IX. (Várt s váratlan vendég.)

E közben nagy tért elhaladt a már két ízben látott karcsú lovag. Körrajza már tisztán kivehető, s az esti napfényben érdekesen láttatá magát a festői alak.

Pisze Pista mohón várta a rejtélyes lovagot, s mint pimasz védencz szokott pártfogója közel érzetében, szilajodva kezdé túlűzni rakonczátlan gorombaságait.

A fonatos kofát, e közelebbi események alatt, végkép elnyomta a buzgóság. Addig szunyókált, hogy csakugyan hortyogásig vitte. A pajkos Pista őt tűzé ki szeszélye czéljául. Lábujjhegyen mellé settenkedék a rakott kosárnak, rögtön ellopinta egy czégérfonatost, melyen dalos kanlegyek sütkéreztek sorban, és akkor zajt üte harsogó lármával:

«Csuda bogár,
Álmos szamár,
Veres pofa;
Büdös kofa;
Lopják a pogácsát.»

A boldogtalan csiriz-sütögető felriadt, s éktelen szemekkel nézett a Pisze kezébe jutott zsákmányra.

– Add ide komisz sexta göde, mert úgy fejedhez teremtem a széket, hogy palacsintává lapúl; odaszólt dühöngve, miközben saját maga alatt zsámolya után kaparászott.

Pisze Pista egy kukkot sem felelt, hanem szétvetett lábakkal ugrált mint a szarka, s tátott szájába dugdosta a bundaszínű tésztát, folyvást ijesztgetve beleharapással.

A rettegő kofa fülig felmérgesült; vörös ábrázatát felfútta, hogy rögzött ránczai kiegyenesedtek, s feje, mint egy gipszmacskáé, alá- s felkísérte a hurczolt fonatost, mintha ki akarná nyelni rablója markából. Aztán átkozódni akart, de orrán, száján kitörvén a harag, oly forma hangot adott, mint a mérges pulyka, midőn öblöget. Pisze még beljebb dugdosá a fonatost; s a hiuzképű asszonyság utána rohanna, ha balul nem jár. A juhászparipa ugyanis, mely mellette bölcsészi non salanszszal ácsorgott, kisértő árpabűzt érzett főkötőjén, melyből aprómarháit szokta vendégelni, s épen akkor tekeríté nyelvére, midőn hiúzi ugrását meg akará tenni. Főkötője a fülesnél maradt, nyakába öntvén gubanczos ősz haját; maga pedig kosarára zuhant, sárba döntve annak szagos rejtelmeit. A gonosz fiókcsikós Harangi bátyjához menekült, míg a hajadon banya fonatosait mentesíté a sárpecsétektől; ki is, mert inai gyengélkedtek ily nyúl fogásához elégnek vélte őt nyelvével üldözni; a minthogy kissé megjuhádzva, felcsapta rozzant konytborogatóját, s székre fészkelődvén, nyugodtan, de folyvást szátyárla piszkot, mocskot, átkot s hurító szidalmat a «sarju betyárra.» Mivelhogy pedig Pál lovag jól eszébe vette, miként ide érkeztében, nem irtózott Pisze Pista, világlátott ostorán trágár rágalmakkal méltatlankodni: tehát jónak látta, alkalmat használván, a becsületsértőt ugyanazon megbántott ostorral kődökön suhintni. Pisze megugrott, de nem vitézségből. Csak védpontra helyezé magát, s kirántván egy dézsa füléből a vízhordó dorongot: «ide vele, ha van nyele» kiáltá kihivólag az ostorosellenre; miközben ütleghez emelte hevenyészett rúdját.

Most gyors lódobogás kapta meg a fület, mi e dugábadőlt párbajt nézők nélkül hagyá. Karcsú sárga félvér vágta szét erőteljes trappban a sarat: fülhegyezve, tüzelő szemekkel, mint egy vidám szarvas hányva előre sugár lábait. Szellős hátán könnyű lovagot hozott. A lovag szép és ifjú, a huszonkettedik év dús jelentésével. Sötét haja ragyog, tömött és finom, mint a szálahúzott selyem. Szemei nagyok és áthatók; barkója gyönge és ifjúdad, mint zöld kalászon a haj. Ajka férfias, de vídám metszetű, s pajkos mosolyban ül a pelyhes bajusz alatt. Vállán kihajlik a finom nyári ing, s hószín gallérában szabadon hajlong a gömbölyű fejér nyak. Homloka magas, méltóságos; szemöldje vékony, tiszta, s kellemes hajlású; szemében fáradt, méla tűz, mit minden lelkesültség felgyújt és ragyogtat: narczisz orrán sima fejér bőr; s ez kiegészíti kedves, hódító, ellenállhatatlan tekintetét. De arczai halványak, s balról némi törődött daganat, minő ütődéstől marad; szemeit könnyű kékes kör övedzi, melyeket álmatlan éj s csintalan kalandok szoktak rajzolni ifjú arczokon.

Érkeztében lobogó szemekkel nézett szét nyergéből s némi kedvetlenség lepé meg arczait, mintha nem találná, kit tekintete keres. S mily csodás ellentét! A vágytalan, közönyös pusztanép, mely a Poltrás esete, s minden kölönösség iránt érzéketlen marad: a lovag jöttével mintegy villanyosan lőn érdekelve. Öröm s üdvözlet ült mindenik szemében. A füredi ködmönös, Csonka kondás, Dudás juhász, Harangi, a kócsaghozó gulyás, Pisze Pista s minden ismerőse, – e sajátságos nép – körébe futott; őszinte, önzetlen «isten jó nap» mondva; Bél főzőpapnéja, az izzadt szakácsné, kijött konyhájából, s a folyosón kolbász-felhő alatt hódolva üdvözlé; Kátay cselédi süvegvéve sugtak egymásnak örömet, s maga a nyakas, de közönséges gazda, engedve e mágnesi hatálynak, megbillenté fején félselyem kalapját.

S a szép kalandor, ki e hódolathoz szokatlan néposztályon így uralgni tud, a várt Lajos úrfi.

Most leszáll a habhányó paripáról, látni hagyva szálas keleti termetét, melyen kellem és erő gazdagon forrt össze. Csontjai épek; izmai teltek; vállban erős; derékban karcsú; tartása nemes; lába kisded; léptei könnyűk; mozdulata kecses: egy új Alcibiad. A lenéző nyugoti csodálva kérdené: hol jár ennyi kellem, oly távolban a századmíveltségtől? vérünk felel: a keleti fajban.

Lajos vékony dolmánykát viselt nyári szőrszövetből. Czombjain hűvös fehér nadrág; s fején flórenczi rizskalap széles fekete bársonynyal. Bal karja nyakába kötve, crocren kendőben függ, mi okból jobb kézzel tartá jöttében a kantárt. Módja, s túlcsinos ruhái elárulák, mikép szépségére hiú; tetszni vágy; s nagyon tud öltözni. Jóizlésű szemeknek keresettség látszik külsejében; ez csak ifjú túlzás, hihetőn elmarad, kivált ha a főváros hizelgő szabói komolyabb ízléshez akarnák szoktatni.

Pisze Pista átvevé a lenyergelt paripát, mert Lajos lovász nélkül jött. Piszkos kurta karja alig érte fel a magas ló állát, de ő betanult modorral ragadt a zablába; üstökén jót rántott, szemeit kitörlé, s kényesen jártatá a szikkadtabb helyen, míg a nemes állat kifáradtan engedve át nyakát a vezető kantárnak, vontatott léptekkel mendegélt nyomába.

– Adj isten a mi nincs, köszönté népszerűen Lajos együtt és egyszerre az egész társaságot, s oly őszinte arczot nyita rájok körül, hogy mindenikben nőtt a fesztelen bizalom.

– Talán nem is halásztatunk, hogy későn érkezém? – kérdé közeledve a mogorva Kátayt; s kihúzván zsebéből egy vékony spiegelkopfot remekelt szárban, – nézze bátyám,39) mi szép rabszárra tettem szert, mióta nem láttam; folytatá be sem várva lassú feleletét, s átnyujtá becses tulajdonát megtekintés végett.

A mű két bakaraszos puszpánszár, czikkelyekre osztva, metszett czirádákkal; közein magános alakok, vagy népes csoportok gyönyörű hibátlan rajzokban, történet vagy honi költők műveiből. Itt Mátyás választása, s Szilágyi Erzsébet; ott Dobozy futása, lóról függő nővel; amott a vénhedt szűz Dorottya kisasszony; alább László s Róza története Kisfaludy szerint; s több érzékeny darabok, leginkább Csokonai után; mert a nép örömest látja költője alakjait rajzban. Ő az egyetlen alföldi népköltő, ki nálok születve, köztök velek élve, igaz magyar szív- s vegyetlen honi képzettséggel nőtt fel; ki a népet nem könyvből vagy látcsövön ismerte; kinél annak érzelmei nem külső tanulmány, hanem benszülött tulajdon; ki a népérdeket, bút, kedvet, negélyt, gúnyt, ömlengést, szeszélyt, fájdalmat szivében gyakorlá; ki a nép gazdag, kecses, könnyű, termékeny nyelvét életben beszélte; ki mindezen eredeti kincset, alkotó ész, felfogó lélek, mély érzemény, s meleg kebel, röviden a költői hivatás teremtő ihletével, népszerűn, tiszta erőben, csintalanul bár, de saját beljegyében, minden ragály nélkül, tudta visszaadni; kiben a nép önmagára ismert, s önnyelvét csudálta. És a költő népe lelkében él. E nép ugyan nem tud olvasni, mert nemzete nem taníttatá, de érezni igen; és az édes dal firól-fira száll, mint szálltak Ossián éneki. Sok nem tudja nevét, kitől a dal eredt: de ráismer a versben önmaga szivére, s ha bár névszerint feledve lenne Csokonai: lelke, míg magyar lesz, él a nép lelkében.

A pipaszár rajzai oly tökélylyel voltak az ujjnyi vastag hengerbe kimetszve, s az alá vésett versek, oly szabályos betűkkel, hogy a pórkéz műve London mesterét meglepné.

– Nemde igen jeles mű ez a Dorottya, a mint székestől lezuhan, a vivő leányok Oporhoz rohanván? kérdé Lajos a szemlélő Kátayt, ki fejét hátrarántva, s a szárt messzebb tartva, összevont pillákkal vizsgálta a művet.

– Valóban szakasztott olyan mint Vitéz megteremté; – válaszolt Kátay, – de legény is volt Mihály a nadrágban; nincs a magyaroknak több oly poetája.

– Művein feltűnik a független szellem, mely életeseményeit többnyire okozta.

– A sógorom épen akkor járt a poetába,40) hogy ő præceptor volt. Koporsózártáig mindig emlegeté, mily boldogság vala alatta tanulni. Az iskola helyett aló az erdőre; rágyújtottak amúgy törökösen; s elkezdett mesélni az öreg istenek dévajkodásairól. A kamasz korhelyek úgy törtek utána, mint borjú a tőgyire; persze Júnó bűze felüté orrukat, kivált hogy ily leczkén néha kortyoltak is. Senki tanítványa úgy nem tudott soha, mégis a szamarak kibillenték szegényt.

– Az úgy volt s marad is. Lángész szeszélyeit közelme nem bírja felfogni. A járomvonó barom csak kerékvágás közt ténfereg, s irigyli a szabad ló szökéseit. A hasonlat otromba, de igaz.

– De’sz uram, fittyet hányt ő a vaskalaposoknak; tette a mit, mikor, s mint kedve tartotta; sőt egész világot csak félválról vette; ha urakhoz ment is, nem nyalta ki magát. Idegen emberrel meg nem társalkodék. Ha összejött vele amúgy nolle velle, fél órában sem szólt vele egy fél bakmát.

– De választotti közt elmés, vidám, ötletes, gyakran kicsapongó. Fellelkesíté bú- vagy tompultságban; s habár viselete nyilt, szabad, s néha féktelen lőn kedv között: de rendkívül szerény s kímélő volt mások irányában.

– Kivéve, ha község előtt állt szószékre; mert akkor ugyan kilátszott szeméből, hogy rátartja magát.

– Az, önbecsérzet volt; eredendő erők született sajátja. Szolgalelkű szokott hunyászkodni.

– Szép szár biz ez uram, azt meg kell vallani, folytatá a zölddolmányos csaplár, miközben Lajosnak kezébe adá azt; Horog derekasan rajta hagyta keze szennyét.41)

– Valóban remekelt. De mennyivel pompásb mű vala, mit Ferencz királyunknak ajándékul küldött.

– Hja uram, annál szebbet egész rabságában nem metszett; pedig most másodszor ül bankócsinálásért.

– S minő egyszerűség egész művészete. Tollkéssel teszi fel gyéren a körrajzot, ugyanazzal karczolgatja a hajszálfinom művet, s pipamocsokkal befeni a kész metszvényt.

– Pedig jobb kezén nincs használható ujja; a balon is csak három.42)

– Kedves szerzeményem, mondhatom, e rabszár, megjegyzé Lajos, mint minden alföldi készítmény, mi sajátsággal bir, s önnemében jeles.

– Nem is jut eszembe, hogy pipát láttam volna még eddig szájában.

– Szivarozni szoktam; de e szár kedveért hébe-hóba szívok egy pipa kóspallagit. Úgy úgy, töltse meg kend Harangi Pál gazda, mert a kezem miatt nem bánhatok vele; mondá nyujtva gyöngyzacskóját Pál lovaghoz, ki a második kupától már szépen neki lelkesült, kihevervén Pisze Pista bántalmait. Lajos szava, tárgya, modora, keresett eszköznek látszék bizonyos feszültség enyhítése végett, mely a házi gazda arczán vészjósló jelemmel árulá el magát. Erőltetett párbeszéde közben, tűrhetlenül tekinte többször szét az izgatott ifjú. Ő kétségkívül valakit keres, ki nincs jelen, kit ő látni vágy. Tehát népszerűség, pusztai élvek, kegyosztás, s parasztok szerelme; tán mind költött regény, álszín és szemfényvesztés, mik alatt önérdek ravasz üzlete rejlik? nyiltszív és bőkezűség tán hamis váltók nála, miknek uzsoráin tiltott örömöket vált be? s a nép szava, mely őt üdvözli, téved és vétkezik?

– Mi lelte bal karját? talán a Luna hányta le, hogy foga is dagadt? kérdezé Kátay közelről vizsgálva arcza daganatát.

Lajos megzavarodék s elpirult; de hirtelen rendbe szedve magát, – egy kútágasnak vitt, túl a Látóképen, felelt, a kérdést elütni akarólag, maga sem elégedvén meg rögtönzött ötletével, mit azonban Kátay annál hihetőbbnek talált, mivel véleménye szerint, Lajos, karkötése végett vetkezteté ki nyakát kendőjéből.

Harangi azalatt saját pipáját is megtömé az idegen vagyonból, még pedig oly otromba telhetlenséggel, hogy a sanczos makra oldala kilyukadt; minek következtében, hat súlyos évi szolgálata után, rézsapkája, mely neveztetik kupaknak, vörös fejéről lehuzatván, im e rangjele nélkül nyugalmaztatott, ha ugyan egy korcsma szemetjén lakhatik nyugalom.

– Dehogy nem; ki is van már vetve a háló, mondá a közben Harangi a rábámult Lajosnak, felelőleg a félóra előtt tett kérdésre, melyet az már rég el is felejtett.

– Vagy úgy, alig értem, halászatról beszél, viszonzá Lajos, miután Harangi felelete körül tájékozá magát, no hát kimenjünk az öreg Cziriákhoz. Hol vetettek hálót? nem valál ott Pista? kérdezé Piszétől, ki a Lunát még folyvást jártatá.

– Itt a Hortobágy árkában, az új hídon felül, felelé Kátay szigorú meghatározással, pedig ócska híd nem is találtatik, hogy az új epitheton okvetlenül kelljen.

– Majd elvezetem én oda Lajos urfit, úgy sincs még szikkadt nyomadék, ajánlá készségét kedvkeresve Pista; s míg nemzetes uram egy cseléd által a házba szólittaték, ő istállóba vivé a megjártatott sárgát.

– Hát nálatok fiuk hány hét a világ? kérdé, vállatütve Lajos, a hű pásztoremberektől, kik körüle állva, türelemmel várták, míg rájok jő a sor.

– Úgy szoktuk mondani, mával is kevesebb; de hiszen ám legyen, csak kócsag volna több; válaszolt a gulyás, tiszta szívvel nyújtván a ragyogó hozományt, mely ékesen lengett az esti sugárban; alig tudtam kettőt a héten elverni, a jövőn azt hiszem, több kárt teszek bennök.

– A toklyó le van vetkeztetve, s mint az urfi szereti, fartühosszában, majd rámetszem a farkát; mondá kedvekeresőleg a juhász, érdemül érezve, hogy vett parancsát, mint illik, észben tartá.

– Én is megkövetem szépen Lajos úrfit, ha nem átallaná, egy piros nyerget hoztam; – mondá a füredi ködmönös szerényen, horpadt kalapját fél öklével törölve, – az annyok sürgetett s magam is akartam, mert fúrta a fejem, hogy mult szabadságkor, az úrfi kihúzott nagy szorultságomból.

– Köszönöm földi a szives emlékezést; itt egy pohár borra, s friss malaczra való; igyanak egyet egészségemért otthon az annyokkal; válaszolá szerte figyelve Lajos, miközben összetűrt papirospénzt nyujtott a parasztnak.

– Mit gondol az úrfi, engem így gyalázni. Magyar szegény ember nem fizetteti meg szíves ajándokát. Vagy tán csekélyelli úri személyéhez? Füreden úgy mondják: mind bolond az, a ki jobb kalappal köszön, mint a minő van.

Lajos jól ismeré az alföldiek makacs természetét, s azon hiú önérzetet, mit hasonviszonyokban legföldhözragadtabb szegénye is ki szokott fejteni. Méltánylá azért a ködmönös háláját s ösztönszerű gyöngéded érzetét, megkimélvén őt az ismételt ajánlattali álpirulattól.

– No jó, hát ne csapjunk sok teketóriát, vigyétek be szíves hozománytokat a derék ifjasszonyhoz; hadd viselje gondját, míg haza vitetem.

– Úgy ám, ha itt volna, – odafelelt Pista visszaérkeztében; de ez a szakállas róka Ujvárosra hajtá rokonlátogatni. Pedig én is hoztam egy csikóskötőféket, melylyel lefoghatni egy oláh medvét is.

Lajos szemében átfutó ború rajzolá magát, s némi kelő harag, mely az ingerült jellem létét gyaníttatá. Még nyergéből látók őt a folyosón elnézni, alkalmasint az ifjú teljes nőt vadászva, ki máskor borotválatlan férje mellett szokta fogadni őt. Most meggyőződék a késedelem okáról. Ez elrontott estre egy rég kergetett kaland sikerét számítá. Pusztai ünnepet, halászatot, lakomát tervezett, hogy álszínt adjon valódi czéljára. Ily lóvesztő útban sérült kar- s feldagadt arczczal, lovász nélkül kijött, az éjjeli halaszthatlan visszalovaglás szüksége mellett; s ki mind ennek oka, rugója, tárgya volt: nincs jelen. Nem a nőakarat hiányzék; legalább azt hinni nincs oka. A remény, a hit, mely a tiltott öröm mérlegelésével biztatá, sértetlen. A félénk hölgy, hű, következetes, s kész lenne nyugtát, jövőjét, kötelességeit, talán becsületét áldozatul vinni az ellenállhatlan hódító erőnek, s ez élv, e győzelem, s ingerlő szerencse, egy túlélt, mogorva, végkép elúnt férj által van akadályozva, betiltva; kit a nő szeretni nem tud s nem akar; ki a veszélyes titkot talán felfedé, s örök zárparancsot, végakadályt tervez, vagy épen nejét s hódítóját vérig, gyalázatig üldözni tör; ki hálóit álarczozni fogja, jövőjök felett gyanúsan őrködik, czélját, terveit hűbben védve, mint ő, az elárult kalandor. Mind ezt, s a lehető eset több árnyéklatait hirtelen átfutá éles elméje. Ő az ingerült, túlzó, s győzelemhez szokott, most rövid napok alatt másodszor kijátszva, hátravetve, reményhagyottan; arczban és karján viselve egy csalódás jegyét, kedvén, kedélyén kapva a másikat, sértett hiuságban, kételybe hozva öncsábjai felett, s lázzasztva az ifjú hő és bő vértől, melyet e remény gyakran felgyújta: a hírvételen összeharagvék, felbőszűlt. Hozzá járult egy második ok. Pisze Pista oly negédesen s czélzólag jelenté a nő távolát, miként Lajos éles gyanus esze, annak indulatát fenékig látá. Bántva érzé magát, hogy e szemétkölöncz oly túlbizottan, tolakodólag akarja tudni titkait, s dicsekvő szemtelenséggel keres sejtelmében érdemet egy sereg paraszt előtt.

Ez rajzolá szemében az átfutó borút, s tevé pillanatra feddhetlenné fellövelt haragját. Azonban álszint s önmérséket nagyobb tökélyre vitt, mint huszonkét évnél tapasztalni szoktuk. Elsötétült arcza azonnal kiderült, s rajta az álmosoly nyugalmasan látszék; csak értő szem venné észre a vonaglást, mely vidám álarczát némileg torzítja. Azonban büszkébb volt, mintsem Pisze Pistát ellenségül vegye, ki már különben is látta őt kalandban. E mellett szereté e pajkos, eleven kölönczöt, a hűség, ragaszkodás, természeti ész eredeti typusa miatt, úgy hogy többször megjelent nála egy gondolat, miként azt jövőre szolgálat vagy más viszony utján szorosabban magához csatolandja.

Azért jó képet csinált a rossz pecsenyéhez; s hogy a pusztai nép előtt minden további sejtelmet s taglaló véleményt, mennyire a jelen alkalom engedé, elfojtson, közönyösen mondá:

– Igaz, régen mondá már a fogadósné, hogy ma szándékozik rokonlátogatni, azért adj át Pista holmit Kátaynak; ti pedig földiek, ha a tokány kész lesz, jöjjetek utánam, s falatozás közben meséljetek ismét pusztai napokról.

Nyúl Iczik, ki a parasztokkal még sem tudott fukarsága miatt megalkudni, nyúladt képpel, s levert elmével, kalapvéve sullogott az új jövevényhez.

– Nem vett észre méltóztatott Nagyságos uram egy sáros betyárt gyalogolni; s messze előtte, hogy vágtatott volna, egy tizenhat markos, gömbölyű, sagár vemhes paripa, az én nyolczadfél száz forintos kanim? kérdezé reverentiával; s szakállát simítva, alázatos arczczal, majd térdig görnyedten leste a válaszoló képét. Leste pedig azon mellékgondolattal, hogy ha netalán, mint többektől érté, e bőkezű keresztény, szánakozó képet vágna boldogtalan sorsához: rögtön eladóvá teendi számára az ellopott sárgát, a minthogy e kedvező esetre jónak látta lovát előre leírni.

– Láttam bíz én Mózes egy törpe, kurta macskát szőrén egy betyárral. Utasok aludtak egy fóti sátoros szekérben kocsisostul együtt; azoknak lovait visszafordította Kopogó, s a Macsnak vágtatott.

– Tehát nem veté le? pedig sohasem volt hátán többször ember.

– Hát téged szabadított meg attól a potrohós patkánytól? No az árát ugyan úgy teheted zsebbe, mintha lelted volna.

– Az árát Nagyságos uram? Hiszen az a hóhérkézbe való lator mindent ötön vesz.43) De mégis kanimat a vásárban hagyja. A puruttya Pisze, Nagyságod szerettje, erősen esküszi, hogy az becsületes betyár, s szavának állni fog.

Itten Nyúl Iczik ravasz képet vőn. Lajos szava ugyan nem sok sikert jósolt, de az eredendő ösztön készté próbát tenni; hisz kétségbe esettebb ügyek is ütöttek már jól ki. Azért mosolyogva felnéz az ifjúra, s hizelgő kép alá rejtve a fondor cselt, közelebb lép hozzá, lassan súgva mondván:

– Nagyságod nagylelkű homlokából látom: tán vitéz elődi sem voltak nagyobbak. Ily ritka, s gazdag magyar uraságnak, a hol s mikor lehet, hasznos szolgálatot teszek… Mit gondol Nagyságod, egy G’scheftet. A kani nyolczadfélszázas paripa. A sajkát nem hordja csendesebben a víz, mint ő Nagyságodat…

– Hisz épen állítád, hogy soha ember nem ült még macskádon; közbeszólt Lajos.

– Azaz betyár Nagyságos uram; mert ha mondom ember: az annyit tesz, hogy lókötő betyár; – felelt Iczik szemlen fogúltlansággal. Tehát a kani értéke nyolczadfélszáz bankó. Nagyságod hihet a Piszének, kanit holnap bizonyosan megkapja Nagyságod. Én odaadom Nagyságodnak szinte feleáron; csak hatszáz forintot fizessen le érte, s birja szerencsével, hogy ne kelljen utána bemennem…

Lajos hahotára fakadt.

– Mit tetszett igérni?

– Egy akó bort annak a derék betyárnak, ki ily orczátlan koppasztót lova nélkül hagyott.

A körülálló karzat jóváhagyólag röhögött az igazságos alkuhoz. Iczik jól ismeré, miként efféle előadásoknál a karzat röhögését közvetlenül ütleg szokta követni: minek okáért nem izgatva tovább a közlekedést, kedvezőbb színpadra halasztá szerepét. Félre igazítván csüngő csepűs fürteit, rájok nyomta vedlett asztrakán kalapját, s rókasullogással elhordta a kaftánt.

Pisze Pista utána szökék hiúz könnyűséggel, s kérges csákóját váltig leüté fejébe; körmös fricskát nyomván előbb, összefolyt szeplőtől rezesült orrára.

– Elsomfordálj44) hagymabűzű Mózes, mire visszatérünk, ha bőrödnek örülsz, mert a hosszú tógát majd fenékig szabjuk; után veté győzedelmi kurta dicsőséggel, s szokott kostümében, kalap, csizma nélkül, kérges inggatyában kalauzul indult a halászok felé.