire, mögesküttette űket; mönynyenek a városba, éjjenek a hogy tunnak. Aszonygya a kocsisnak: „Hajcs továb, kocsis!“ Mögén mönnek, hogy elérnek ėgy halmot, lėszált. Itt Köles az ezüstalmát kikapta a zsebibű, főhajíti a halom tetejire, lött belüle ėgy ezüst város, a ki ezüstgalamb lábon forgott; lėugrott az ezüsthajú lány, aszonygya: „Hohó, Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a tijed! Gyé ken lė Zab bácsi abbul a hintóbul!“ Mögén hun, hun nem vôt, ėsz száraz lófejet, körülkerítötte széna kötéllel űket, ráálította űket a lófejire, mögesküttette űket, mönynyenek a városba, éjjenek a hogy tunnak. Aszonta a kocsisnak, hogy hajcson továb, elérnek ėgy halmot, lėszált. Itt Köles az aranyalmát kikapta a zsebibül, főhajíti a halom tetejire, lött belüle ėgy arany város, a ki aranygalamb lábon forgott, lėugrott az aranyhajú lány, aszonygya: „Hohó, Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a tijed! Gyé ken lė Ződ Imre bácsi abbul a hintóbul!“ Hun, hun nem vôt, ėsz száraz lófejet (vett elő), körülkerítötte szénakötéllel űket, ráálította űket a lófejire, mögesküttette űket, mönynyenek a városba, éjjenek a hogy tunnak.

Elhajtatott haza, nagy vendégségöt csapott. Ál a nagy vendékség, Kölesnek is nagy kedve támatt, mögütötte az asztalt, hogy a poharak a pallatot verték, elkijátytya magát: „Szélös e világon nincs nálam nagyob vitéz!“ itt aszonygya az atytya: „Az Ólomfejűbarátnak bujtárja sė löhecz!“ Kölesnek lėesött az ála, lovára borût, sírt-rítt, hoty hát az atytya űtet úgy mökszégyönítötte ezök előtt a sok urak előtt. „No, nė búsúj sėmmit Köles – aszonygya a ló – majd elmögyünk, nyergőj fő, oszt mönynyünk!“ Möntek, anynyira möntek, hogy betértek ėgy nagy erdőségbe. „No, halod Köles, ennek az erdőnek a közepibe van ėgy palota, kerűld mög aszt a palotát háromszô, de azon sė ajtót, sė ablakot nem tanász, majd keszd el: Hogy bárcsak az Isten mögsegítene valahogy, mer el vagyok tévedve! Asztán mög keszd el: Bárcsak gyünne mán az Ördög, vagy valaki, elvezetne innet, mert el vagyok tévedve! Aztán mögén keszd el, hogy: Bárcsak az Isten elsegítene innet, mert el vagyok tévedve“. Âra ėcczör mögszólalnak: „De én rúlam sė felejtközzé, ha a barátná hejett kapsz, monygyad, hogy van ėgy rosz lovam, hogy el lösz az ojan risz-rosz gazon is az udvarba.“ Addig keringőt, hogy az Ólomfejűbarát mögszólalt: „Miféle vagy, gyere be!“ Akkô mán mögnyît az ajtó! „Jó vagy-ė, vagy rosz?“ „Ügön, jó vagyok, szôgálatot keresök, hotyha kapnék?“ „No itt lösz hejjed; de van három lovam az istálóba, kocsis lösző! ėgy rézszőrű csődör, ėgy ezüstszőrű csődör, ėgy aranyszőrü csődör, azoknak a gongyukat viselöd!“

Ėccző gyütt ėgy gája a tengörön, kitekintött az Ólomfejűbarát, möglátta a Világszépaszszonyát a gája ôrán sarkig érő aranyhajávâ, aszonta Kölesnek, hozza el Világszépaszszonyát. Itten goncságba esött, hogy mi csinájjon ű? aszonta a lova: „Mi bajod mán, Köles?“ „Hon nė vôna bajom, mikô az az Ólomfejűbarát aszonta, hogy neki hozzam el Világszépaszszonyát.“ „Itt, aszonygya, az lekkeveseb, csak hoszd el az Ólomfejűbarát lekszöb ruháját!“ Az Ólomfejűbarát nem gondolt vele, odatta, fölőtözött; azelött sė vôt csunya embör Köles, de azután még hécczörte szöb lött. Mén Köles, szalad, intöget a kendőjivel, hogy ájjanak mög. Aszonta Világszépaszszonya a kormányosnak, hogy tarcson ki! Ėgy krajczár sė vót Kölesnek a zsebibe; de azé bemönt a hajóba, mintha vásárolna: „Hogy tartya Világszépaszszonya, ezöket a portékákat?“ De a hogy tartotta, ű csak mindég felit ígérte. „Nagyon drága ez a portéka!“ ha nem agygya, ű elmén. El is indult, a Világszépaszszonya elkísérte a gája ôrájig. Akkô Köles elkapta, kiugrott vele a partra. Kölesnek a lova aszt hatta, mikô kiugranak, nė gondojjon vele, ha mind a ketten elesnek is, csak a gáját úgy rúgja mög, hogy nė lássák. Mög is tötte Köles, hogy bemönt a gája anynyira, hogy mire főkeltek, a szömükkel is alig látták. Haza mönt Világszépaszszonyával; de aszonta Világszépaszszonya: „Magadnak viszöl-ė, vagy másnak?“ „Másnak viszlek lelköm, de magamnak is szeretnélek.“ „Nė búsûj Köles ezután sömmit sė, eddig magad vôtá; de ezután ketten löszünk!“ Haza értek, az Ólomfejűbarát (aszt mondja:) „No, szívem, mos má eskügygyünk!“ Aszongya: „A ki én velem mög akar eskünni, az hét esztendejig hintájjon!“ Kapta az Ólomfejűbarát, hintált. Akkor a hét esztendő elgyütt: „No, mos mán eskügygyünk, szívem!“ „Még a ki én velem mög akar eskünni, hét esztendejig tajicskán tojogájjon, hét esztendejig bőcsőbe ringázzon!“ Az Ólomfejűbarát aszt is möktötte. Világszépaszszonya öszszebeszélt Kölessel, hogy kitudakolja, hun van az Ólomfejűbarát ereje? „Halod szívem, mon mög, hun az erőd, mer én nagyon beteg vagyok!“ De pofon vákta ám Világszépaszszonyt, hogy hét esztendejig elalut. Mikor fölérzött, aszonta mán ű nagyon éhös, hanem mönynyön ki az erdőbe, lüvődözzön öszsze szúnyogokat anynyit, a mönynyibű lösz paprikás. Mikô az Ólomfejűbarát hazaért, itt van a paprikásnakvaló, mögén aszonygya: „Halod-ė, szívem, mon mög, hun az erőd? mer én nagyon beteg vagyok!“ Pofonvákta-ė? de pofon ám, hogy majd hét esztendejig alutt. Mikor fölérzött, aszonta mán ű nagyon éhös, hanem mönynyön ki az erdőbe, „szögygyé neköm szúnyog ôdalbordákat anynyit, a mönynyibű lösz paprikás.“ Mikô az Ólomfejűbarát hazaért, hozott paprikásnakvalót, mögén kérdöszte: „Halod szívem, mon mög, hun az erőd; mer én nagyon beteg vagyok.“ Mögént pofonvákta, majd hét esztendejig alutt. Mikor fölérzött, aszonta: „Hoty ha mög nem mondod, hogy hun az erőd, szőrnyűthalok!“ „Itt mög itt van ėgy erdő, annak az erdőnek a közepin van ėgy rét, annak a közepin van ėgy kút, oda jár a kútra ėgy szarvas inni, abba a szarvasba van ėgy galamb, abba a galamba van ėgy tojás, abba a tojásba van ėgy darázs, az az én erőm.“ Az aszszony kikűtte a barátot vásárolni a gájára, Kölest mög az erdőre, hogy lűjje mög a szarvast, az ėgygyik csűvibül a puskának a szarvast, a másikbul mög a galambot. Mikô kiröpűt belüle, még oda vôt az Ólomfejűbarát vásárolni az arany mönyhalat. Akkora Köles is hazaérközött, möglűtte először a szarvast, azután a galambot, kivötte belűle a tojást, a zsebibe tötte, êmönt haza. Mikor otthun möktörte a tojást, kiszált a darázs, szádogott, csak aszt kijabáta: „Barát, barát!“ Sėhogy mög nem fokhatták a darázst kézzel; hanem eltátották a szájukat, aval halászták. Világszépaszszonyának a szájába szált, a mög a Köles szájába eresztötte, csak ojan erős löt, mint az Ólomfejűbarát, még erősseb. Hazagyütt az Ólomfejű barát; de mán akkô Köles bent ült a sarokba. „No, szivem, itt van a hal!“ „De – aszonygya – ki a tė szíved, kutya? minygyá kitakarogy az istálóba a lovakhon!“ Aval kimönt az Ólomfejűbarát. A lovak aszonták neki, az ű lovaji: „Mán tė lötté a kocsisunk?“ „Bizon én löttem.“ „No hát mon mög a Kölesnek, hogy jártasson mög éngöm, mer nagyon beteg vagyok, maj eltemetöm én Kölest!“ Aszonygya Köles; „Várj ėgy kicsit, maj fölkötöm a tatársarkantyút.“ Fölült rá Köles, de nem hogy igenyöst vitte vôna, hanem főszált a levegőbe; sarkanytyuszta, anynyira, hogy másfél rőfnyire kinyúlt a béle, Köles êgyütt viszsza a fődre, aval aszonta az Ólomfejűbarátnak: vezesse be a lovat, kösse be. Azután panaszkodott az ezüsszőrű: „No, hát mon mög Kölesnek, hogy jártasson mög éngöm; mer nagyon beteg vagyok, majd eltemetöm én Kölest!“ Aszonygya Köles: „Várj ėgy kicsit, maj főkötöm a tatársarkanytyút.“ Fölűlt rá Köles, de nem hogy igenyöst vitte vôna, hanem főszált a levegőbe; sarkanytyúszta anynyira, hogy tágított; mert anynyira sarkanytyúzta, hogy ėgy rőfnyire kinyúlt a béle. Köles êgyűt viszsza a fődre, aval aszonta az Ólomfejűbarátnak: vezesse be a lovat, kösse be. Azután panaszkodott az aranszőrű: „No, hát mon mög Kölesnek, hogy jártasson mög éngöm; mer nagyon beteg vagyok! majd eltemetöm én Kölest.“ Aszonygya Köles: „Várj ėgy kicsit, maj főkötöm a tatársarkantyút. „No, csak vezes ki az istálóbul!“ Fölűlt rá Köles, hogy főkapta, lėvákta a tengör partyára. „Nė verd a hátunkat – monták a halak – mert külömben eltemetünk!“ De Köles nem halott sömmit sė. A ló elmönt, Kölest mögfokták a halak, bevitték a tengörbe, három malomküvet ráhúsztak. Köles az alul kibût vôna, de még háromat ráhúsztak. A ló hazaért, aszonta, mán ű Kölest eltemette. A Világszépaszszonya kimönt a gájásokhon, mögvött ėgy aran czötthalat. Mikô haza vitte Világszépaszszonya, kikűtte az Ólomfejűbarátot, mönynyön szúnyogokat lüvődözni, addig ű mosogatta a halat. Aszonta a czötthal: „Eresz viszsza a tengörbe, én kiszabadítom Kölest!“ A czötthal szalad a halak kirájáhon, monygya, hogy Kölest teremcse elő; mert külömben Világszépaszszonya hônap lėgyün rėstávâ, lėhordi rúlunk a vizet, mind szárazon maradunk. „No hát – aszonygya a halak kirája – kisbírót, plajást, mind ide köl hajtani!“ Hajtik öszsze a halakat, mind mökkérdöszgették, csak még ėgy maratt el: csónkafarkú, kusza czötthal. Aszonygya a halak kirája: „Tė akasztófára való, hun vôtá enynyi idejig?“ „Honnė marattam vôna el, mikô Kölessel kíllóttunk, mikô három malomküvet ráhúsztam, az alul kigyütt vôna!“ „Hogy gondoltátok, minygyá tögyétök a tengör partyára, mert külömben Világszépaszszonya hônap lėgyün, rėstávâ lėhordi rúlunk a vizet, mind szárazon maradunk!“ Kölest kitöszik a partra, Köles főkászolódik, elmén haza, bemén igenyöst az istálóba, az aranyszőrű csődört körösztűszúri, mög a rézszőrűt. Aszonygya Világszépaszszonya Kölesnek: „Mi csinájunk evvel az Ólomfejűbaráttal! nem ögyebet, mint jó nagy fatüzet rakni a konyhába, rátartani a fejit, elolvasztani!“ Mögfokták, rátartották, elolvatt. Fölült Világszépaszszonya az ezüstszőrű csődörre, ű a magájéra, elútasztak haza; akkô még az atytya is élt, mögesküttek, csaptak lakodalmat, vôt lé mög leves, hogy a szűrke ló a szűgyivê tolta; vôtak

Herczegök, grófok,
Nagyülepű tótok,
Róka, macska, tamburált,
Sándor, Pétör tánczolt,
Egygyiknek vôt czipellője,
Szamárbűrbű kikészítve,
A ki esztet így êtugygya mesélni,
Kap ėgy pohár bort.

(Magyarszentmárton.)