2. Zirínyi Miklós.

Vôt a világon ėgy kiráj, annak vôt 3 fija, elzárta űket az apjuk ėgy rejtött várba, ott vôtak 12 esztendejig abba a várba. Ott kitanultak mindön vitésségöt. Vôt ėgy tüszt velük, kitanította űket minden vitésségre. Mögúnták már a várba az életüket is, öszszemöntek, hogy fölkérik az apjukat, hogy ereszsze mán űket ki. Lóra ültek, először bemönt a legöregeb bátya a kirájhon, az apjáhon. A kiráj éppen övött délbe. „Kiráj őfölsége atyám! azér gyüttem, hogy mögúntuk már az életünket a várba, engegygyön mán ki a várbul, hogy szöröncsét próbájjak.“ „Mit akarsz, tė?“ Főkapta a nagy kést, úgy oda vákta, hogy az ajtóba merett. „Eregy viszsza hejjedre!“ Kiugrott oszt êszalatt. Mikô kint vôt, kérdöszte a második testvére: „Mit mondott kirájatyám?“ „Maj mögmongya nektök is, csak mönynyetök be!“ Bemönt a középszörű. A kiráj éppen övött délbe, aszonta: „Kiráj őfölsége atyám! azér gyüttem, hogy mögúntuk mán az életünket a várba, engegygyön mán ki a várbul, hogy szöröncsét próbájjak.“ „Mit akarsz, tė!“ Főkapta a nagy kést, úgy oda vákta, hogy az ajtóba merett. „Eregy viszsza a hejjedre!“ Kiugrott ez is, oszt êszalatt. Mikô kintvôt, Miklós kérdözi: „No, mit mondott neköd kirájatyám?“ „Eregy be, majd mögmongya neköd is!“ Miklós oszt kicsapta a bajúszt keményen, bekopogtatott: „Agygyon Isten jó napot, kiráj őfelsége atyám! Azér gyüttem be, mögúntam már rejtök várba az életöm, szöröncsét akarok mönni próbálni.“ Kiráj oszt főkapta a nagy kést, mögsuhíntotta, úgy oda vákta Miklósnak a czombjába, hogy körösztülmönt rajta. Miklós oszt möktürűte, oda vitte: „Tessék, kirájatyám!“ A kiráj főkelt, mögverögette a vállát, aszonta: „Embör vagy, Miklós fijam! Tégöd kibocsátunk a várbul. Kötözd be a lábodat, oszt itt maracz a kastélba, még ki nem gyógyûsz. A két bátyádnak mög mon mög, hogy mönynyenek viszsza a várba.“ Miklós kezet csókolt az apjának, kimönt és monta a két bátytyának: „Mönynyetök viszsza a várba!“ Ű osztán bemönt ėgy külömös szobába, ott vôt még mög nem gyógyult a lába; akkor oszt fölmönt mögén az atytyáhon, beköszöntött: „Agygyon Isten jó napot, kirájatyám! mos mán kigyógyultam, mos mán mék szöröncsét próbálni.“ „Hogy mégy, fijam! lóháton-ė, vagy hajón?“

„Hajón mék, kirájatyám!“ Itt oszt főrakottak a hajóra három hónapravaló eleségöt. Elbúcsúzott az apjátul és az anynyátul, útnak indult az emböreivel. Mönt a tengörön egész az ezüsthídig, ott mögpihent, asztán mönt továb az aranhídig, onnan – itt is mögpihent – mönt a gyémánthídig. Mikor oda ért, kikötött, lėeresztötte a vasmacskákat; éjjel vôt mán akkô, mindönki lėfekütt, csak Miklós maratt a födélzetön, gondoskodott, hogy mönynyön-ė továb, vagy nė? Ėczczör hajja, hogy valami suhog a feje fölőtt; 3 gója röpül, lėröpültek a hajó tetejire. Ėgygyik gója kérdözi a másiktul: „Mi az újság felétök? pajtás!“ „Ej! mifelénk nagy az újság: Zirínyi Miklós útnak indult szöröncsét próbálni; hajón hasztalan mén, azon nem tanál szöröncsét, ha világbul kimén sė; job vôna, viszszafordûna! Van az apjának 99 ménösse, a kilenczvenkilenczedik ménösbe van ėgy csikó, azon a csikón mönne szöröncsét próbálni, azon tanálna szöröncsét!“ Evel oszt Miklós, mind végig halgatta, fölkelt; a három gója mögrivatt és elröpült, Miklós pedig bemönt a szobájába, lefekütt. Röggel, mikô főkêt, monta az embörejinek: „Fordíjjátok viszsza a hajót haza felé!“ Mikor oszt hazaértek, az apja elébe sijetött:

„Agygyon Isten jó napot, édösatyám!“ „No, haza gyütté? Miklós fijam! még nem vártalak, möddig vôtá?“ „A gyémánthídig vôtam, kirájatyám!“ „Ó, fijam! mikor én fijatal vôtam – aszongya – anyádnak mögfoktam a kezit, odájig szalattunk mög viszsza!“ „Nem is azér gyüttem én viszsza, kirájatyám; beteg löttem, beteg embörnek bajos útazni!“ „Abba igazad van, fijam! hogy bajos útazni beteg embörnek, eregy a szobádba, majd ott ápolnak!“ Miklós ott vôt két hônapig otthun. Mögén bemönt a kirájatytya szobájába, beköszöntött: „Agygyon Isten jó napot, kedves atyám! mos mán nem vagyok beteg, mos mán lóháton szeretnék szöröncsét próbálni!“ „Löhet fijam – aszongya az atytya – van ölég ménösöm, válaszhacz, a mijen ló teczczik!“ Behajtatta a ménösöket, Miklósnak egygyik sė teczczött, hanem mikor gyütt a kilenczvenkilenczedik ménös, lekhátû gyütt ėgy iszonyatos rosz csikó, ojan hoszszú szőre vôt, hogy a fődön nyútt, Miklós oszt elébe szalatt, fejibe húszta a kötőféköt: „E lösz az én lovam!“ Az atytya aszongya: „Ó, Miklós fijam! mit akarsz aval a rosz lóval? van itt szöb bés jobb, válaszhacz, nė aszt a roszszat fog mög!“ „Esz köl neköm, másik nem!“ Miklós osztán útnak indult. A hogy mönt, möndögélt, kiért a városbul, de csak a lovat úgy vezette; itt osztán a ló főbukott. Miklós oszt a kantárszárat kihúszta a fejibül, végigvákta, a ló nagynehezen főkelt. Ballaktak továb, mögén főbukott, Miklós mögén végigvákta a kantárszárral; mögén főbukott, Miklós mögén végigvákta a kantárszárrâ. Itt oszt fölugrott a ló, Miklós oszt ráült, elkeszdött szalanni vele, úgy êhajíntotta Miklóst, hogy háromat buksengölt Miklós, úgy lėhajíntotta. Aszongya neki: „No, édös gazdám: Zirínyi Miklós, hogy soha mög nė üsmerté vôna! azér hajíntottalak, a mér háromszor rám váktál a kantárszárral.“ Akkor mögrászkódott, gyönyörű szép paripa lött belüle: „No, édös gazdám! nyizsd mög a job bôdalamat, van ottan pánczél, kard, csizma, ruha, mindönféle!“ Miklós fölőtözött a szép ruhába, akkor asz monta a lova: „Mielőtt útnak indulunk, mök köl eskünni mind a kettőnknek, a mit nyerünk: fele az enyim, fele a tijed! beleėgyezöl-ė ebbe, Miklós gazda?“ „Bele! – aszongya – fele a tijed lösz, fele az enyim!“ „No, mos mán űlj föl a hátomra, osz mond mög: hogy mönynyek veled, mind a szél, vagy a gondolat?“ „Úgy möny velem – aszongya – sė tėbenned hiba nė lögyön, sė énbennem!“ Főrepűtt vele a levegőbe, hetedhét ország ellen êrepült, a korpakazalokon is túl, az üveghögyekön innet Mikor a korpakazalokat elhatták, mögszólalt a lova: „Hallod-ė édös gazdám! látod-ė aszt a fekete erdőt?“ „Látom.“ Aszongya: „Látod-ė aszt a fehér gunyhót? abba fekszik a kutyafejűtatároknak a vezérje.“ „Látom.“ „Látod-ė aszt a lovat, a möjik a gunyhó mellett van?“ „Aszt is látom.“ „Az az én néném, ha odaérünk, úgy pányvázz ki mellé, hogy öszsze nė érjünk! A kutyafejűtatár most alszik, eregy be és fekügy lė mellé, nyizsd ki az ôdalamat, van ėgy kis üveg az ôdalamba, mikor csak gyöngének érzöd magadat, abbul igyál ėgy csöppet. Majd ha főkel a kutyafejűtatár osz kérdözi: hogy merésző tė ide gyünni? Tė feleld neki: én hattalak tégöd pihenni, tė jis hagygyál pihenni!“ Mikor odaértek, Miklós úgy cseleködött, a mint a lova monta néki. Mikor kialutta a kutyafejűtatár magát, mögrukta a Miklósnak a lábát: „Mit kereső tė itten te, gazficzkó az én hajlékomba?“ „Hagy pihenni, én sė bántottalak tégöd, hattalak pihenni, ha kipehenöm magam, maj akkor beszéj!“ Úgy oszt a kutyafejűtatár hatta pihenni még csak akart. Miklós kipihente magát, főkelt, akkô mögszólalt a kutyafejűtatár: „Hogy kerülté ide? gyere velem birkozni a rézszűrűre!“ „Nem bánom! – aszongya Miklós – gyerünk!“ Kimöntek a rézszűrűre, öszszeölelkösztek birkozni. A kutyafejűtatár úgy főthönvákta Miklóst, hogy térgyig lėmönt a fődbe. Miklós oszt kivötte a zsebibül a kis üvegöt, ivott belüle, kiugrott, mögfokta a kutyafejűtatárt, úgy csapta a főthön: hogy lėmönt nyakig a fődbe, kihúszta a kargyát, lėvákta a nyakát, a kargya högyire tűszte, vitte a lova fele, aszonta: „Itt van édös lovam! a kutyafejűtatárnak a feje.“ „Vitéz vagy, édös gazdám, de még vitézebb lönné, ha Toronyi Tamásnak a fejit mutatnád a kardod högyin!“ „De még mutathatom, édös lovam!“

„Bajos a! – aszongya – mer az ojan embör, hogy kűjé és bálé (ez is ojan kű) választi az embört a mönynyirű belátytya.“ „Hát, hogy juthatnánk oda, édös lovam? tė mán jobban tudod.“ „Hát maj próbát töszünk vele, édös gazdám! csak eregy oszt vidd a kutyafejűtatár fejit a lováhon, a majd eltemeti oszt majd útnak indulunk!“ Möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen az üveghögyekön tunnan, mögén mögszólal a lova mikor elhatták az üveghögyeket: „Hallod-ė? édös gazdám! mos lė köl szálni ebbe az erdőbe nekünk, itt köl várni még dél nem lösz!“ Akkor oszt lėszáltak oda az erdőbe: „No! mos mán látod-ė aszt a sárgameszeltre való házat?“ „Látom.“ „No! – aszongya – az a lakása Toronyi Tamásnak. Maj délbe, hogy ha bemén, akkô oda lopóczkodunk, osztán atyádnak köszöncsd!“ Látták, hogy ballag befele Toronyi Tamás, űk mög le vôtak húzódva a sűrűségbe, hogy űket nem látták. Űk oszt belopóczkottak oda a hászhon. Miklós bekopogtatott Toronyi Tamás szobájába oszt beköszöntött: „Agygyon Isten jó napot, kedves, édös Toronyi atyám!“ „Agyon Isten, fijam! hun jársz, hun kelsz itten, nem féltöd az életödet? Látod ė aszt a kűformájú emböröket, lovakat? aszt mind kűjé választottam, tés igy jársz! Ha kint mögláttalak vôna, mán ezûta kű vônál!“ Azé monta a lova, hogy ê köl bújni. „Kögyelmezzön mög, Toronyi atyám! nė lögyön ojan irántam,“ monta Miklós. „Mija neved? öcsém!“ „Zirínyi Miklós a nevem.“ „Szép gyerök vagy, mögkegyelmezlek. Van itten a Feketetengörön tunnan a halak kirájának lánya, mán hét esztendő ûta bûdosok utána, nem birtam elhozni, ha aszt neköm elhozod feleségömnek, akkor atyádhol elbocsátalak az országodba.“ „Hát, agygyon ėgy órahoszszat gondolkodást!“ Adott néki ėgy órahoszszat gondolkodást. Kimönt Miklós a lovának elpanaszkotta, hogy mit mondott Toronyi Tamás. A lova mán eszt mind tutta, asz monta: „Ne féj, édös gazdám! maj elhozzuk aszt is, de nem neki, hanem neköd, csak mon mög, hogy hagygyon ėgy pár napig pihenni itt: az ű lakásába!“ Mikô lėtelt a két nap, elindultak a Fekete-tengör fele. Mikor odaértek, aszongya a lova: „No, száj lė, édös gazdám! maj én löszök ėsz szép hajó, én bennem lösz mindönféle, a mi a bôtokba van: gyűrű, kendő, mindönféle, tė mög bôtoslegén lösző, kikötünk a tulsó oldalon a kastél alatt. Elkeszdöl asztán kijabálni: szép ruhákat gyűjjenek vásárolni! oszt leböktetöd a kendőt mög a ruhát.“ Miklós úgy is cseleködött, a lova mögrászkódott, lött belüle ėsz szép hajó, Miklós osztán kikötött a tulsó oldalon. Kinyitotta az ajtót, kiaggatta a lekszöb ruhákat, arangyűrűket, arankarpereczöket. Aval kinyûtott ėsz szál dėszkát oszt kijabálta: „Tessék vásárolni! tessék ôcsó portéka!“ Itt lán vôt a kastélbul: ė szobalán vízé, möglátta, fölsijetött, jelentötte a kisaszszonnak, hogy mijen szép portéka van itten ėgy hajón. A kisaszszon mingyá magáhon vött ėgy zacskó aranyat, lėsijetött a tengör szélire. Miklós möglátta, még jobban kijabálta: „Tessék vásárolni! tessék ôcsó portéka!“ Aval a kisaszszon ballagott be a hajóra, odaért az ajtóhon, mögált, nézögette mi az ajtón ki vôt aggatva. Miklós oszt mögszólalt: „Nė eszt nézögesse! tessék bejönni, ott vannak a szöbjeji!“ Igy oszt a kisaszszon belépött a hajóba, becsapódott az ajtó utánna. Itt oszt a halak kirájának a lánya fősikôtott, aszongya: „Jaj, Istenöm! tudom mán hová visznek, mongya csak! igaz-ė, hogy Toronyi Tamásnak visznek?“ „Oda vigyük, de ha csak löhet, más hová.“ „Nem bánom én, akárhová visznek, csak annak nė vigyenek!“ Miklós nagyon beleszeretött, mer nagyon gyönyörű szép lán vôt, de a lán is beleszeretött Miklósba. Kiértek a tulsószélire, kiszáltak a hajóbul. A hajó oszt mögrászkódott, gyönyörű szép paripa lött mögén, a ló osztán mögszólalt: „Halod-ė, édös gazdám! nė agygyuk oda Toronyi Tamásnak, hanem mond mög neki: hogy ha szeret tégöd, tugygya ki, mibe van az ereje? Mink mög néhány napig itt löszünk az erdőbe, tė pedig naponkint bemégy hozzá!“ Igy oszt mögėgyeztek űk a lányal, útnak indultak Toronyi Tamás fele. Nagyon mögszerették ėgymást. Mikô odaértek Toronyi Tamáshon, aszongya Toronyi Tamás: „Embör vagy, Miklós fijam! mos mán möhecz az országodba atyádhon.“ Miklós néhány tekíntetött vetött a lánra, útnak indult az erdőbe. Toronyi Tamás nem is figyelt rájuk, mer nagy öröme vôt a lánba.

A lán aszonta Toronyi Tamásnak: „Édös szívem, szép szerelmem! mibe van tėnéköd az a nagy erőd?“ „Hát, abba a söprűbe, ott van a sarokba, abba van az én erőm.“ Aval oszt ebédöltek, kiballagott Toronyi Tamás ėgy erdőbe, a mölikbe 3 kecske vôt. Oda mindönnap ki szokott mönni látogatni, eleséggel tartani, Miklós mög a lova látták mikô kimönt Toronyi Tamás, a lova asz monta Miklósnak: „Eregy mos be! ha kitutta, hogy mibe van az ereje, czifrázza fő pántlikávâ, ruhávâ, a mivê tugygya, hogy szép lögyön!“ Miklós oszt bekoczogott, kérdöszte: „No, édös szívem szép szerelme! kituttad-ė: mibe van az ereje?“ „Kituttam, aszongya: a hun van! a söprűbe van az ereje.“ „Hát, czifrázd fő: sejömbe, atlaszba, mindönbe (a mi szép), hazagyün, maj mögmongya: ebbe van-ė, vagy másba! Hônap mögén begyüvök, oszt mögmondod: ebbe van-ė, vagy másba!“ Elbúcsúzott, kiszökött mögin a lováhon. Toronyi Tamás hazamönt: „Agyon Isten, édös szívem!“ Möglátta a söprűt a sarokba, hogy föl van czifrázva, jót nevetött neki: „Hát mér czifráztad föl eszt a korhódott söprűt?“ Aszongya a halak kirájának a lánya: „Abba van az erőd, nė ájjon ojan piszkossan, böcsűjük mög!“ „Csakugyan elhitted, hogy abba van az erőm?“ „Hogy nė hinném el? hogy ha szerecz, mögmondod, azért czifrásztam föl, mer asz mondottad, abba van az erőd.“ Toronyi Tamás szólalt mög: „Mos mán látom, hogy szerecz, édös szívem, szép szerelmem! mos mán mögmondom, hogy mibe van az erőm: A mijik erdőbe én járok ki mindön nap, abba van három kecske, a mölik a legnagyob, az a bakkecske, abba van ėgy aranvadkácsa, az aranvadkácsába aranvadgalamb, a vadgalamba arantojás, a tojásba van ėgy darázs, az a darázs az én erőm, ha valaki aszt êfődeli, vége az életömnek.“ Itt oszt mögén lėfeküttek. Röggel főkeltek, mögfrustukoltak, mögén kimönt Toronyi Tamás az erdőbe. Miklós mög a lova látták, mikô kimönt Toronyi Tamás, Miklós mögén bemönt a halak kirájának a lányáhon, beköszöntött: „Agyon Isten jó napot, édös szívem, szép szerelmem! hát kituttad-ė: mibe van az ereje?“ Aszongya: „Kituttam! nem a söprűbe van, hanem az erdőbe van három kecske – a mölikbe (erdőbe) ű jár, a legnagyob kecske, az a bakkecske, abba van ėgy aranvadkácsa, az aranvadkácsába van az aranvadgalamb, az aranvadgalamba van arantojás, az arantojásba van ėgy darázs, az a darázs az ű ereje, a ki aszt êfődeli, akkô a Toronyi Miklósnak a fejit is mögnyeri, abba van az ereje.“ Miklós aszonta: „Maj ha Toronyi Tamás begyün, én mög odamék abba az erdőbe, lėlüvöm a bakkecskét, kivöszöm belüle az arankácsát, az arankácsát kihasítom, kivöszöm belüle az arantojást, behozom ide oszt majd itt fődejjük el, magam nem birom; van-ė ėgy nagy jó mozsárotok?“ „Van!“ aszongya. Aval elbúcsúzott tűle, kimönt mögén a lováhon, elmesélte a lovának, hogy mibe van az ereje. A lova oszt belenyugodott, a hogy elmonta, hogy a lányal fődelik el. Lesték, mikô bemönt Toronyi Tamás, fölugrott a lovára oszt abba az erdőbe möntek, a hun a három kecske vôt. Lėhúzódott ės sűrű bukorba Miklós, neki irányította a nyílját a bakkecskének – még akkô nyíl vôt – lėlűtte, kirántotta a kargyát, kihasította (a kecskét), elmarkolta az aranvadkácsát, az el akart röpülni, aszt is kihasította, elmarkolta az aranvadgalambot, aszt is kihasította, a tojást a zsebbe tötte, odaszalatt a lováhon, fölugrott, elröpültek abba a titkos erdőbe. Itt oszt Toronyi Tamás mögebédőtt, kiballagott az erdőbe. Miklós mög a lova látták, bemöntek Toronyi Tamás lakásába. A halak kirájának a lánya várta már a nagy mozsárrâ készen. Miklós oszt lėugrott a lovárû, bemönt a szobába, bezárta az ajtót, beletötte a tojást a mozsárba, ketten oszt mögfokták a törőt, ráütöttek jó keményen, a tojás öszszetört, a dungó ojan szelet fútt, Miklósnak a kalapját úgy forgatta a házba. Űk sė vôtak röst: zúzták, törték a dungót. A dungó ki-ki akart gyünni a mozsárbû; nagynehezen anynyira lėverték, hogy alig pihėgėtt. Toronyi Tamás kiért az erdőbe, a két kecske elébe futott, de látytya, hogy a harmadik nincs sėhun. Kereste, mög is tanáta, látytya, hogy ki van hasítva, nincs sė kácsa, sė galamb, sė tojás, sė darázs. Elkeszdött futnihaza fele, de hogy a darázsnak fogyott az ereje, úgy fogyott az ű ereje jis, mégis nagynehezen haza vánczorgott. El keszdött kopogni az ajtón: „Csak hagygyátok mög, kedves Miklós öcsém! az életömet!“ „Möghagygyuk, ha eszt a sok vitézt föléleszti úgy, a hogy vôtak!“

„Ott van az erdőbe az a két kecske még, asztat el köl földelni, a nagyobba van ėgy gyémánt pácza, avval a gyémánt páczávâ mindön vitézre rá köl vágni és a kecske véribül mindön katonára ėgy csöppet köl csöppenti, ojan embör lösz, mint vôt. A másik kecskét szinte el köl fődelni, abba van ėgy rézvakaró, aval a vakaróval végig köl húzni aszt a kűlovakat, annak is a véribűl rá köl csöppenteni ėgy csöppet, azok is ojan lovak lösznek, mint vôtak.“ Miklós eszt mind végighallgatta, aszongya: „No, édös szívem, szép szerelmem! üssük agyon a darázst!“ mer még mozgott ėgy kicsit. Agyonütötték, Miklós oszt kiugrott az ajtón, kihúszta a kargyát, lėvákta a fejit Toronyi Tamásnak.

Fölugrott osztán a lovára, kinyargalt abba az erdőbe, a mölikbe vôt az a két kecske még, czélba vötte, elsőb ėgygyiket osztán másikat, lelűtte mind a kettőt, kihúszta a kargyát, kihasította, kivötte a gyémánt páczát. A véribül mög szödött ėgy üveggel; a másikbul is kivötte a rézvakarót, annak is a véribül szödött ėgy üveggel, zsebbe rakta, belovagolt, mögén a halak kirájának a lányáhon, ott oszt aszongya Miklós: „Édös szívem, szép szerelmem! akarsz-ė a feleségöm lönni?“ „Honnė akarnék – mongya a halak kirájának a lánya – mihánt mögláttalak, beléd szerettem. Sok vitézt láttam már, de még ijen csinossat, mint tė, nem láttam!“ „Én sė ojan lánt, mint tė!“ Aval mögölelték ėgymást. „Most mán mönynyünk atyám országába! – monta Miklós – de elsőbb föltámaszszuk ezöket a vitézöket mög a lovakat!“ Sorra járta oszt föltámasztotta űket. Minynyáji vitéz mögköszönte neki az ű embörségit, minynyáji fölesküdött, hogy hű emböreji lösznek. Aval Toronyi Tamás fejit főtűszte ėgy vitézinek a kargya högyire, elindultak hazafele. Möntek, möndögéltek: az üveghögyeket, a korpakazalokat is elhatták, nagysokára hazaértek az apja országába. Mikor elérték aszt a várost, a hun az apja vôt, ott a város szélin, a hun a lova mögesküttette, hogy a mit nyernek, fele az üvé, fele a lovájé lösz, a lova mögszólalt: „Emlékszöl-ė, Miklós, édös gazdám! hogy a mit nyerünk, fele az enyim, fele a tijed?“ „Hát csak, édös lovam! nem hasíjuk kétfelé a lánt?“ „De biz aszt széthasíjuk! mer fele az enyim, fele a tijed.“ Itt oszt Miklós mögijett, a köny kicsordût a szömibű. Möktörűte a szömit, látytya: a lán szét is van hasítva, oszt még jobban rítt jajszóval. „No, nem köl neköm, lögyön a tijed, kedves gazdám!“ A lán nem vôt kétfelé hasítva, csak a ló úgy csináta, mintha kétfelé lött vôna hasítva. Akkor odarohant a lánhon, mögölelte oszt mögfûjatta a trombitát, a városba ballaktak a kastélhon. De itt mán a kiráj nagyon üdős, öreg embör vôt és a kirájné jis. Szalatt az őr be, jelönteni, hogy gyün ėgy csapatkatonaság, a kiráj kisijetött, hogy miféle katonák azok? A hogy kimönt, Miklós elébe sijetött és kezet csókolt neki: „Agyon Isten jó napot, kirájatyám! – a kiráj nem üsmerte mög – én vagyok Miklós: a fija!“ „Hej, fijam, Miklós! hazaérté?“ Mingyá intött a vitéznek, vigye oda Toronyi Tamás fejit. „Itt van, édösatyám! Toronyi Tamásnak a feje.“ A kiráj oszt mögverögette a válát: „Embör vagy! tijed a korona.“ Asztán készültek a lakodalomra. Miklós osztán emböröket kűdött mindönfele, gyűjenek a lakodalomba. Fől a leves, 13 üstel vôt, anynyi leves, hogy a szűrke ló a szűgyivel taszította, boldog vôt, a ki kaphatott. Szól a zene, 12 banda, én vőfény vôtam, jártam én is, úgy tánczoltam: tökhajbul vôt a sarkantyúm, Tisza, Duna, Száva, Dráva zsákba vôt kötve, ėgy kôcz madzdzaghon vôt támisztva, vasrúddal be vôt kötve. A sarkantyúm tökhajbul vôt, kihasítottam a zsákot, elvitte az egész vendégségöt a víz. Én osztán jó úszó vôtam, a mönyaszszont mög a vőlegént kirántottam a vízbül, azok oszt éltek sokájig. Ha mög nem haltak, most is élnek.

(Egyházaskér.)