X. (Séta.)

A fogadó megett kiértek a gyepre. Felgazlott árok óvta a kerítést. Partján tömött bolhafű s családhasáb kanyarodott végig, itt-ott megszaggatva burján-, bárányüröm-, gólyahúr- vagy bogácskóróval; s körülterjedve fekete vagy piros földibodza-gyöngygyel. A tömérdek garadgyát fürtdús komlószövet ruházta, melynek ernyedt levelein piros szederindák uszkáltak, rakottan kövér bogyóikkal. Az árok egész medre nem látható. Ránőtt növénysátor rejti azt, mely a szellőn folyvást borzong vagy remeg. Nyirkos fenekén penészmohák, harasztok, gombafészkek, s dögvázak büszhödnek. A pusztai alkony mondhatlan szép volt. Előttök közel, a kiáradt Hortobágy csapongott zavaros özönnel, melyen néma halászok ültek itt-ott keskeny csónakokban. Alább erős kőhídja hajolt át szép bástyaívekkel, melyet Kátay újnak nevezett, s mely valóban nem régi, de élei és párkánya telve csorbákkal, s dísztelen töréssel, hasonlítva a magyar törvényhez, melylyel ha egyszer megalkottaték, ki sem gondol, törve rontva attól, ki hozzáfér. Messze a tárgytalan tér öntésekben fürdik, melyet sápadt aranynyal fest a hanyatló nap. Kopasz szigetekről gulyák fehérlenek, vagy vadménesek szőrén ragyog fel az estfény; míg távol háttérben magányos árboczként nyúlik fel egy kútgém. Néhol az utakon tünedeznek elő gyékényes szekerek, mint megannyi kisded riska tehén, s lassú küzdésben állani látszanak; s ha egyik átkurjant a hosszú távolon: «Segéljen atyafi, tengelyem összetört.» «Kúnsági búzát», feleli a másik, vélve a pusztától elnyelt kiáltásban, hogy azt kérdé tőle: minő terhet viszen? Néhol kék füstszalag kanyargott, egy-egy meszeletlen csárda patics45) kéményéről; s köztök lomha komp úszott el megmentett barmokkal. Amott ó-nádasok eresztik pelyhöket, mik vágva nem voltak több évtizedektől; s gyékénybuzgányok bólintnak a szellőn, leskődve ütvén ki a hullámzó zöld levéltengerből barna fejeiket. Gődények kerengnek emitt kákás felett. Áll-iszákjok telve apró kövér hallal; s éhező fiaik tátott szájat nyujtanak utánuk a sásból. Túl, egy rét zugából fütyölő szalonkák sikoltoznak által; másfelől hápogva kavarog az égen vadréczefelleg; s itt-ott rátartással, fontolva lépeget egy-egy conservativ gólya.

A látkör oly nagy, az élet oly kevés; az ember oly kicsiny itt saját szemében; s hol gőgünk megszégyenül: közel van az isten. A pusztai hatás – tengerével rokon. Képzetünk nem birja betölteni a nagy ürt, melyben a teremtő erő szabad könnyűséggel működik. Végtelenség s magány eszünkbe juttatja a halált.

Szeretném vad pusztán látni a zsarnokot; hol egy vészroham, éhes ragadozó, vagy úszó lápsziget, percz alatt eltemethet minden földi nagyságot. Itt nem lövel halált haragos szemöld; a pusztai villám végzi e szerepet. Itt vad szelek száguldnak zsoldos csapatok helyett. S az áltanácsosok suttogó bérszavát, a reclamáló mennydörgések nyelik el. Itt nincsenek elnyomó törvények, a szilaj gulyák s lovak védik a természet jogát. Szóval ember helyett isten országol.

Lehetetlen a gőgnek legalább perczekig magához nem térni. Itt nem lát őrbástyát, mely a nép kitört boszuját be-, s szeretetét a néphez ki ne eresztené. Nincs semmi diszítmény, arany és fegyverek, mikben az eszmélet sugára megtörik. Nincs tunya kényelem, és szolgáló sereg, kiket jogtöréssel iparkodjék védni, növeszteni; kik levonják, s görbedezés által alacsonyhoz szoktatják a zsarnok rablelkét; s kik közt épen azért a szív elpuhul, aljasodik, s megvész. Itt a gondolat nem hiú szertartás szűk köreig terjed, mit szolgák találtak fel; itt nincs észszorító előny, korlát s viszony; az elme felkél és elterjed, mint teremtő erő, s a szabad gondolat szálain ahhoz köti magát, kitől eredetét vevé. Síkon és tengeren a gőg megszégyenül, a romlatlan kebel felemelkedik.

Lajos szerette a pusztát. Kereste ugyan itt is a vezérérdeket, mely heves véralkat, munkátlan alföldi nevelés, s mint tapasztalni fogjuk, más befolyások miatt, irányt kezdett adni egy félelmes természetű szenvedélynek, de ifjú életkora közel állt még az eredeti épséghez; még folyvást küzdött a természet szava más hatályokkal, s a józan ész folyvást védte magát a társas romlottság ragálya ellen.

– Mi szép ez a szabad erő; mily nagyszerű eszme e végtelen puszta; s mennyire elragad minden kisded részlet! – felkiálta önkénytelenül.

Az ösvény, fejtetéző gaz között kanyargott; s agyagszín szalagja az árnyék tövében oly lágydad-hűvösen fogadta a lábat, hogy Pisze Pista kéjjel raká elébb-elébb rajta apró meztelen talpait.

– Mily duzzadt élet, tömött teljesség van-e gaznövényeken; – mondá tovább Lajos. A karomnyi gólyahúr eleven-merészen nyújtja fel friss fejét, s szálkás levelei éltető nedűt fogtak fel szártövön a felhőszakadásból. És ott kékes pókhálóba szőve terjed a bojtorjánliget, melynek kesernyés magvain ezer tengeliczék dalolva telelnek, s barátságos vaczkát csomolygós serényén évről-évre hordja a potrohos csikó. Az óriás lapuk vetélkednek a musa46) levéllel s árnyain jóllakott tarka baromfiak bibirkélik nedves tollaikat. S e fényes simazöld csuda faerdőcske mily izmosan tartja törzsén tiszta ágait. Fehér tölcsérével túlvirágzik halvány pukkantóján, s festékes levele szeszélyes czikkczakkal kétágú ágak közt tüskés gyümölcsöt rejt. Odább kénkőszén virágok lila erecskékkel páros fűzérekben termik a bolondító magvat.47) Selymes levelei puha szövetűek, s az alsók, szártövön, szakállat eresztnek a kövérség miatt. Ott a nyolczláb magas ökörfarkkóró tömötten ruházva sárga virágokkal; beillenék királyi pálczául a halál kezébe. Szőrös durva levelei földre terülnek, s kérges hajlási közt lihegve pihen a barna mezei gyík. Amott bogácskóró terpeszkedik foglalási joggal. Kövér rózsák ülnek tövisbe vont trónján; rajtok csábosan leng a rózsaálló köd s kékes ibolyaszín. Lehelletök fojtó, mégis népet tenyészt; picziny állatfajok lakják bársonyágyát.

Pisze Pista szájt szemet tátott. Legtávolabbról sem érté ugyan Lajos gondolatait, mik önkénytelenül fakadtak fel a nyiladó szívből: de gyanítá mégis, hogy az úrfi örül; s ez néki elég ok rogyásig bámulni, miként lelhet kedvet nyers gazban földesúr, ki posztó ruhában jár, s tajték pipája van.

Túl a dús bozóton sima gyepre értek, hová közel látszék a Hortobágy folyam, ritka füzes lepte partjával.

– Ohó, – mondá Pista – Cziriák bátyám maga vezeti a hálót, mert ott a füzes könyökénél csak akkor szabad halászni, ha maga jelen van. No hiszen bővében leszünk ma a halnak; ott legszebb harcsákat fognak ezen a meneten, s a Cziriák-öbölben tokot is találni.

– Mért nevezik Cziriák-öbölnek?

– Az öregnek ősi jussa van rá. Apja s öreg apja mindig ott halásztak.

– S ritkán szokott az öreg Cziriák maga hálót vetni?

– Nagyon. Elég szálkás barmot fogtam már én, szokta mondani; kergesse tovább, a ki jobban birja forgatni a hálót. Pedig fele sem igaz; mert az öreg most is úgy hányja a hurkot, hogy a legerősebb révész is csudálja; a pendelyhálót meg úgy kiveti mindig, hogy egy ránczot sem vet, ha a vízre terül. Most már megunta a sokat. Néha bokorhálót ha vet a harcsák kedveért; s legfeljebb koczával48) mulatja magát vagy szákkal49) szedeget vízi húst. Gyalommal ritkán bajoskodik. Vejész50) körül, olykor ha rákot borogat.

– Nekem hát becsület, hogy most hálóvezér?

– No de milyen. Ezelőtt csak elment, ha a füredi kanposseratus51) halászatot tartott; de most negyedéve Józsa eczetes borral traktálta, s nem adott egyéb fizetést egy füzér döglött csukánál; pedig a holt Tiszán voltak öreg hálóval; s a ki ott beesik, nem szeg több karé kenyeret. Azóta nem megyen Poncziusnak se, pedig gyakran riasztgatjuk, sőt Józsa számára, pajtásival is csak ott huzatja a hálót, hol selejtes ráknál, s egy-két czigányhalon kívül nem kapni egyebet. Taval kin volt Debreczenből az ohati rőzsekomiszáros, akkor emlékezem, hogy vonta a hálót. No meg ha szorítják otthon porczióért, s piaczra kell a hal.

Lajos pipája kiégett; s Pisze rendkívüli készséggel tisztogatá ki a könnyű, száraz pernyét horgas körmeivel. Aztán rézingébe törlé azt, azaz tulajdonkép összekarczolta; s hogy Lajos sérült keze iránti figyelmét, jobb néven tiszteletét, bebizonyítsa: saját mocskos markával a zöld magyarka hátulsó zsebébe surrantá. Aztán, mint ki szénáját jól rendezé, tovább ment a mulatásban.

– A meg az árva halász, az ismétlő félen; az a laptározó.52)

– Az apja halt meg?

– Biz annak az öreg apja él.

– Hát miért árva?

– Mert úgy híjják.

– S miért híjják úgy?

– Mert mindig szomorú.

– S miért szomorú?

– Hm! elébb is azt kellett volna kérdeni.

– De ha nem mondtad, hogy szomorú.

– Hát miért hínák árvának, ha szomorú nem volna?

– Ne okoskodjál, felelj.

– Mire?

– Kérdésemre.

– Már, hogy miért légyen az árva halász szomorú?

– Igen igen, ostoba birka.

– Kérem Lajos úrfi, máskor nevezzen inkább hülének, mert birka nem vagyok; ostoba pedig hogy volnék, ha birka nem lehetek. Legalább úgy apám uram nagy hazug lenne; mert ha egyszer-másszor, minden héten hatszor, kötőfékkel rám hány, mindig azt mondja: megérdemli Pista a tanítást, mert furfangos esze van a hunczfutnak.

– Ismét kitérsz kérdésem elől?

– Vagy úgy… Biz én nem is tudom, miért szomorú az árva halász, hanem azt igen, hogy mióta? mert ezelőtt igen víg legény volt.

– S hogy szomorodott el?

– Hát egy gazdag molnár lányát szerette, kinek egy zsák rézpénze volt, s malmafarkánál kötelen tartotta a Tisza fenekén.

– Miért nem váltá aranyra; így magával hordhatná?

– Tán hogy többnek lássék.

– No’s…?

– Hát aztán a molnárnak Éva lánya volt. Azt mondják, piros tojásból kelt, mert szebb volt arcza mint a nap, mikor feljő. Kozma halászlegény szívből szerette. S nem is gondolt soha az egy zsák rézpénzre, mert Éva szépsége hétországra szólott. De a molnár rátartotta magát az átkozott kincscsel, s leányát a vörösispányra akarta tuszkolni. Kozma halászlegényt pedig, a hol érte, kidorongolta. Hogy, hogy nem, egyszer, míg a molnár úrvacsoráján volt, zsákját elrabolták; mire hazament, rohadt tuskót kötöttek pénzes kötelére. Na hiszen keserű füstje lehetett, mert ugyan drágán vette a fát. Ugy kell neki minek jár templomba.

– No’s, no’s…?

– A molnár Kozmára gyanakvék. Be is fogták szegényt. Két esztendeig ült az egri hűvösön; s tudom, most se mosna rá az édes anyja, ha a zsák pénz akkor kézre nem kerül.

– Hát megkerült a pénz?

– Meg ám! A füredi révnél borozott egy hajdu, a molnár is betért, mert a lopott lisztet a csaplároshoz hordja. Ketten aztán pajtásságot ittak, s másnap harangozásig ott felejtették magokat, míg kisbiró nem ment a hajdú után. Mikor fizet, csak elkap a molnár tőle egy kétgarasost, megint másikat, vagy harmincz garasig. Ráismert, hogy a zsákjából valók. Mindenikre keresztecskét karczolt, miről csak ő tudott. Biz az osztán kisült, hogy a hajdú napszámost fizetni kapta az ispánytól.

– Hogy tudta az ispány, hol a molnár pénze?

– Gondolom jó fővel kikottyantotta neki; mert saját malmában sokszor felöntöttek ketten a garadra egri bikavérből. Mindig a zsák kötelén hált, s másoknak is mondta, hogy párnája sokat ér. Mikor osztán befogták az ispányt, azzal menté magát, hogy ő azt gondolta, hogy a rézpénz ezüst.

– Évát elvette már azelőtt?

– Ugy se biz a, mint én. Hogy a pénz oda lett: felé se jött többé. A világ azt mondta, a zsák után uszott a vőlegény kedve. Hogy meg kisült az ispány lopása, azt mondták, csúfságból kötött vénszüzi tuskót Évike számára a lopott pénz helyett.

– Férjhez ment Évike?

– Ugy se biz a mint én, ha csak más világon nem.

– Hát meghalt?

– Nem halt biz ő, hanem a Tiszába ölte magát szegény.

– Buvában, szeretője után?

– Már azt ő tudná legjobban megmondani. Mult télen beszélték a Balogné fonókájában, – s erre oly határozottan hivatkozék, mintha Lajos okvetlenül tartoznék tudni, ki az a Balogné, – hogy a molnár nagyon sanyargatá szegényt, s untalan azt hányta szemére, ő volt a pénzkiadó orgazda, s bűne miatt szökött meg tőlük az ispány-vőlegény. Éva neki búsult, állta, míg állhatta, s hogy megsokallá: oly fürdőbe ugrott, mely után ne kelljen a nyujtóztató padra megmosni.

– Holttestét kifogták?

– Nem a… oda veszett.

– Nem is látta senki?

– Nem hát.

– Mi okból hiszik hát, hogy a Tiszába halt?

– Hát hová lett volna?

– S erőszakos apja nem őrült meg saját bűne miatt?

– Ugy se biz a mint én; azt mondá, ha lánya még feltámadna, inkább ismét Tiszába fojtaná, mintsem a halrágó fogára kerüljön.

– Mikor tünt el?

– Taval aratáskor péntek virradóra.

– S nem volt semmi híre többé?

– Egyszer látták lelkét éjjel holdvilágon rákászó emberek az innentső partról a malomszigetben. Piros rokolyában, kék pamut kötővel, épen mint fonókába járt, csakhogy lelke rongyosan viselte.

– Talán ő maga volt?

– Igen hát? hogy gondol az úrfi olyan zöldet. Hisz olyan sápadt csak kisértet lehet; Éva pirosabb volt a sóvári almánál. Aztán meg lehet is oda embernek menni! Oda csak az árva halász jár, ha a hava feljön; beszélik is mindig, hogy istenkisértés. A víz irányában olyan örvény van a sziget alatt, hogy a terhelt tutajt is víz alá sodorja. Kozma csónakját is, mint mondják, elkapta már egyszer, de maga kiugrék, s megkapott a parton egy rakottyatövet. Köröskörül pedig feneketlen láp. Minden idén belevész egy-két idegen kóborló, mert vidéki ember életeért sem megyen ám felé.

– S ilyen veszélyes a malomsziget?

– Biz olyan a… madár száll oda csak; az se soká marad.

– S miért jár oda az árva halász?

– Mert mondták a rákászok, hogy a lelket látták. Gondolom, azt lesi, míg ismét megjelen, mert mindig holdas éjszakán megy.

– S többször nem látták a lelket?

– Nem a.

– S neszét sem hallották?

– Igen a! Ökrészfiuk mondták, hogy a szél vagy kétszer oly szomorúan fütyölt, mintha Éva danolt volna. Már nem is hajtanak marhát a láp mellé. Minden rémülésbe jött a kisértettől.

– S az árva halász folyvást hajózik lélek-lesni?

– Szakadatlanul. Tudom az éjet is ott tölté. Nem is tartja azt meg hét vármegye minden pandurjával. Eleget próbálták, anyja és atyafiak; mert hát restellik, hogy szóba jött a házok.

Lajos egy különös titok nyomára jött, mi ujabban jellemzé a népélet költői oldalát. Egy védtelen leány, kinek anyai fészken kül tápja, reménye, őrhajlékja nincs; kit pártütő sors, csáb, küzdelem, veszély s tán gyalázat, inség és éhhalál fogad; szökve, titokban, visszahozhatlanul kibujdosik az életadó házból; rettegést, nyomort, gyötrő éjeket cserél a jólétért: hogy kivívja lelke szabadságát, szerelmét, választási jogát, mit zsarnok apa kényszerít, üldöz és elnyom.

És egy rab szerető, ki méltatlan lánczokat hurczolt, kiszenvedve kínt, gyalázatot, kórt; nem hűl, nem remeg, nem irtózik a baljóslatu viszonytól, mely azokba dönté; megvet reményt, életet, s a jövő minden szerencséjét; lelkében őrzi őt, a nyomor s szégyen eredeti okát; felkeresi a halálban; életét nem adja egyszerre, nem egy pillanatban, mi az? egy pillanat! a szív reszket, lázba jő s az áldozat megvan. Ő hosszú, szakadatlan veszélyben tartja azt szerelmeért. Élete… egy nap sem övé. A ma meghagyá: a holnap elveheti; és ha nem: holnapután ismét koczkát vet a halálnak, fontolva, híven, ellenállhatlanul. Pedig neki nincs érdeke: ragyogás, kincs, rang, vagy családalapítás. Hol van az erő, jellem s lelkesültség a főélet mondva készült szerelmeiben? Melyik neves kegyencz lép fel ily elszántan, ki a gyáva csábítás könnyű élveit oly mohón kergeti.

Mióta a középszázadok lovagszerelmei kimentek divatból: úgy látszik elernyedt, s nemtelenült ez érzemény a társaságban. Akkor nyiltan, önérzettel, határozottan, s tettkészen vette fel a lovag hölgye szineit, bajnokerőt, dicset, erényt helyzett annak szilárd védelmében; s e nemes ösztön férfiassá tevé, tisztítá, felemelé szerelmét, s átvivé ama jobb természetü lelkesültségbe, mely minden erélyt szül, és kifejt. Később a puha időszakban nem beltulajdon lőn a szerelmi érdem. Kül dolgoknak adaték elsőség. Rang, termet, szépség, vagyon és befolyás lőn a keresett érték, melyért a nőnem becserélgeté színlett szerelmeit. A velenczei aristokraták, s XV. Lajos kora megérlelék az elaljasulást. Velenczében kihalt a petrarcai szerelem; Frankhonban lejárt a troubadourok kora. A velenczei hölgy csak azt kiváná a nobilitól, hogy család-palotája híres legyen, s neve közel az aranykönyv kezdetéhez. A franknő választá, ki fényesb livrét ad, szebb parókát visel, s udvari körben él. Velenczében kétszínűség és féltés pótlá a szerelmet: Frankhonban kétszínűség s ármány. Ott bravók és álarczok vétettek eszközül; itt légyottok és kéjházak. Ott titkos rettegés kisért minden viszonyt; itt nyilt szemtelenség. Ott méreg és tőr végzé a kalandot; itt új viszonycsere. A két modor összefolyt, s divatjává lőn az új kor minden aristokratiáinak. Többé nem sziv szeret, hanem agyvelő. Nincs nemes lelkesültség a szerelemben; hanem nemtelen szerelem a kalmárkodásban. Szív után nősülni, chineseri tény; ellenszenvvel lépni vőlegényi ágyba bon ton. Szeretni nevetség: ösztönt kergetni viccz. Nyilt érzelem aljnépi gyöngeség: titkon csábítani arszlányi erény. S ha e bűnös utak tekervényein mégis vaktából két rokon szív összetalálkozik, oh azt titkolni kell; mintha szégyenlenék egymást. És valóban méltán! nemcsak a fertelem miatt, mit ily titok fed: hanem hogy a rövid csere után, akadály ne legyen az új kegyencz szemében. A század szótárából ki kellene törleni a «szerelem» nevet, s helyébe «szenvedély, kéjroham» szavakat írni be.

Lajost rendkívül érdeklé a halász jelleme. Neki különben is lelkében születék a lovagiasság; habár nem a szó nemesb értelmezésében: legalább bátorság s vállalkozó szenv szempontjaiból. Kandi lőn ez új ismeretségre; mert pusztai látogatásiban szót sem halla még az árva halászról.