VIII. (Folytatás.)

A nemes bárónő született Comtesse Wolfsmaul szarvasa elfogyván, megsejté a közben, hogy a csárda előtt fonatost árulnak s nyakát fejestől kidugá a kocsiablakon. A stereotip kofa, ki a színjátékhoz egykedvűn pislogott, megsejté, miként a méltóságos arczot faldokló mohóság dülyeszti fonatosa miatt, miért is kezdé az abroszon végig nyujtóztatni avasszagú ugyan, de sárga bunda-szín tészta-csemegéit. Kordovány kezével oly volubiliter forgatá áruit, hogy a pajkos fonatosak csík módra szökdöstek tenyerén s némely karcsú termetűek ágaskodó kellemmel ajánlák magokat, míg néhány potrohosak repedt hassal feküdtek egymáson… Ennyi ingert, ennyi csábot ugyan a bárónénak senki ne mutasson, mert ő természet feletti erélylyel nem bir, nem is akar, ő csak földi nő, kinek gyarló lelke a kenyér-buding, fonatos-vakarcs, de meg minden zsírszagtól kisértetbe jő, elannyira pedig, hogy ha ilyenkor báró úr köröm közé nem kaparítja, menten utána ugrik a zsákmánynak. Most is tehát visszaölelte hű férje a veszélytől, mennyire karja nyúlt, de az csak félig érte körül a bárónő orbis-pictusát, úgy hogy az ablakon szörnyű halált zuhan, ha a vasasráma vállaiban tartalékra nem kap.

A kofa egy intő ujj által oda idézteték. Vegyenek csillagom, jobb a vasas csöregénél. Lám minő pántlikás mint a nyoszolyófánk, tésztája puffadtabb a töltött párnánál, – s czirmos ujjait másfél iziglen dugdosá beléjek, hogy ajánlatához tanújelt adhasson. A vásáros salonhölgy fél bakmát sem értett, hanem sorban külön fogá a kan fonatosokat, miként a fogatlan kufár kezébe olvasá. Instructor úr kivánkodó szeme mindeniket végig késéré útjában, míg a boldog családkörbe jutának s a sors gondoskodék, hogy orra tőlük foghagymás ne legyen. Egy hízott fonatos tudniillik elesék hamarkodás közben, s ő felmarkolván a kerékvágásból, rögtön nyaktilózta éles fogaival, hogy a nagysás asszony be ne kérje saját szükségére.

Most megnyittaték egy ó mancseszter szütyő, az úti éléstár, melynek száján morzsák, és zsirfoltok jelelék a gyakor közlekedést. Benne férges almák, mit Szolnokban vettek, átzsirlott juhturó, s némi kenyér-buding foglalának helyet, mikhez az egész fonatos szállítmány beszállásoltaték. Lőn pedig az alku és fizetés mindkét részről közelégedésre. A kufár négy krajczáron hagyta pajkos csemegéit s így harminczad fejében, minden darabnál két krajczárt fillentett saját javára, a bárónő pedig így is örült az ázsiai pocsék árnak, kivált miután a furfangos tészta-állatokat jó izűeknek találta. Végre az illustrissimus Ózugi, remegve a hortobágyi vérivó vadaktól, kiket a nevelő előre félelmesen leirt, újolag lovakat követelt.

– Nem adok biz én, mondá váltószéki őszinteséggel Kátay.

– Talán nincs lova? kérdé humillime az udvarmester.

– Tizennyolczan esznek kétsor zablóban, pedig a hat jobbik az asszonyt szállítá Balmazujvárosra, – felelt dicsekvően Kátay, bajuszát megvonva, – nem szeretek sárban gyalog maradni, mint az urak teszik.

– Hát miért nem irgalmaz ily ügyefogyottaknak? kérdé töredelmesen a nevelő.

– Mert nem tudtok magyarul, – válaszolt nyersen Kátay, – mégis mindig handabandáztok ellenünk, pedig minden lépten magyarra szorultok.

– Ki volna ily nemzetmaró kuvasz? ellenveté az illir ivadék.

– Mindnyájan, – dörmögé a csaplár. – Egymást éri rólunk torzomborz firkátok, csak hibát kerestek a busás jó mellett, gúnyoltok és martok, mint a veszni tért eb, pedig magatok is csak úgy vagytok egymáshoz foltozva, mint a garabonczás köpeny.

– Hogy tartoznánk ily magyarfaló fajhoz, hiszen mi is e nagylelkü nemzet tején növekedtünk?

– Ha kell vemhes, ha nem kell rühes. Értjük már a többit domine fringiafaló. Most ló kell, s nagylelkü a nemzet. Ha sárból kihuzunk, feláll az orrotok. Tom lesz czifra beszéd a pusztai tempókról, jó hogy irni nem tudsz, mert pohánkás néped előtt még tintába kevernél, boszankodék szittyásan Kátay, magyar kaptára ütvén a kérges német szót.

A suta könyvcsiszár nem vélé korszerűnek Kátayt tovább csábítani, ki jól látszik ismerni a szlávvandal fajok ránk csattogó fogait. Ugyan azért szedte-vette magát, s felült a hátulsó bakba, mit annyival örömestebb tőn, mivel növendéke ócskáit viselvén, borjubőr sarui, lábát úgy szoríták, szeme majd kiugrott. A fogadó árnya benövé az alatt a bivalykéregbe épült családtartót, alföldi nomine szállító csézát, s e csekély motivum felkölté Ózugiékban a félelmes éj rajzát, mely őket vérontó jeleneteivel könnyen itt lephetné. Annál regényesebb lőn pedig e misticus rettegés, mert a jókedvű fiuk ujjongani kezdtek itt-ott a pusztában, mit az udvari professor jóslatára, táborköltő jelhangnak vélt az illustrissimus.

– Kérjen a mit akar megbecsülhetetlen lótulajdonos úr, csak szállíttasson el a halál feltátott torkából, esenge Kátayhoz Ózugi, tremendo tonartban, s a család orgonasípjai kiüték hozzá ólomarczaikat, mint egy érzékeny accord, melyet nem kapott el a szél, de még se hallik.

Kátay kegyosztó arczot vőn, tele szítta léggel egészséges képét, s kifúván magából a pipaszagos szuszt, csipőre tett kézzel alkuba ereszkedék.

– Tehát ötven pengő forintért beszállítom az urat, mondá oly hangon, melyből vastagon kitetszék, miként szerencsének tartsa a báró, ha az embertelen angol áron, Kátay nagyra született lovaihoz juthat.

– Hogy lehetne az? – menté tárczáját Ózugi, hisz ide Debreczen nem több mint négy mértföld s ennyi távolságra londoni bérkocsi sem kiván felényit.

– Tessék hát Londonból fogatot hozatni, kifizeté lacon modorban a nyakas csapláros, beindulva az embernyuzókat remegő családtól.

– Nemes eredetére kérem, legyen keresztény ön, – esdék a trieszti csuklyás családfő, – ne kényszerítsen itt vesztegleni a portyázó zsiványbandák puszta hazájában. Oly rémítő kincset nincs módom fizetni, pedig e rabló Saharában nem találni másutt szállító lovakat.

– Úgy sem adott az úr ezernyolczszáz héttől közügy s magyar czélra egy kan poltrácskát sem, legalább ezúttal megfejem törökül, mint a német szokta a magyar fajtájut.

– Igaztalan vádol becses csapláros úr. A győri felkeléshez fél lovat állíték nemzeti segélyben.

– Fogja be hát most másik felét az úr a felkelési lónak s baktasson el vele Ábrahám keblébe.

A cseh instructor reszketni kezdett a sikertelen alku folytában s késztő sürgönyül, mély alázattal nyujta urának egy irtózatos rajzot, melyen hortobágyi gyilkos történetek állának franczia modorban lefestve. Borzos belényfejű betyáróriások, mázsás fokosokkal, pisztolynyárs s lándzsás szekerczékkel foglalkoznak nő- és gyermekmészárlásban. A rajz alapterét sötét vörösmező képezi, jelentvén a kiontatott vértengert s alatta e szavak «Bilder aus der ungarischen Puszta.»

Noha pedig Hortobágy történeteiben évtizedek alatt sem foly egy csepp emberi vér, ha csak valaki eret nem vágat a sok evés miatt, mégis e szerény kép, tényjelezve a destructor riadt arczaival, eldöntő befolyást gyakorolt a szerencsétlen báró nemzetségre, mely megszokott mindent a cseh tudós fekete-sárga szemeivel nézni.

Ózugi kezdé magában felvetni, ha az úti pénztárban van-e még ötven pengő forintnyi tőke? (mert a házi fő- és fiókpénztár honhagyaték nehány csorba denárral,) de e rejlett számolás nem csekély zavarra, azon bús fináncz-adathoz vezeté, miszerint Kátay török követeléséből nevezetes rész hiányzik, melynek kipótlása (a bárónővel cserélt titkos kérdés és felelet nyomán,) az összes személyzet értékéből sem remélhető.

Kátay belátólag értelmezé ez alkudozási szünet jelentését s mint különben emberséges akaratú polgár, feltevé más árt szabni a család részéről oly halaszthatlan fuvarnak.

– A magyar becsületre kérem tisztes korcsmáros úr, – mondá a közben Ózugi, – ne engedje nevét ily uzsora szenvvel a rossz vélemény vermébe dönteni. Egy lelkes magyarnak több az elismerő emlék néhány mulandó fillérnél s én méltányolva vitéz eredetét, ősi pisztolyommal tisztelem meg kegyét emlékül, mely a német paraszt-háborúban dicsően védte a nemes jogokat, s vetélkedve függend a nemzetes úr fringiája mellett.

– Mi a magyar becsületet illeti, – felelt összeszedve Kátay, – dugja vissza báró úr csábitó szavait. Nem jár az már nálunk, mint a fekete bankó, csak gyermek játszik vele. Ily csalóka értékkel verebet foghatni, nem polgárt. Kitelt a becsülés, bizalom ideje. Nem hindu a magyar, hogy felfüzött csontért eszét s akaratát a németnek cserélje. Nagylelkünek is mond bennünket szükségből. Ez csak más formába gyúrt mézesbot, melyben altató van. Okatlan tapodók ellenében lehet-e elég nagylelkű az emberi kebel? Ha lelkünk olyan nagy volna, mint Ábrahám kebele s köpönyegül adnák a német világra, abból is kiharapná magát s gúnyt ütne a lyukas ruházaton.

A baki udvarmester szeme szája elállt, nem annyira a magyar merészségen, mely ötszáz éves germániai törzs gyümölcse ellen így felágaskodik, mint főleg azon, hogy telnek ily eszmék alföldi kurtadolmányos szittyától, kiken ő csupán buta s rosszakaratú betyárság typusát kereste?

– Én egyszerű magyar ember vagyok báró úr, de nem oly tömpe eszű, mint oda fenn hiszik. Meg tudom itélni, miként nem épen helyén van egy utast útfelen gorombán tanítni, de az úr öreg gyermek hazánk s hazájában, kire minden jó szó felfér annyival is inkább, mivel ilyenhez fizetett szolgái vagy házi barátok közt nem juthat. Azért csapja el magától ezt a rossz tökfilkót, – itt a ránczos kalapú nevelőre nézett, – s vegyen okos magyar embert, a ki fiából józan földesurat faragjon. Egy agg grófot ismerek, ki hasát a vármegyén rendesen két székre ereszti, de azért haltempóban pislog, mint a gatyás kortes érdekét nyirbálja, mert nem érti, miről tanácskoznak. Hát a törvényhozás hogy ne szabna szűk nadrágot hájas tetemére, ha hozzá nem szólhat, a kié a posztó? Azért szólok csupán érdekekről, mert azt nem kivánom, hogy ily hitvány lélekkel magasbra gondoljon.

Az instructor óvást tőn e betyár kifejezés ellen, kit a tökfilkó czím s elcsapási törvényjavaslat tragice érdeklett.

– Úgy, úgy báró úr, – folytatá Kátay. – Fia már magyar földdel birand s e fiatlan hazához több lánczok kötendik. Mi van a bárónak mit németül szeressen? Néhány férges csont ősi sírboltjában, miken alkalmasint elég bűnös vala a hús? vagy a füstös családi ebbőr, melynél egy csizmadia-czímer s ekeszarv mai században jelentőbb kezd lenni? Elbujdosnám házamból, ha benne ellenség közt laknám, pedig kivánhatnám-e, hogy szeressenek, ha én, a minoritás, ellenségök lennék? Azért taníttassa fiát: a nemzetet szeretni, s ha néki édes anyja a hon, legyen ő atyja jobbágyinak, ne zsarnokbérlője, ki a halál executiójáig ideiglenes haszonra szerződést kötött. Ki saját érdekét becsülni nem tudja, hogyan szeretne másokat? s ki senkit nem szeret, rosszabb az állatnál. Nem oly rossz a magyar, mint az urak világ csúfjára hitetni akarják. Ismerem a taliánt, kucsébert és csehet. Egy népnek sem lehet annyi hasznát venni mint nekünk, csak vezetni kell tudni. De míg idegen érdekért áldoznak bennünket s magyar épületet másoknak rakunk fel, úgy járunk, mint a tarpai kőműves, ki a gombtételkor vette észre, hogy nincs lépcső a toronyba menni.

E dictióban oly lelkesen fültövig izzadt Kátay, kivált a németszó öklözése miatt, hogy fejét kénytelen lőn megkalaptalanítni. Egyébiránt ily hajánál fogva berángatott térítgetések nála napirenden voltak s azon ne is csudálkozzék senki fia, vagy ha igen, adjon alkalmat az alföldön Kátay számos képmásainak ily kitörésekre, tapasztalni fogja, miként ex abruptó, úgy nyakon hevenyésztetik együgyű, de józan s lélekből fakadt lemocskolásokkal, hogy a népi ébredtség jeleit még bureaucratiában nőtt német kritikus korában sem fogja tagadhatni.

Talán tovább szónoklott volna a talpig magyar, de nem fringia-imádó Kátay, ha a felborozott diószegi ó nedv több ital után nem vágynék. E szent illat azonban, azaz felbuggyant szesz, atyafiságos szeretettel óhajtozék egy pohár bor után, mely hütőben várja a meleg honfi kebelt, s e közbejött körülmény miatt jónak látta ősi szokás szerint kurtán fogni a hosszú vezérszót.

Míg Kátay készen lőn böfögésivel, mik egy gőzszélcső ökröndésit jóval felűlmulták, Ózugi azalatt nyugtalanul várt a határozatra, be fog-e a paraszt pisztolyért fuvaroztatni vagy nem? Mivel azonban az előszó szelleméből indulva, nem sok reménye lehetett e szerencséhez, aggodalmasan látta kisülendni a finnyás fináncz-titkot, ama nem találtató ötven pengő forint életkérdésében. Még ahhoz egy bunkós leczkét kelle átizzadnia, melynek idegen eleme, szokatlan eszméi, rögös nyelvezete, puha lelkét felette szurták. Azonban minden igazságban megvan amaz örök erő, miszerint bár sért, hat, indít, működik. Ózugi átlátta, hogy a nyers szó nemes czélból ered, hogy ezen osztályú szív és fő józanul s mélyebben gondolkozik kötelességiről mint ő, ki az előkeltség jogához számítja, jobb s okosbnak lenni a közép- s alnépnél. Huszonhárom évtől tengett a békés, bő és adótlan honban, hol jog, érdek, élet és bátorság ingyen s önőrködés, vagy mű nélkül védetik, mint a gyermeké szülei által. Fáradalomköltség s érdemtelen lőn osztályosává ily alkotmányos gazdag szerencsének, törvényadó joggal bir a hazán, melyet nem szerzett, nem véd, nem szolgál s mégis huszonhárom évből nem jutott órája a népviszonyt, fajt, erkölcsöt, jellemet észlelni. Sőt rossz szándékú áltan, fogult, félszeg, tudatlan informatiókra, lenézte, megveté, gyűlölte, csürhének, vadállatok s rablóknak tartá a népet, mely e hazát harczban és békében egyedül tartja fenn, mely kimerűlt izmain erőszakadtáig tartja a közállomány már-már ingadozó terhét, s melynek annyi világpéldák között nem juta békés eszébe, tágítni a népjog lánczain! Most Kátay habár durva és torz, de elég világos tükröt tartott arra, hogy benne saját foltjaira pillantson. «Ki saját érdekét becsülni nem tudja, hogyan szeretne másokat? s ki senkit nem szeret, rosszabb az állatnál.» Mennyi igaz, mennyi alázó elem fekszik ez együgyű tételben s milyen semmi ő, kinek gondja s részvéte családküszöbén túl soha nem terjedt. Látá körüle a pusztai népet s olvasta arczukon saját gyalázatát. Ő távol, oktalan előitélettel, kevélyen gyülölte e fajt a nélkül, hogy ismerte volna: most e faj előző szivélylyel, kalapemelintve közelíté meg, segítni, résztvenni átutazásában, a nélkül, hogy őt ismerte volna. Ő kénytelen méltánylani annak szelid, résztvevő, alázatos jellemét, az kénytelen megvetni az ő honfiatlan, felfútt üres lelkét. A közelség oly fordult ellentétben ismerteté meg a különböző kebelt. E megvetett faj emberebb lehet nélkülök mint velök és a megvető osztály semmibe dőlne ama faj nélkül! s mégis amaz szerény, alázatos, míg ő kevély s gőgös, pedig ötven pengő forintot nem képes családnyugalmáért kiadni. Mindez vele, rajta történik, nem könyv vagy gyülésteremben, ingerült ellenpártja által mondatik el, a czélzást s szófulánkot nem háríthatja másra, idegen személyt nem kereshet a feltett rajzban, hanem az élő eset, saját tapasztaló érzeményben döfi szivébe a szégyen tőrét:… s ugyan azért az kinoz és vérez.

Ez volt Ózugi lélekhelyzete a rövid szószünetben, melyet új mocsokkal várt félbeszakadni.

– Azonban, Jankó! szólíts ki nyolcz lovat, s futtasd a városba ezt az ügyefogyott bábelgyarmatot; megszólalt Kátay hetyke kocsisához, s parancsa nyomon teljességbe ment.

– Nem kell, uram, nekem az ötven forintja, oszsza szegényeknek új uradalmában, hogy imádkozzanak bűnös lelkeért; beszólt aztán a szutyongatotthoz, magyar szívességből fogadja el hevert lovaimat.

A bárónő látva e boldog fordulatot, bátrabban fogott evéshez, s kezdé eltemetni a negyedik fonatost.

A csüggedt Nyul Iczik, kárvallottkép – s térdig eredt orral bátorkodék Ózugit instálni, engedné meg árván maradt alkalmatosságát a méltóságos batard hátuljához kötni; s öt váltó forintot ajánlott, ha ily módon Debreczenbe juthat.

Ózugiban felébredt a nemes iparszenv. Tetszék gyöngéd lelkének az eszme, miszerint ingyen-fuvar mellett, még a ragyabunkó hópénzét is megkaparíthatja, épen mint jobbágyi majdan füstpénzt fizetnek az úri dézmára. Azért jóváhagyó kegygyel biztatta Icziket, hogy csak kösse oda.

– De nem oda Buda, vörös Jebuzeus; rákiált Kátay az engedelmes izraelitára, s Nyul Iczik kényszerűlt szerényen visszavonulni e végeszközétől a kani birtokának; titkosan csikorgatván fogait a dühös csaplár ellen.

A közben kocsi elé álltak a felhámozott lovak, s fülhegyző kedélylyel vigaszt nyerítettek a remegő családnak, mely inkább lóragadástól félhete, mint az instructor festette betyárbandától.

– Hátra fogd a lánczost, hadd rángassa meg a csuklyás németet, mondá egyik gulyás a lófogó kocsishoz.

– Majd tudom én, hogy kell németet hurczolni, felelt a boszankodó kocsis, félre rántva ajkát, szurkos prémjével egyetemben.

– A kadarcsi árok közt van vagy két zökkenő, ki ne kerülje kend; tudom, ha azokban a rudasra rácsap: meglódul az agya a henczegő svábnak; javaslá egy itatófuvaros.

– Vagy két csavart jó lesz megeresztni, s a tengelyvégházat tágacskán kell hagyni, hadd fitorogjon isten igazában az a bikateleltető, odaszólt távolról a füredi ködmönös.

– A ház megett van egy rakás szőlőtőke; kössön fel kend egyet a hátulsó keréktalpra, s minden fordulaton olyat zökkent rajta, hogy a lépe pofozza a máját; tanácslá a juhász, ki bonczgyakorlatával készen lőn, s konyhába emelé meztelen bárányát.

Míg a kocsis fogott, a javaslott csínyek végre lőnek hajtva. Kátay rég bement egy pohár hűtött borra, s nem volt e garázda tréfához ellenőr. A szakács, s ragyabunkó rég bakra iszákolák magukat egy foltos előbőrrel; a nevelő szintugy nyakig mélyedt a hátsó nyugszékbe; s e hihetlen vegyületű csoport nem is gondolt semmit urával, s jövővel, csak a pillanati félelmen tehesse túl magát.

Végre hámfákhoz lőn ragasztva a nyolcz nyerítő tátos. Göndör, pirosnyakú gubát ölte fel a kocsis, s fel akart ülni. A szakács, kinek terjedelme, – mint magyaráztaték, – vetélkedett a bőrbe varrt erdélyi turóval, oly violenter elfoglalá a bakot, hogy a forradt komornok is, keszegoldalt tartózkodhaték meg; s annál kevésbbé lehete szó a kocsis harmadikságáról.

– Le a bakról, kukta, négy akós böndőddel a ki vagy! parancsolá nyersen a bőrös juhtúrónak, alföldi kocsisunk; s szavaihoz oly ellenállhatlan torzképet vágott, hogy a szakács, noha egy betűt sem érte, esze nélkül kezdé magát leoldozni a foltos bivalytokból.

– Hová ülteti kend ezt a dudaképű savókáplárt? – kérdé egyik paraszt; – hisz úgy tele van a bikateleltető keresztben s hosszában, mint a csaplár chinai koczája kutyamalaczokkal.

– Kössétek fel alól a nyujtóra, vagy jőjjön orra után, s taszítsa be magát gyalog a városba, adta szedtevette, – felelé a kocsis; – én csak nem lógatom lábom miatta a szélben.

Azalatt a kocsiban rögtöni kormánytanács tartaték, nehogy a beszállítási népkegy, a potrohos udvari kegyencz, s illetőleg főtálnokmester miatt megtagadtassék. Igy aztán fensőbb rendeletre, a komorna belőlre költözék, s elfoglalván helyét a szülék közzé begyűrt ugorkaindának, kiszellőzteté fogatlan szájöblét egy hangos ásításban, s hátralökött fővel szunnyadáshoz fogott. Szakácsunk, vagyis az Ózugié azalatt a borzvadászból előléptetett cseh nevelőhöz települt, s a szállás szűk volta miatt szörnyen mocskolta szomszédját, úgy hogy a suta bölcs, kényszerült rézpénzi termetét oldalt lapítani; ölbe fogván a ráhagyott pindzsert, ki is zsirprémes zsebjéből a cselédkenyeret azonnal kihúzta.

A kocsis bordán kapkodá káromlott lovait, s a bikateleltető, először éltében, neki rugaszkodék. Az instructor feje szokás szerint harangozni kezdett, s míg a csökönösi család úti tokja belátszott, kedélyesen lógatá magát, szakállastól együtt, napraforgó színben.

Nyul Iczik búsan lódítá szemeit a rohanva haladók után; két repedt könyűt ejte el, mely lopott tüszőjén loccsant szét; s végkép lemondva a kani nyájas személyéről, meg akart átkozni minden lókötőket; de eszébe jutott, miként a kani is azok által jutott körmeire, s megigazítá keservét azon reménynyel: «majd lopatok én magamnak jobbat a fegyverneki pusztán.»

A parasztok soká elménczkedtek még, sértegetve éles ötletekben a csökönösi Ózugi-családot, miknek meglehetős goromba bunkói nem irósvajas simogatás ugyan: de csak az doboghat érte, ki egy ezred óta iskolátlan néptől, grisetti negélyt és szenvelgést követel, német tudósok birálatait pedig soha sem olvasott.