22. A 7 bölcs.

Vôt ėgy királ, ennek a királnak möghalt a felesége, maratt ėgy csalágyuk; aszt hatta a királné, hogy aszt az ėgy gyermököt bölcsnek tanítassa a királ, hogy más – mustoha – keze alatt nė szorujjon. Mikor a királ mögházasodott, elvött ėgy királlánt feleségül, az is valami királszármazásbul való vôt. No! de mivel a királ öreg vôt, nem nagyon szerette a királt. Aszt is észrevötte, hogy a királnak van ėgy csalágygya; azon faggatta a királt: mőre van a csalágygya? szerette vôna tunni. Addig faggatta a királt, hogy a királ kimonta, hogy a fija ott van a bölcsekné. Eszt az aszszon mivel fijatal vôt, a királ mög öreg, nem akarta, hogy bölcsnek tanuljon, mer az ű hamisságát ki tugygya tanálni! Itt oszt az aszszon azon faggatta a királt, hogy hozza haza a fiját, hogy nė tanuljon bölcsnek. Itt a királ ráhalgatott a fijatal aszszon szavára, írt a bölcsekhön, hogy a fiját kűgygyék haza. A hét bölcs ezön mögütközött, hogy mi az oka annak, hogy a királ a fiját haza viteti? Kimönt a hét bölcs écczaka nézni a csillagokat, hogy mi okrul, végrül vitetik haza? A hét bölcs aszt olvasta ki a csillagokbul: hoty ha a fija hazamén, mög fog halni. Aszonta a hét bölcs, mikô bemönt: „No, fijú! haza foksz mönni, de mög is foksz halni!“ Utánna való este a gyerök kimönt, mögvizsgálta a csillagokat, asz monta: „Ha hét napig nem szólok, akkor nem halok mög“. A hét bölcs asz monta: „Ha tė hét nap nem szólsz, mink hécczör mögváltunk a haláltul!“

Mikor a gyerök hazamönt, némának tötte magát. Aszongya a felesége a királnak: „Hé! odattad a gyeröködet bölcsnek tanulni, most némává maratt a gyerök“. Most az aszszon abba sántikált, hogy fődejje el a gyerököt? asz mongya az urának: „Add be neköm eszt a gyerököt külömös szobába! maj mögtanítom beszélni“. A királ beleėgygyezött, odatta a gyerököt, hogy a fijatal aszszon tanícsa mög külömös szobába beszélni! Itt az aszszon roszra kérelmezte a gyermököt. A gyermök nem beszélt, hanem lėírta az asztalra, hogy: „Atyám előtt ojat nem követök el!“ Mikor eszt az aszszon möglátta, el keszte a ruhát magárul szaggatni és a testyét öszszerákta a möddig elérte, elkeszdött kijabálni: „Segícscség! segícscség!“ A királpalotárul rémülten szalattak, hogy mi ja? hogy az aszszony rémülten kijabál odabe? Mikor odaszalattak, látik, hogy az aszszon tépi a ruhát magárul, – akkor monta az aszszon: „Jaj, Istenöm! a fijú erőszakot akart vönni rajtam!“ A kirájnak mingyá jelöntés mönt, hogy gyűjön, mer a fijú így és így cselekszik a feleségivel. Az aszszon rémülten szalatt az ura elébe: panaszkonni, panaszkonni az urának, hogy mit csinált a gyermöke. „Lád! a fijad akartad tanítani, oszt mit csinál, hanem hônap akasztasd föl!“

A kiráj kűtte a közönségnek, hogy hônap tíz órakor fölakasztik a fiját. Itt tíz órakor a látványság gyüleközött a városbul: a kirájfijút viszik akasztani! De ezalatt az üdő alatt odaérközött ėgy bölcs, asz mongya a királnak: „Királatyám, várjá! adok ėgy példát és azután akasztasd föl a fijadat!“ Asz mongya a bölcs a királnak: „Vôt ėgy grófnak ėgy hűségös kutyája, de a grófnak vôt ėgy csalágygya is; de ez a kutya ojan hűségös vôt, hogy az egész csalágygyát, a grófot anynyira szerette, hogy ê nem hatta a világé sė. Itt osztán a gróféknak vôt ėgy kis cselégygyük és eszt a kis cselédöt magát hatták a szobába aval a hűségös kutyával. Ez alatt az üdő alatt ėgy nagy órijáskígyó előkeverödött valahogy a szobába, fölmászott a kis gyermökhön a bőcsőbe, eszt a hűségös kutya möglátta és elkapta a kígyót, anynyira czimbálta, hogy fölfordût a bőcső. Nagyon vérös lött a kutya, hogy küzdött a kígyóval, de a kis gyeröknek sömmi baja sė lött. Ez alatt az üdő alatt bemönt a grófné a szobába, möglátta, hogy a kutya nagyon vérös, rémülten szalatt ki, elkeszdött sivalkonni, hogy: „Jaj, Istenöm! gyere! – az urának monta – jaj, Istenöm! lűd agyon a kutyát, mer mögötte a kis gyermököt! Aval az ura beszalatt és agyonlűtte a hű kutyát. Mikor agyonlűtte a kutyát, főfordították a bőcsőt és alatta tanáták a kis gyerököt. Sajnálta a gazdája holtig a hű kutyáját“. Mikor eszt fölatta kirájnak, a fiját nem akasztotta föl, hanem börtönre zárta.

Mikor möglátta a felesége, hogy a fiját az akasztófa alól késérték viszsza, az ura nyakába borult: „Ugyan, mit töttél? eszt a királpalotát mér töszöd ijen szégyönbe!“ Akkor az aszszon addig hízelködött, anynyira kérelmeszte az urát, hogy másnap a fiját ugyan az akasztófa alá késértette. Ezalatt az üdő alatt mögén odaért ėgy bölcs és a királnak aszt a föladatot atta, hogy: „Kétholló ėgy királnak mindig az ablakába száldogált; a mőre mönt a királ, âra möntek a hollók: mindég a feje fölött röbdöstek a hollók; a királ fejcse mög, hogy mé röbdöstek a hollók a feje fölött?“ A királ nem tutta mögfejteni, aszonta a bölcs: ha a fiját hazaviszi az akasztófa alul, maj mögfejti neki. Igy osztán a királ csakugyan hazavitette az akasztófa alul.

Mikor az aszszon möglátta, addig kérelmeszte az urát, hogy mögén rávötte az urát, hogy akaszsza föl a fiját. Másnapra kelve mögén kivitték a fiját az akasztófa alá, de mögén csak odaérközött a bölcs, asz mongya a királnak: „Királatyám! ha most még ėcczör hazaviszöd a fijad, mögmondom, hogy a kétholló mér röpdösött a gróf feje fölött?“ A királ a fiját hazavitte és a bölcs akkor elmonta, hogy:

„A kétholló azé röpdösött a gróf feje fölött, mer ekkor nagyonszűk esztendő vôt és az anyaholló ott hatta a fiját, mer nem bírta tartani, az apaholló tartotta el a fiját; azé röbdöstek, hogy a gróf mongya mög: hogy möliket illeti a fijúholló az apát-ė, vagy az anyát? Aszonta az apahollót illeti, nem az anyát, mer az apaholló nem nevelte volna föl, elpusztult volna, azé az apahollót illeti. Mikor a gróf eszt monta nekik, akkor a hollók elrepültek, hogy többet tájára sė gyüttek“.

Mikor a királfijú mönt hazafelé, a legnagyob börömmel mönt az akasztófa alul hazafelé, mündönütt, a mőre csak mönt, éjenöszték. Az egész város fölzajdult, hogy micsoda ez, hogy ez most ijen nagy öröm, vigadalom van az egész városba? Ekkor tutták, hogy a királ fija mögszabadult az akasztófátul és mögszólalt. Ez a királnak is nagyon föltünt, hogy ijen nagy vigadalommal fogagygyák a fiját a városba. Mikor hazaért, asz mongya: „Lád, atyám! hécczör az akasztófa alá késértetté és mégis viszszagyüttem; hanem az örömire csinájjá ėgy nagy vendégségöt, akkor majd mög fogod látni, hogy mér akartá fölakasztatni?“ Itt oszt a királ mögcsinálta a nagy vendégségöt, de ezalatt az üdő alatt a királfijú möghítta a hét bölcset is. Mikor ált a legnagyob vendégség, âra kérelmeszte az atytyát: „Királatyám! én mögtöttem hécczör a tė kívánságodat, hát most neköm is van ėgy kérésöm, töd mög az én kérésömet!“ Akkor monta a fijú az atytyának, hogy: „Most hídd be a feleségöd komornyikját és vetkőztesd lé!“ Akkor monta a királ: „Ó, fijam! mé kívánsz ojat enynyi látvánság előtt: nőt lėvetkőztetni?“ Aszongya neki: „Atyám, tödd mög a kérésömet! akkor látod, hogy mé akartál elföldelni engömet?“ Itt, hogy a királ nem akari ėgyetlen fijának a szavát mögszegni, csakugyan is behítta a felesége komornikját és lėvetköztette, akkor látta az egész látvánság: hogy a komornik férfi, akkor monta a fijú: „Lád, atyám! ugy-ė jó vôt, hogy nem beszéltem, asz gondolták: néma vagyok, mindönt csinálhatnak előttem. Elsőbb engömet akartál fölakasztani, azután pedig tė gyüttél vôna sorba! Ezé (az aszszonyért) akartad a bölcseket is êfődelni!“ Ekkor nézött még a 7 bölcs is öszsze: hogy möjen okos fijú! Mán maj csak többet tudott, mint a 7 bölcs. Ekkor a látvánság elkeszdött kijabálni, hogy: „Éjjön a királfijú! éjjön a királfijú!“ A komornikot és a királnét 4 felé vágatták és a város 4 sarkára szögelték. Itt oszt a királ annak az örömire még hécczörte nagyobb vendégségöt adott.