72. Toldi.

Mikô Vastag Balázs mönt az ű hagygyával, ėgy erdő szélin vôt a Toldi Miklós apjának vízimalma, mikor Vastag Balázs odaért az ű hagygyával, Toldi Miklós ott fekütt a malom előtt. Vastag Balázs odakijátott: „Hej, te ficzkó! agy ėgy kis vizet!“ Miklós oszt főkelt, fővött ėgy malomküvet, rátött ėgy korsót, teli hideg vízzel, oda kénálta Vastag Balázsnak, Vastag Balázs lánya aszonta: „Ez ám oszt a vitéz! sajnálnivaló, hogy itt van ebbe a vízimalomba. Jobb vôna, velünk gyünne a csatába!“ Akkor oszt mögszólalt Vitéz Balázs: „Van-ė, fiju, kedved hadba gyünni?“ Aszongya Miklós: „Elmönnék én magukkal, de van ėgy öreg apám mög öreg anyám!“ Vastag Balázs hítta, hogy mönynyön el velük, de akkô nem mönt el. Vastag Balázs osztán mögfúvatta a trombitát, hogy indujjunk! Elindultak, möntek Buda fele. Itt oszt vôt a Vastag Balázs lánya mellett ėgy hadnagy, szerelmet akart vallani a lánnak, de úgy vötte észre, hogy a lán beleszeretött a Miklósba. Mikor Vastag Balázsék elhatták a malmot, hozzá hívatta a dėjákját, kezibe nyomott ėgy acskó aranyat és mögmonta neki: „Mond mög Miklósnak, hogy gyűjön utánunk! eszt mög ad oda az apjának mög az anynyának, hogy éjjenek belüle!“ Viszszavitte a dėják az aranyat, aszongya: „Miklós öcsém! eszt a vezér úr kűtte: az aranyat, hogy ad oda az atyádéknak, tė mög gyere el utánunk Budára, ott oszt kapsz fegyvert, ruhát, lovat!“ Miklós odatta az aranyat az atytyának mög az anynyának: „Hát, mos mán elmögyök édösatyám, édösanyám! maguk mög ebbül az aranbul éljenek, még viszsza nem térök, elmék a csatába!“

Útnak indult, elbúcsúzott az apjáéktû, mönt, möndögét az erdőn körösztű. Itt oszt a hadnagy az erdőbe elmaratt a többitül tizėnketted magával, hogy majd Miklóst valahogy êfődelik, mer észrevötte, hogy a lán szerelmes a Miklósba. Miklós ballagott az erdőbe, ėgy nagy bojhos kutya rárohant, ű oszt ėgy gajjat fővött, hogy a kutyát êtéríti, de ojan gaj vôt az a gaj, mind ėgy embör dėrék, úgy mögsuhantotta a kutyát, hogy főfordût; ez a hannagynak a kutyája vôt. Itt oszt a hannagy odakijátott: „A kutyámat agyonütötted, tė haszontalan! mögáj, maj lakolsz ezé, rajta legényök! üssétök agyon!“ Itt oszt Miklós sė vôt röst, êhajintotta aszt a vékony gajat, kiszakajtott ėgy vastagabbat, mögsuhíntotta a levegőbe, közéjük csapott a katonáknak úgy, hogy hat halva esött öszsze. A hannagy osztán öszszerözzent, futni keszdött, ėgy katona elejtött ėgy prófontot, Miklós úgy hátba vákta vele a hannagyot, hogy a csak órra bukott, a többi társai is futni kesztek, nem bántották a Miklóst. Lóra ültek, utána váktak a vezérnek, mikô utôlérték a vezért: „Vezér úr kéröm – aszongya a hannagy – Miklós hat katonámat agyonvert.“ „Hát oszt mé verte agyon?“ kérdöszte. „Hát gyüttünk az erdőszélin, Miklós kiszakajtott ėgy vastag fát, közénk vágott, hat holtan esött (a földre).“ „Tán valami roszszat szóltatok neki?“ „Nem szóltunk mink – aszongya – sömmi roszszat sė neki!“ „No, mögájjon, a ficzkó! csak gyűjön a kezem alá, majd mögbűntetöm.“ Űk asztán csak halattak továb Budára. Mos mán fordujjunk viszsza Miklóshon.

Nagy gonba ereszködött Miklôs, hogy mos mitévő lögyön: mönynyön ė Budára, vagy ne? „Mék – aszongya – nem félök én az egész hadtû sė!“ Mönt, möndögét, beért ėgy városba, ott mindönütt be vôt csukva a kapu: a tulsó végin ėgy veszött bikát kergettek a mészárosok, de azé Miklós csak ballagott az út közepin. Mindön ablak telivôt néppel, kijabált a Miklósnak: „Gyün a veszött bika, ficzkó! eregy az útrû!“ Miklós csak ballagott, ėcczör csak elébe került a bika, mérgesen nekifordût, ű csak nekirohant, elkapta a két szarvát a bikának, az út közepire vákta, ráült a nyakára. Itt oszt a mészárosok, bámulták, hogy möjen legén ez! A mészáros oszt kivött ėgy marék aranyat, aszonta: „Nesze, ficzkó! möjen jót töttél a városnak.“ Miklós zsebébe tötte az aranyat, elindult Buda fele. Mikor odaért a kiráj lakásáhon, – Mátyás királ vôt akkô a királ – jelöntötte az őrnek, hogy itt van ėgy katonának való legén, be akar álni katonának. Mátyás királ aszonta: „Bocsásd be hozzám!“ Miklós mönt befelé a szobába, odaért, aszongya: „Agygyon Isten jó napot! királ őfölsége.“ „Agygyon Isten fijam, mi a neved?“ „Toldi Miklós a nevem.“ „Hát tė vagy az a nallegén, a ki minap hat katonámat agyonütött?“ „Én vagyok, királ űfölsége, de kéntelen vôtam vele!“ „Hát mi részrű – kérdözi Mátyás királ – vôtá kéntelen?“ „Rám rohantak tizėnketten, az életömet reszkírosztam vôna, ha nem bántottam vôna űket: mer ėgy hannagy vôt kösztük, az asz monta, hogy: „Üssétök agyon!“ „Vagy úgy! az vôt az a hazaáruló, ű asz monta, hogy tė csak orozva ütötted lė, embör vagy fijam! maj elbánok én a gazficzkóval.“ Csöngetött a vezérnek: Vastag Balázsnak. Vastag Balázs belépött: „Itt vagyok! királ parancsára.“ Elmesélte neki, hogy mit mond Miklós, hogy járt a hannagyal. Mingyá ruhát attak neki. Vastag Balázs osztán magamellé vötte és elindultak a csatába. Mikor odaértek a csatáhon, Miklós ėgygyik szélin, Vastag Balázs a másik szélin, úgy êverték a csatát. Miklós kitünően harczolt. Itt oszt gyütt ėgy új ellenség. Előgyütt ėgy vasas, tiszta pánczélba odakijántott: „Ide gyűjjön, a ki vitéz!“ Miklós oszt fölugrott a lovára, odarohant mellé, kezet nyûtott neki, úgy mögszorította a vaskesztyűt a kezin, hogy kicsücsürödött az újjain a vér. Fölordított bele: „Többet soha nem gyüvök a magyart bántani, csak enged el a kezem!“ Ez osztrák vôt. Elengette oszt mögesküttette, hogy nė próbájja többet bántani a magyart. Viszszalovagôt Vastag Balázshon, Vastag Balázs kezet nyûtott neki: „Embör vagy, fijam! neköd adom a lányomat, ha köll. (Miklós elfogatta a lán kezit, nagyon mögszerették ėgymást. Átatta Vastag Balázs a vezérségöt) Mátyás királ hatalmával. Miklós oszt vezér lött, sok vitákon mönt körösztül.

(Egyházaskér.)