42. A vájú.

Vôt ėgy embör, az apja mán üdőses vôt, nem szerette, hogy az apja az asztalná övött vele, mer nem tudott mán úgy önni, mint ű; hanem úgy övött, mint a gyerök. Itt osztán az embör úgy gondolta el, hogy hát csinál az apjának vájút. Hozzá fogott vájút csinálni.

Möglátta a gyeröke, hogy csinál az apja vájút; asz kérdözi az apjátul: „Mit akar ken ebbül csináni? édösapám!“ „Ebbül csinálok – mongya az apja – öregapátoknak vájút, mer mán nagyon öreg, nė az asztalná ögyön, hanem ebbül a vájúbul!“ Akkor monta a gyermök: „Ugy-ė? édösapám! ha ken mögörekszik, én is kennek ijet csinálok, hogy ken is abbul ögyön!“

Az embör mingyá öszszedarabolta a fát, nem csinálta, mer eszibe jutott, hogy űs lösz öreg embör.