75. Jumėrcsák.

Régön, mikor a törökök Magyarországon vôtak: szötték a magyarokat rabbé: lányokat, aszszonyokat, gyerököket, ėgy kis lány mög ėgy kis gyerök is rabul estek. A gyerök mög a lán nem vôtak mögkötözve, mikor vitték kifele űket, főtötték űket ėsz szekérre. Möntek az országúton, rájuk estelödött, bemöntek ėgy nagy erdőbe. Itt osztán tüzet gyûtottak, kesztek vacsorálni; a mi aranyat elraboltak a magyaroktul, szétosztották. Itt osztán a Gergőnek vôt ėsz szürke lova, aval rabolták el, ez a szürke ló oda vôt kötve a Jumėrcsáknak (vezér vôt Jumėrcsák) a lováhon, a lován vôt nyerög, oda eresztötte be az aranyat (Jumėrcsák), a nyerögkápába vôt luk, oda eresztötte be; eszt a Gergő mind látta. Mikor a törökök elaluttak, Gergő mögrászta Viczának a válát: „Viczuskám! nem gyüsz haza?“ „De mék – aszongya – atyámhon.“ A kis lán 7 éves vôt, a gyerök mög 10 éves vôt. Lėszáltak a szekérrű és szépen, lassan ballaktak kifele: Gergő igenyöst a szürkéhön, odamönt, el akarta ôni a Jumėrcsák lovátul, de nem bírta elônni, hanem fölűtt a szürkére. A szürke húszta emeszt is, Vicza mög csak ballagott mellette. Az utolsó őr is alutt. Mikor êhatták űket, Gergő főhítta Viczát is a lóra, ballaktak hazafele. Mikor hazaértek, a városba vôt száz katona, látytyák, hogy ez a két fijatal gyün lovon. A Gergőnek az anynya mán kereste a Gergőt, ríva szalatt körösztül a katonaságon, kérdözi: „Hun vôtá Gergő fijam?“ Ez osztán meséli, hogy ű hun vôt mög a Vicza. Ėgy hannagy mög halgatta asztat, hogy a Gergő mijen vitéz. A hannagy mögszólalt: „Hun vannak, fijam! azok a törökök?“ „Itt vannak az erdőbe, de sok magyar fogoj is van.“ Itt oszt a hannagy odalépött Gergőhön: „Az én szolgám löszöl, csak gyere, vezess el engömet.“ „De elsőbb anyámnak odadom az aranyakat!“ Itt osz Gergő rámutatott a nyerögre, az anynya odamönt, főfordították a nyergöt, sok aran kifordult a nyerögbül. Aval kardot kötött az ôdalára Gergőnek, fölült a lóra. Gergő Jumėrcsák lovára ült. Váktatott száz katona, Gergő előre mönt mög a hannagy.

Mikor odaértek, Gergő möglátta Jumėrcsákot, rámutatott: „A lopott el engöm az erdő szélirül!“ Itt oszt möktámatták a katonák, mind agyonverték a törököket, csak Jumėrcsákot nem bírták, eszt nem fokta sė gojó, sė a kard. Oszt fölakasztották, de míg onnan is a hogy fölakasztották, esött lė. Háromszor is fölakasztották, mindég talpraesött: ėcczör aszongya Gergő: „Nem köl, laszt bántani, el köll ereszteni!“ Itt oszt Jumėrcsák útnak indult, ballag oj röngetek nagy erdőbe. Ėcczör rátanát ėgy nagy tisztásra, a tisztáson mögált, az a tisztás a haramijáknak vôt a tanyájuk. Tekínget ott, néz, hogy mi löhet ott? Látytya, hogy 12 haramija van ott, möghökkent Jumercsák. A haramiják közrekapták, hogy miféle embör? Mögfokták, mökkötöszték, bevitték az ű vesztőhejjükre. Itt oszt rátötték a nyakát a tőkére, ráváktak a fejszével, csak nem vágta el a nyakát. Itt oszt mögválasztották Jumėrcsákot vezérüknek. A hogy jártak lopni, rabolni, elrabolták a lengyel kirájnak a lányát, Jumėrcsák nagyon mögszerette a lengyel kiráj lányát. A lán kérte Jumėrcsákot, hogy bocsássa űtet viszsza a szülejihön! „Elbocsátalak – mongya Jumėrcsák – ha én is elmék, elválalsz engöm uradnak.“ Mögesküttette a lánt, elszöktek a többi haramijáktúl, de nem a szülejihön szöktek; hanem a Jumėrcsákékhon, a Jumėrcsák hazájába.