XXXV. (Bukott epikur.)

Míg a Poltrás magyarázatait közlötte, felségesen mulatta magát színházban a nagy közönség, a kinek tudniillik helye volt hozzá, mert nagyobb része úgy össze volt tömve, lapítva, mint a felfűzött füge, ugy hogy mulatsága törvényes büntetésnek is tökéletesen beillett volna. A karzaton nyolcz-kilencz rőfnyi futamodásban, főttrákszínű pofák virítottak egymás tetejében; a páholykör tarka falai közt tisztesen megfésült példányok hím- és nőnemből, többnyire egy vagy kettenkint, kivévén azon violentialis compossessorátusokat, hol lármás úriszékek tartattak legmélyebb csend alatt, vagy egész nemzedék gőzölt s várt hely után a gádorban, míg a dalgyűlölő seniorok kikapaszkodtak a lámpavilágra. Alul is példásan begyülekeztek mindenféle rendű, rangú, szinű s első magyar illatszerű capacitások, kiknek tömegét, ha festésre kerül, csak egy-egy görbe vakarítással szokta fejről-fejre kikanyarítani a fametsző. Egy szóval egész ház ama zsufoltságban volt, mely mulatságos szemlékre nyujt anyagot, s okvetlenül az emberi nem majomias eredetére ragadja az eszmét.

Athea lépett a deszkákra s az ember menten meggyőződék, legyünk bár majmok, mégis igen nemes példányok akadnak közöttünk.

Athea sokat fejlett, mióta nem láttuk. Gyermeki félénksége eltünt, mely igéz ugyan, de bimbója burkolja a tehetség erejét, kellemeit. A művésznő lelke már kinyilt, s érezni hagyja tömött képzettségét; a felfogott érzelmek ezerrétű bája kibontakozék, keblébe, a virágkehelybe hagyva pillantani, hol az elragadó varázslat titka rejtezik. Sugár termetén halvány atlasz habzik, nyaka s dombor válla fehérebb a fürdött hattyúnál s ha könnyű állásában érzékeny dalával a közönséghez hajol, hasonlik a magas liliomhoz, melyet a szellő meglebbent. Nyakán tiz sor borsónyi gyöngy, smaragd kapocscsal, karján fekete zománczú perecz, miket a város ismerni vél, mi pedig valóban ismerünk. Szerephez alkalmazott haja, ízlete oly egyszerű, halvány arczán, ábrándos szemében oly angyalias derű, hogy akármelyik aranyfelhőre kikönyökölhetne az égen. Az igazságos közönség minduntalan tombolt, üvöltött a velőkig ható mézhangok folyamán, csak bizonyos független ifjak fintorítottak orrt, kik a zsoldért hivatalkodó Lajosnak irigylék a kedves vadgalambot; s bizonyos hölgyek magaskodtak jobbra-balra fecsegő közönynyel, kiknek félisteneit gyakran elszöktetik a deszkák istennői.

Lajos, Athea felléptekor, felélénkült a mogorva melancholiából. De ezen élénkség nem volt örömszerű, nem volt kéj, nem volt lelki derű, hanem tépő izgatottság, melynek körmei közt a szív vonaglani látszék. Kikönyökölt bársony vánkosára, álmodó ábránddal akart elmerülni a szédítő dal csengő hullámiba, de a gyötrelmet nem lehet megcsalni; az ingerültség nem hagyá elaltatni magát, s vágy, hiúsult remény fanyar vonása vetett redőt fogyott ábrázatán. Athea kiválólag látszék tőle óvakodni; mennyiben szerepe engedheté, folyvást távolodék azon oldaltól, melyen Lajos ült, s ha kénytelen volt ottan jelenni meg, reszketve, s háttal a páholysornak működék, vagy ha illemből ezerében egyszer átvivé szemeit azon vidéken, zavar és sietség látszék tekintetén, mi épen nem volt különben sajátja. Lajos epedő pillanattal kisérte bájos plastikáját; csak egy békítő félmosoly, egy elszárnyaló sugár a keresett szemekről, vagy alábbhagyása a megvető óvakodásnak boldoggá teendé, de Athea hű és következetes volt tiltó szigorában a debreczeni estélytől a jelen perczig. Csüggedten veté olykor hátát páholyának a szenvedélytől lankasztott Szalárdy. Ilyenkor redőkbe szedte homlokát a titkos gondolat, s háborgó szemei félelmes eszméket hagytak gyanítani. Majd ismét türelmetlenül vágta előre magát; s látcsövét sovány fehér kezébe ragadva, hosszan és merészen szemszegzé Atheát, ki ilyenkor zavarban remegett, s mihelyt szerét tevé, a kar közé s mögé vonult.

Míg Lajos viselete fokonkint jobban-jobban magára vonta az illetők figyelmét, barna sovány arczú, csonka szakállú, sötét, elszánt szemű idegen tolult be az ajtóig megtömött földszintre, finom fekete frakk s ragyogó gyolcs ingben. Nem gondolva semmi hurító pszt!-ekkel, kezdé a tömeget kétfelé vájni rezes ökleivel s az ájtatos csendben tolongást támasztva, oldalvást furódék a csinált nyilatokban. Most egy elefánt termetű húsos néző akadt elibe, kinek mázsa számra illenék belépti díjt fizetni; az idegen törekvék vállán túllátni, de csak embertakaró s kalapkaram esék nézkörébe, s a növő feszengésben úgy fülig lett emberrel, hogy kalapostól együtt elnyelte a tömeg. Azonban ő rendítlenül tovább fúrt, s a kitörő szutyongatások közt beljebb-beljebb menetteték. Némelyek bámultak e szokatlan nyers merényen, s a spanyolnak ismert napsütött arcz előtt önkényt megnyiltak a lehetőségig. Az idegen körülfordult, valakit keresve a páholykörben. Ezen műtételnél oldalvást szorult, lehetetlen lőn a tömöttségben visszafordulnia, s a helyett, hogy czélját kereshetné, egy sereg tuli piros képet kellett arczélben néznie, kik éhes birkaszemmel bámultak a színre, a forró állatgőzben. Azalatt taps zaj ütött ki, s mindenki erőlködék tűrhető állásba jőni. Az idegen is talpra esék függő helyzetéből, de egy tagbaszakadt baromorvos letapodá lábát vasas czipőjével; s midőn bocsánatkérni hátrafordulna, úgy oldalba döfött könyökkel egy tisztet, hogy párbajra hivaték. E kisded lázadást hasznára akará fordítani az idegen, s a baromorvos helyén előnyomult, de új forradalom ütött ki, mely őt visszasodrá. Valami illatos uracs törekvék kiszabadulni, ki nem talált elég tért fényes szemcsövének, hogy rajta fitogtatná gyűrüs ujjait; s szemtelenül feszíté kétoldalt könyökét a meleg testek közé, ezer szitkot vonva jáczint szagú fejére. Ennek háta mögött hagyott ösvényén akart tovább furakozni, de a merény balul sikerült, mert a kétfelé repesztett tömeg oly mohón tolulta be a nyilás hézagát, hogy az idegen légbe kapódott, s egyenesen háttal a szinpadnak a földszint tribune-jét kelle bámulnia, ha csak nyakát nem akarta végkép kitekerni… Végre az irgalmas véletlen színpadhoz juttatá árva szemeit. A falatozó karzatról egy darab szalámi lezuhant, s a kandi mozgalmak közt, miután kalapja széle kezébe szakadt, lehetővé lőn, helybe egyengetni magát, s kalaptalanítva és féllábon Lajossal szemben az ellenpáholy alá jól bejutott.

Most szétlövé sötét fecskeszemét, mint üldöző villámot, s a tüskés szakáll, napsütött sápadt arcz megismerteté Rigó Ferkét, kit a földszinti ajtónál ágaskodó ábrázat tart szemmel, a Pisze Pistáé.

Más igen sok embert kiütött volna hangulatból, perczekre legalább, ennyi kisértet, szitok, mocsok, döfölés, huritás, de Ferke épen azon tompaságban maradt, mely a bonczteremben elfoglalá őt, s mely csak alkalomra vár, hogy irtózatosan kitörjön.

Alig állott meg, a feje feletti földszinti páholyban Szalárdy nevét hallá a nagy csendben említni. Oda tekinte; szép selyem urak nevetkőztek ottan, gúnynyal integetve az ellenpáholyra.

– Nézzétek csak Szalárdyt, mily desperát, hogy a tenorista öleli Atheát – mond az egyik sziszegve nevetvén.

– Talán faché vannak, mert ily malicieuse még sosem volt a prima amorosa, egész darab alatt hátát forgatja rá, megjegyzé a másik.

– Nem is hiszem én, hogy szeretné az a leány; szólt rá a harmadik. Lehetetlen oly tettetés, mely soha el nem árulja magát. Pedig Athea szerepközben nemcsak sosem néz reá, de galvani rángásba jő, ha azon oldalra lép; hátha még irtózik tőle.

– A szinészek legalább azt állítják, hogy öltözőszobájába sohasem ereszti, sőt színpadon sem szól száz szavára egyet, ha olykor lesből megrohanja, mielőtt elszöknék – mondá egy negyedik.

– Miért viseli hát mindig emlékeit?

– Ki tudja, miként áll az emlékek dolga? Henyéldyné azt vitatta nekem, hogy a gyöngyöt vele s neve alatt adatta Szalárdy; hátha a pereczet s több souvenirjeit meg másoktól küldte, s Athea mit sem tud, hogy tőle kerültek?

– Ez már aztán az aventure! annyi pénzt kivetni, hogy blamirozhassa magát – utánveté egyik s kineveték Lajost oly hangosan, hogy a földszint jónak látta pisszegni.

– Az igaz, hogy képéből nyomorún kikelt, sápadtabb az úritöknél – kezdé ismét valamelyik, midőn a földszinti lázadás annyira csökkent, hogy veszély nélkül lehetett csevegni.

– Mostanában sokat vesztett kártyán s az felettébb sújtja őt, mert a pénzt nevetségesen imádja.

– Még utoljára halottrablóvá lesz, mint Béhlen György barátja a harmincz éves kártyás életében.

– Hamarább megőrül, izgatott lelkülete arra látszik hajlammal lenni.

– Már mindent ráfogtok, végre még somnambulelévé teszitek, mint Márk akará unokaöcscsét.

– De én nem ujjamból szoptam, állítá az első. Vadásza kinálkozék hozzám szolgálatba; s azt állítja, nem lehet tűrnie, mert Szalárdy néhány héttől mindig komordühös, néha mint az őrült kaczag és harapdál, s álmaiból gyakran kapkodva felriad.

– Szegény szerencsétlen, hihetőleg bukott nagyravágyás miatt; persze koldussá lesz, mihelyt a somnambule uradalmait apja kibocsátja; szánakozék egyik.

– Különben úgy színli, ha igaz a közhír, mintha nem gondolna azzal. Ha birtoka vész is, úgymond, családja megmarad, mely a honfoglalásnál ered; majd megmutatja ő, mire mehet az ész és származat… Alkalmasint az anyjába bízik, de ez hihetőleg magára hagyja őt, mihelyt öröklési igényét elveszti. Azt hiszem, jobban fáj az eset Lajosnak, mint álarcza hazudja.

– S e színlett dacz, a hiúság titkon őrlő mérge még könnyebben őrültséget izgat, mint a nyilt fájdalom.

– Adóssága is nagy. Fényes házat kezdett, hogy daczoljon a felsőbb társasággal, mely őt fel nem vevé. Pazarlott, míg anyja s a kártya segité; most minden egyszerre látszik elpártolni; vadászának igaza lehet.

– Kivált ha Atheát remény nélkül űzi. Mennyit vesztegetett, hogy szerelmi vágytársit legyőzze, s most közkudarczot vall siker helyett, melylyel magát bolondítá.

– Elégséges okok, hogy hiú és izgatott ember megőrüljön tőlük.

– Ha ha ha! nevete egy-kettő, s földszinen ismét pisszegtek.

Aztán elkezdtek a selyem urak Atheára lorgnettirozni; tapsoltak, ujjongtak minden sikerült hangfutamnak, s ha a mosolygó művésznő csillagszeme oda tévedt, kézzel és virággal integettek tetszést és hódolatot.

Lajos észrevette azt; már előbb is rajtakapott egy pár gúnypillanatot. Szembetünőleg felindult, rángatag ajka kékedésig elhalványula, s ha beesett arczán a töröttség élesb kifejezést vehetne, okvetlenül megtörténnék az. Iszonyú féltés kapta meg, mely szerencsétlen kórhajlamát épen Athea körül a debreczeni estélyen tapasztaltuk már. Ezek gúnyt űznek belőlem, a nyomorúk, gondolá forrongó kebellázban, áttekintve a selyem urakra. Máskor pénzben, ajándokban kerestem visszatorló vetélyt, győzelmet, mert tudom, a fukar, az olcsó tetszelgést ez torkolhatja le. De most koldus vagyok! koldus, szívben és erszényben! Egy gazdagságom van, a gyötrelem, mely bomladó eszemet ide s tova örvénybe rántja… Rettentő események! s mind egymásután,… még anyám is késik;… de mi minden, Athea könyörtelen hidegsége mellett? minden nap, minden óra távolabb vet tőle; olyan nekem mint az esti nap, halad, halad s árnyamat növeszti, a bánatot. Közel vagyok, hogy éjben maradok. Éjben, mit borzasztó villám fog felgyujtni, az őrültség… Ni ni, mit enyelegnek amazok, mennyi taps, mennyi hányt virág! még divatba kapják, s versenyben viendik győzelmi szekerét a megrótt művésznőnek, kit miattam eddig mellőztek… És nekem tűrnöm kell! nincs gyilkom, nincs kincsem, nincs eszmém!… koldus, koldus vagyok… Hah! nem csalódom-e? Athea mosolylyal köszönte kaczér tapsaikat;… meghajolt,… mélyen hajolt meg;… hah! hálátlan kígyó, ki feledni tudja, hogy atyám tevé a főváros félistenévé… Nyomorú vágy, merülj le mélyen szívembe éles tőreiddel; merülj le te koldus, ki csak hála fejében tudsz igényt alakítni, kegyet kéregetve a zárt ajtófélen… Hah! Atheát ismét mosolygani vélem;… kétségbe kell esnem.

E gondolatnál bevágta magát a páholy mélyére, arcza kisértőn fehérlett ki fekete ruháiból mint félhold a fellegen, s szeme bezáródék, hogy ne lásson a lázhozó szerelemféltés.

Rigó Ferke minden mozdulatát látta. Mióta a selyem urakra figyelni kezdett, folyvást nézte Lajost. Ő azon erős tökélettel jött ki a bonczteremből, hogy Lajost irtózatosan megöli, s ha alkalma van azt rögtön végezni, ha ezen előzmények nélkül megrohanhatja őt, kétségkívül megteendé azt, de ezen szemle és figyelem közben az indokok nyomán szándéka átalakult. Látá a titkos féreg dúlását Lajoson, kisérte arczában az emésztő harczot, melyet az egymást váltó indulatok űztek, látta az idegizgatást, fogyasztó ingerültséget, melynek lázas folyama a cserfát is sorvadásba hozná. Hallotta helyzetét, eseményeit a selyem uraktól, kiknek szócseréi meghitelesíték a Pisze és Poltrás állításait; pedig vette észre, hogy a mondottak szerint valódi származatát még nem ismeri Lajos… Nagyon boldogtalannak kell lennie, gondolá magában. Mint elvirágzott! sokkal jobban mint én… Képe kinőtte a kék foltot, melyet mátkás koromban oda sujtottam; no hiszen, ha most jegyet hagyok rajta, tudom, sírba viszi… De minek ölném meg? hiszen szenved, gyötrődik és őrjöng. Ha elvenném jövendője elől, jót tennék vele, s boszú helyett áldást adnék reá. Azt hittem, szerencsés, azt hittem, fájni fog neki, ha éltével ketté vágom boldogságát. De csak hadd éljen!… ölje meg a kín; boszúm abból álljon, hogy kínját nevelem. Üldözni fogom nyilván és titokban, elverem nyugalmát, megkeserítem örömét, felháborgatom álmait, megélezem az öntudat fogát, őrültté teszem egészen, hogy magamagát üldözze, s veszszen el saját körmei közt.

A közönség elmélkedni hagyá Rigó Ferkét, s maga rendkívüli élvhez tüsszögte ki magát, mert Athea leghíresebb magándala következék. Oly csendesség lett, mint két ölre a temető alatt; minden kéz fegyverhez kapott, azaz külön kiadásaihoz a látrontó üvegnemeknek; kinek pedig egyebe nem volt, szemeit düleszté. Lajos kiragadva kétségeiből, mintha egy végreményben keresne új életet, kapta elefánt csöveit, s kikönyökölve egész a nép fölé, kihívólag nézett Atheára, egész lelkét küldve a cső sugárain.

Hagyják hullámzani ékes olvasók a bájos magándalt, úgyis elégszer hallották; vessenek addig egy igen rövid vázlatos pillanatot Lajos neveltetésére, melyhez több-kevesebb vegyben, a középnemesség nevelési módja a legnagyobb résznél hasonlik hazánkban;… különben is úgy kikoptunk ezúttal idő- és térből, hogy nem lehet közéjök élesebben benéznünk.

Még nem is sipog a kis nemes, még csirában alszik a szív alatt, már az egész ház ürög, forog, forradalomban van: vajjon fiú lesz-e, vagy leány? Czikornyás főkötők, kantusok, pólyakötők készülnek, hogy oly ruhába ne huzassék mint más; naptárak- s más történetkönyvekből kacskaringós nevek iratnak össze, hogy oly hétköznapi nevet ne viseljen, mint más; keresztapák kerestetnek hetedhétország ellen, vagy legalább a környék főfő táblabírái közt, hogy oly szomszédból rántott keresztapát ne kapjon mint más. Ha egyszer szárazon van, bármily éretlen ugorka lenne is, az sokkal szebb mint más; habár tökkel ütött fejű, sokkal eszesebb mint más, ő kihánytabb pirosabb sipkában jár, drágább falóval játszik mint más, nem úgy eszik, iszik, mint más, nem úgy szuszog és káromkodik mint más, végre aztán csakugyan nem is olyan lesz mint más, hanem gőgös, tudatlan, rest, szerencsétlen.

A mások felettiség eszméje, vágya meggyökerezik keblében a nélkül, hogy erőt, tulajdont, egyéniséget törekednék szerezni, mely azt kivíja. E vágy követeléssé fajul, s azt akarná, hogy valamint törvényes kiváltságai a jogtéren mások tetejébe helyezték, úgy a magánélet, minden anyagi és társas érdekek tekintetében ültesse nyakára, a nélkül, hogy tőle viszontkötelességeket kivánna. Szeretne mindenütt, mindenben, mindörökre első vagy legalább kijelelt maradni, mint vala gyermekkorában, de épen úgy érdem és fáradság nélkül mint akkor; és ezt, a hol lehet, erőszakolja, a hol kell, csel, ármány, köpenyforgatás által kergeti, hol pedig egyik uton sem sikerül elérni, tönkre megy kedélyben, akaratban, cselekvő erőben. Eleve korán fejébe verik az ennyi s ennyi százados családfát, melynek ő legalább fagyöngyeül született. Erre aztán rámász, annak ágain akar felhágni a magasba, hol az egész erdőtetején elláthat, s a mások feje felett elkapkodhatja az égből hulló mannát. De mivel más tért, irányt és hágcsót a származat és egybeköttetés előnyein kívül nem keres, azon veszi észre, hogy oda fenn, elrepített szarkafészek közé jutott, s hernyóette gallyakra, a holott is makk nem igen vagyon, mannáról pedig szó sincsen, hogy is hullathatna egy-két rongyos felhődarab, ha magának sincs, s ekkor aztán nagyon haragszik.

Ne dolgozz fiam! hogy dolgoznál te édes Janim, Marczi, Botond, Bendeguz, Csühömér? a ti apáitok nyilat, fokost, buzogányt, vagy legalább fringiát viseltek, hogy fognátok ti marokra rőföt, gyalut, dikicset, vagy kaszanyelet?… Rébék, töröld meg a kis czimpájokat!

Ne tanulj fiam Nyihomér, Pista, Miska, Thádé, Talabor, őseitek mindég törvényt és infrascriptust irtak, irhatnátok-e ti tant, regényt, térképet, pert, predikácziót, vagy szakmákat molyos irodákban?… Palkó, hozd be nekik a juhászparipát, hadd czoczózzanak!

Ne törődj fiam Kálmán, Gyula, Béla, Géza, Zoltán, kinek van kilátása, ha nektek nincs? Apáitok mind az ország pénzét huzták: belőletek is lesz megyetiszt dolog nélkül, táblabiró ész nélkül, követ képzettség, hivatalnok szorgalom nélkül s végre híres halott. Mert hiszen ki is lehetne más? Nem nemesi illeték-e mindez? s nem a nemesség jobbjai vagytok-e, akár háztetőnket, akár a szép szakállas pofákat tekintve?… Hadnagy uram, töltsük meg azt a kulacsot, hadd igyanak az olmosi nemesek!

Ne hajts rájok fiam, Csábor, Eurs, Joguz, Tugur, Bagamér, mind gyülevész hitvány csorda ez. Kiveszett már az igazi faj, csak ti vagytok belőle. Ne higyetek csalétkeiknek, vessetek meg eszmét, szellemet, indítványaikat, mind kullancsfulánk az, mit véretekbe öltnek; uradalmaitokat akarják maradékaiknak horgászni… Mi szükségtek nektek hazára, országgyűlésre, csodára?! az idén kitünő saison lesz a milanói scálában, híres verseny Rochesterben, bikaviadal Sevillában, érdekes vendégek Helgolandban, menjetek mulatni!

Persze, efféle nevelési elvek nyomán a hány eszme és akarat, annyi felé nyargal; épen olyan, mintha díjt akarva nyerni, szilaj legelőkről fogott ménekhez ragasztanánk a pályaszekeret, melyek összerúgnak s egymást és magokat bénítva szekeret törnek.

A nevelésben kifejlett hiúság, önimádó vakság, s kiváltságos elsőbbségi követelés kizár minden munkaösztönt, szorgalmat, egyéni fejlődést, sőt tájékozó itéleterőt, helyzeti, körülményi önismeretet. Összezavarják, s kicserélik a függetlenséget korhelységgel, önállást féklenséggel, önérzetet dölyffel; vagy pálfordúlat esetében alkalmazkodást hizelgéssel, alárendeltséget szolgalelkűséggel, buzgalmat fanatismussal.

Az ilyen, nem olyan mint más, nem úgy mint másféle elvekből ered és fajul el a ragyogási szenv, könnyelműség, túlköltés, erőködés, erőtetés, hagymáz, szenvedély, erőszak; mignem a végkép elferdült egyén, kivált ha véralkata, jelleme vérmes vagy makacs: kártékonynyá, kiállhatatlanná lesz, szerencsétlensége körének, honának; terhe családjának, átka önmagának.

Természetes, miként ez nem általánrajz, borzasztó is lenne, ha úgy volna; de Lajos növekedése annál telibb volt az osztály-töredék ide vonatkozó hibáival, melybe váltottvérűl becsempésztetett, minthogy a hiú Beatrice, fiának elkényeztetésiben önmagát látta felülemelve a magyarországi anyákon, kiket mindenben törekvék túlhaladni. Azonban Lajos lelkében eredetileg féktelen epicur-hajlamok, kalandvágy, szenvedélyek s merész, makacs önfejűség születtek, miket az alkalom, eszköz és helyzet nevelt, terjesztett, elvadított, annyival is inkább, mert Lajos egész ifjuságát magánál kisebbek köreiben töltvén, megszokta első lenni, kivánatit betelve, akaratát végrehajtva látni, s mi előtte fő volt, hiú s egymással versenyző hölgyek közt szerencsét aratni.

Az epicur-élvek, fény, asztal, szerelmek, kényelem, csapongás lettek lelkének eleme; minden egyéb, származat, hivatal, rang, pénz, képmutatás, ezeknek szolgált eszközül; már igen ifju korában meglepett nyilatkozatával, melyet Debreczenben atyja előtt tőn. Azóta is ezen elv és indulat uralkodék s szilajodott rajta. Kizárt ez aprónként szivéből minden más ösztönt, érdeket, munkásságot, erre vonatkozék minden iparja, terve, tettereje, titkos álmai. Úgy élt és tartózkodék lelke ez ingatag alapon, mint valamely virágos égövi szigetkén, mely körül rév- és kormánytalan sivár mélységgé tette az életet.

Ilyen embernek veszni kell, ha szigetkéje merül, hacsak byroni erővel nem birja megúszni a tengert; Lajos pedig nem vala Byron. Míg Athea iránt nem érdekült, többnyire sikerrel űzte csapongásait, s a hol belesült is, nem gondolt vele, mert szerelmes nem volt, s cserén cserét cserélt. Azonban e leány áthatotta őt, felköltve az indulat foglaló hatalmát. Mint ily lelkületnél szokott, azon percztől egyedül Athea lőn egész világa; egy csillámló örvény közel szigetéhez, mely minden gondolatát, eszét, álmait magába sodrotta. Semmi más, senki más, csak ő, csak ő. Viszonzott szerelem is emészt és elmerít hasonesetekben; hát még a tört remény, a megvetett gerjedelmek benfuladó tüze? Az ellenszenv és akadály először fellovalta vágyát, élesíté ingerét, szorgalmazá tetterejét, vállalkozásait; de midőn kitartás, csáb, csel, ármány, tolakodás sikertelenül maradt, midőn a remény és eszközök végkimerítése után arról kellett meggyőződnie, hogy minden veszve van, ifjúsága hanyatlik, uradalmait Ödön ragadja el, adósságaihoz semmi segédkútfő, hivatala veszélyben forog, tér nincs, hova hajótörött lelke meneküljön, mert semmi más földön soha meg nem honosítá: ekkor – mondom – ellankadt, megtörék, s haboknak vetve kormányt és lobogót, vakon bocsátá magát az örvény udvarába, mint már hallók, hábor és hóbort űzte megtört erejével veszni tért elméjét, hogy irigyeinek élvet, a közpletykának zsákmányt, a hasonnevelésű nemes ifjaknak példát adjon a bukott epicur.

Mennyire nem ismeré a szenvedélyek végkifejléseit, midőn büszkén hánykódék a tapasztalt főispán előtt, miszerint ő, az elveszett Don Juanok s Borgiák után, másnemű egyéniségek példasorát nyitandja meg a történetekben!

Azonban a magándalnak, ismételtetés után is, vége lett.

Rendkivüli tetszés üdvözlötte Atheát. A színterem ürege tele lett a taps ropogó hangjával, mint az égvidék szokott dörgéskor. A méla figyelmében lankadtnak látszott közönség villanyozva lőn, s élénk lelkesedett zaj- s mozgalomban osztá, cserélte elragadtatását. A zártszék hölgyei kézzel, kendőkkel integettek, a földszinti urak keztyűiket szaggatták a szakadatlan tapsban, a felső vidékek üvöltöttek mint a vadállat; a páholynép egymáshoz forgott, arczán öröm, elégültség jele, még azok is kitörtek, kik a másutt említett okokért fanyarolva szoktak művésznőt méltánylani. Koszoruk, s virágeső hullott Athea lábához. A szerényke angyal pihegve állott jutalmai között. Szemérmes arczait elpirítá az érdemlett dicsőség, ártatlan szemében galambi öröm ragyogott, s hattyú jobbját hálabókjai közt szűz keblén tartotta, óva mintegy a hullámzó indulat ostromai ellen. Lajos általellenesei a selyemurak szinte virágokat hánytak, de nem úgy mint ő. Lajos gúnyolólag azoknak egyes virágait, hat-hét lombos koszorút vetett egymásután, melyeknek értéke távolról is feltűnt. Athea gyermekileg, szellőkönnyűséggel lebegett ki és be a többszöri hivatások közben; végre növő lelkesültségiben enyelgve látszék repülni fel s alá, szellemléptekkel tapodva virágszőnyegzetét. A taps nem akart szűnni, a leányka imádó kezekkel, mint alabast oltárkép megállott, méla szemeiben ég felé emelte ama feledhetetlen költői ábrándot, tekintetével mutatva, hogy boldog, felette boldog; meghajoltan felkapott egy szálat virágai közül, csókkal illeté azt, újolag meghajolt s gyenge félmosolyban intett fel az égbe, mintha angyaltestvéreivel osztoznék a földi diadalban. A megcsókolt virág esetleg a selyemurak ajándéka volt. Ezek észrevevék azt s elkezdtek «Atheát», «éljen»-t kiabálva kinyujtott karokkal a botrányig tapsolni. Athea elpirult, oda tekinte, s akarata ellen elmosolygá magát. Lajos mindezt áspis-tekintettel kisérte; merev éles pillanatban szegezte villámló szemeit a vetélytársakra, s fehér fogait látni lehete, midőn alsó ajkába harapott. A selyemurak vigyáztak arra, s összenevetvén egymás közt, Atheát még erőszakosban kezdték tapsolni. A közönség észrevette e kötődést s jól mulatta magát; Lajos kékült, halványodott szilajodó mérgében, látszék, hogy nem tud magán uralkodni, s eszeveszetten vonagolva kapkodá és vágta koszorúit a színpadra, miket játék végére hagyott fenn, mintegy kényszerítni akarva Atheát, hogy azokból is csókoljon meg egyet… A művésznő nem jött ki többé; Lajos koszorúit színpadi szolgák szedték ölre, természetesen, hogy színfalak között szétczibálják Lucindáiknak. Lajos hebehurgya, féltékeny rohama botrányig szembeötlék, sokan szemtől-szembe felnevettek rá, a selyemurak pedig szerteszét reá vonatkozva integetének a páholyokba. Lajos dühbe jött egész azon állapotig, melyet, mint Rigó Ferke hallá, vadásza már emlegetett, midőn szolgálatbóli eljöttét indokolta… Vagy kétszer fogait csattogtatá, s szemét őrült zavar üvegesíté el; azonban sokan kezdvén ránézni, bevágta magát a páholyfenékbe, hogy ne lássák. Itt is felkeresék az átelleni páholykör gúnyoló csövei, s nehány percz mulva egész müveltebb társaság rajta nevetett, de ő azt mogorva lélekmerültségben ignorálni látszék, mignem rabiat ugrással felszökkent ültéből, mintha véletlen ötletét akarná követni, vadon hahotázott, hogy egész ház hallá, s hidalgó-köpenyét maga körül kanyarítván, szemrevágott kalappal maga után csapá az elhagyott ajtót.

Épen egy dalastyán nyujtogatá gégéjét a színpadon, kapkodva a néhai torokhangok után. Nyakinai kidőltek, mintha csövestől enné a tengerit; almaszín ajkait fülig feltátotta, mégis úgy hörgött, vagy műszóval úgy fátyolozva volt, mintha rozzant kútból szivattyúzná hangjait. A karzat et comp. üvöltött és tombolt, mert már benne volt, mint kántor az itczében; Rigó Ferke pedig minden kimélet és szertartás nélkül, mint jöve, gorombán kirontott, hogy Lajost el ne szalaszsza.

Kivül a csarnokban készen várta Lajost fényes vadásza, ki már a fogattal megjelent, de ő valamit súgva vadászának, haza parancsolá lovait s szemére vágta kalapját, köpenyébe burkoltan egy uratlan bérkocsiba veté be magát s elhajtatott. Rigó Ferke, s Pisze Pista, ki Ferkét válhatlan őrangyalúl kisérte, felkaptak a hátulsó bakra.

Az alatt földig borult hamvas felhőkkel az égkör, s tömött eső szitált a sötét város felett. Az utczalámpák homályos udvart vetének a vizes kövezetre s egy-két ereszcsatornából élesen csattogott a hideg esőcsepp. Mogorván néztek ki a zajtalan utczák… Lajos lelkén zavarban tolongott a színházi jelenet képe, mint beteg eszméi a váltóláz forrósága alatt. Izgatott gondolati befuták egész állapotát, s csüggesztő színt vetének a komor rajzra. Anyagi eltönkülés, hiúsult vágyak, bukott közvélemény, reményvesztett szerelem, gond és lenéző gúny állották őt körül. Sorsa jelenben tört hajó, árbocz és horgonyok nélkül, de a habok sötét szakadéki között egy világító villám kanyarog: a szenvedély s egy mentő deszkadarab: a családi nexus.

Hátul a bakon, Rigó Ferke közlé tervét Pisze Pistával. Ha Lajos boldog, meg fogja ölni őt, hogy megfoszsza a boldogságtól. Most meggyőződék, hogy szerencsétlen, s nem akarta kiragadni az örvény sodró gyürűiből. A gyalázat és mardosó veszteség kínjait akarta Mariska gyilkosában élvezni, s boszuja oda szegült, Lajost ezeknek átadni.

A bérkocsi Athea lakása előtt megállott; s alig volt idejök leugrani, ismét tovább rohant. Míg Lajos csengetett, egy kiálló szeglet árnyába rejtezkedének az összeesküdtek.

Gróf Szalárdy három huszast nyomott a házmesterné markába s pesti rendes szokás szerint, a nélkül, hogy kérdezve lenne kicsoda? vagy mi járatban van: szabadon bocsáttaték. Tapogatva haladt fel a sötét lépcsőzeten, melyen a takarékos házi úr nem tartózkodék annyi becses és becstelen nyaktörést öt-hat váltóforintért veszélyezni. Athea szobahölgyét, kinek hűségét bérben birta, kicsengeté Lajos.

– Bettikém, engedékenységedre számítok; mondá telhető nyájasan, miközben egy ropogó új ötvenest kezébe csusztatott.

Betti kérdőleg ismétlé a kétértelmű engedékenységet.

– Kisasszonyodat meg akarom lepni; rejtezve lesem meg esti óráiban s ha alunni készül, véletlen örömet szerzek neki deus ex machina megjenésemmel. Bocsáss be kérlek szobáiba, s hallgasd el titkunkat, ha játék után megérkezik.

Betti félelemmel szemlélte Lajos villogó szemében az izgatottságot s fejét tagadólag rázta, miközben az ötvenest kebelébe rejté.

– Mily gyermekes bátortalanság egy dalnő titkosnéjától… hisz a tréfa nem üthet rosszúl ki; biztatá ostromlólag Lajos, miközben elébbi indokát egy másod ajándokban ismétlé.

Betti elvette a papiros lepedőt, de fejét folyvást rázta, s úgy látszék, hajlandóbb lenne azt másnemű engedékenységgel megérdemelni.

– Mégis együgyűség oly tapasztalt hölgytől, mint te vagy Bettikém, ily gyáva tartózkodás; folytatá Lajos rábeszéléseit. Hiszen te fontos salontitkokat rendezni születtél. Aztán mit árthat ily megszokott garcon-vitz? Atheának öröme leend, s te mitsem veszítesz. S ha asszonyod oly szigorún venné, hogy tán elbocsátna: herczegi anyámhoz szerezlek kevés dolog s gazdag évdíj mellett. Birodalmi fővárosban fogsz lakni, élvezesz és ragyoghatsz körödben, mint egyéniségedhez illik. Ugyis talentumod magas házak szolgálatát igényli.

A hiú Betti örömest hallá e hizelgést; fejében különben is gyakran kalandozott a bécsi élet, s eddigi multját szerette száműzetésül tekinteni, melyből sorsa nagyobbakra virrad. Azért gondolkodó vonásokat ölte, s ujját homlokára szegzé mint ó regényekben a szorult ministerek.

– Abból csak úgy lehetne valami, mondá aztán fontoskodó arcznyomattal; ha én betegnek tettetném magamat s méltóságod elvállalná, hogy hírem nélkül, saját kulcsaival lopódzék be a szobákba.

– Jól van jól, mindent magamra vállalok te kis circumspecta; viszonzá elégülten Lajos, s egy pillanatra lebontakozék arczáról a hábor és feszültség, melyet lélekhelyzete arra idézett.

– De a herczegi szolgálatra számot tartok; mondá szorgalmazva Betti, mialatt az alkoven hátsó ajtaját benyitá.

– Egész nyakig számot tarthatsz; biztatá enyelegve Lajos.

– Hanem a bécsi útköltséget is fizetni fogja méltóságod, toldá meg követelését Betti.

– Minden bizonynyal, ha csupa kakastejet, marczifánkot s madárlátta pampuskát ennél is.

Az alkú meg lőn kötve. Betti lázt kapott, czitromot és czukros vizet tőn ágyfejéhez, homlokát keresztül köté jeges borítékkal, s egy leégett gyertyánál nyögve feküvék távol szobájában, mintha halállal küzdene: Lajos pedig dobogó szívvel rohant be Athea lakosztályába.

Lent a kapuban Pisze beszélgetett Rigóval, kinek vatermördere leázott a szitáló esőben s csonka lábát somfa botjával pótolá.

– Ha mégis csalódnánk, ha a leány szeretni fogná őt, s mátkám gyilkosa boldog volna! kételkedék Rigó, mert hiszen, mint mondod, senki más e házban, kihez Szalárdy mehetne; és ha oly gyűlölt lábon áll, mint a színházban gyanítám, miként jöhet éjjel oly bizton lakába? Miként várhatja őt saját szobáiban, henyén, vetkezetten, s tán hevítő borok közt?

Pisze vállat vonított, úgy látszék, őt is megzavará tájékozásiban e váratlan jelenet.

– Be kell mennem, szemmel kell tartanom a nyomorult kéjférget, hogy boszumat ki ne játszhassa; folytatá Rigó. Ha élvez, ha szeretve van, megfojtom őt részeg ölelkezése közt a leány karjaival, vagy lerántom csábító álarczát, hogy rohadt ínyeiből hadd lássék ki az alattomos agyar, s ijedjen vissza tőle a szelid áldozat… Bocsáss, bocsáss! ha itt várjuk meg őt, már birta a legfőbb boldogságot, s akkor késő megfojtanom; ittas lelke, kéjfáradt idege nyugalmúl fogadná a halált, melyben az öröm bágyasztó emlékével elaludnia jól esnék. Megyek, megyek, orozva kell reá ólálkodnom, hogy mielőtt erei gyúlnának, lehellete fogyna a boldogság miatt, kiránthassam őt a gyalázat fagyos vérpadára; s bőszülten rohant a kapufélhez, hogy becsengessen.

Pisze Pista visszatartá őt. «Megállj Ferke, veszélybe hozod magadat, mondá szorgoskodva. Ha felmégysz, meg nem állod, hogy be ne törj reá. És ha fojtogatod, megfognak, s a helyt, hogy a gazember veszne, téged magasztalnak fel, s akkor aztán nem a bosszuállás örömében vernéd össze bokádat. Jobb, ha én megyek, nálam több a hidegvér; ne félj, kurtán fogom én, ha kell, és ha nem, lekisérem ide körmeink közé, hogy tervedet végrehajtsuk vele.»

– Nem, azt nem engedem; közbevágott Rigó, megkapva Pisze Pista kezét, melylyel a csengetyűvonó után nyúlt. Nekem van jogom a boszuhoz, te csak segédem vagy. Nem is jól jőne ki tőled, ólálkodni, ki cselédje valál; s ha megfognának, vagy gyalázatba hoznád, mindenesetre ő nyerne, mert a rossz nyelvek minden hitelt elvitatnának a hiteszegett szolgától. Aztán miért is hoznál veszélyt önmagadra? te még boldog leszesz; az öreg Peregi szeretettel vár, visszanyered hazádat, születésed helyét a gyepen, szabad leszesz a vadlovak hátán, s nem juthat eszedbe semmi bú, veszteség, melynél ujongató dalod torkodon akadna. A boszut majd elvégzem én; te csak várj itt reám, hogy ha elcsendesül az éj, megtehessük vele, a mit határoztunk.

Pisze Pista még nehány czáfolattal törekvék a kalandra magát indokolni, de végre engednie kellett, s Rigó Ferke a komornyiki frakkban és nadrágban, mint valamely gyalog maradt esernyőtlen lovag, becsengetett.

– De mit teszesz, hogy a vártán holtra ne únd magad? kérdé Pistától kapunyitás közben.

– Csontot kötök csengetyű-huzókra, hadd rángassák a kutyák, majd mulattatni fog a házmesterek «petyár» káromlása, ha egy-egy elrugaszkodott kuvasznak, gatyaszárban kitárják az ajtót.

Rigó Ferke jóváhagyólag nevetett Piszére, s mivel toilette-je elég pompás volt arra, hogy vallatás nélkül mehessen, behordta magát a sötét kapu alján, s a lépcsők tölcsérében elmerült.

Lajos addig otthon tevé magát a kedves termekben. Keztyűit, kalapját, s bársony bélésű köpenykéjét begyűrte egy virágpolcz megé, hogy mint sokszor történik, árulóivá ne legyenek. Fénymázos topánját megtörlé batiszt kendőjével, ragyogó fürteit félre füsülé fejér ujjaival, s egy arganti lámpa világánál nesztelenül járt-kelt a padlatok arabeszk szőnyegén.

Athea salonja halvány kékkel volt butorozva. Könnyű cseresznyefa-művek finomul és ruganyosan töltve, kellemes formájú fauteuillek, mély és nyulánk pamlagkák, egy karcsú balzac, s halvány rojtú causeuse, mind olcsó fényes gyolcscsal borítva, de oly csinos ajánlkozó körrajzzal s elrendezéssel, hogy a legfinnyásabb életúntság rögtön otthonosnak tudná találni, s meggyőződék az ember, mennyi előnnyel bir tisztaság és izlés a gazdag túltömöttség felett. A falakon színezett metszvény, sugár aranyozott rámákban s egy-két honi költő arczképe, kinek lelkét hölgyeink szeretik. A terem megtelve friss virágillattal, az asztal szőnyegén képek, költemények s egy virág-porczellán; a fátyol-kárpitok néma halk lengésben, s mindez lámpafénytől sárgán világítva, oly engesztelő bájban tűnteté elő a nyájas hölgyterem szépségét, nyugalmát, hogy Lajos kedélye pillanatokra önkénytelenűl kibontakozék mogorva boruiból s egy olvasó pamlag könyöklőjére dőlve átadá magát gondolatainak.

Itt él tehát ő, a kedves szellem; gondolá magában. Itt törekszik az égi művészet szent tökélye felé. Itt követi lelkének isteni ösztönét; itt használja el napjait czélszerűn, szabadon s boldogsággal telve… Óh mily dicső hivatás! Itt veszi magát körül a művészet és izlés csodáival, nemesíti erkölcsét, finomítja lelkét az élvek avatott megválasztási által. Itt uralkodik szelleme, kelleme, a tisztaság és tökély szelid hatalmával; innen veti meg a bolond és gyűlölt kéjelgők fitató csoportját, kik őt könnyű zsákmányul tekintve szennyes ösztön s önző vágyak buta hálóival rohanják körül. Itt emelkedik felül a rágalom és rosszakarat aljas és ízetlen törekvésein s él lelkének önlelke által, dicsőségeül fajunknak… Mennyire más én! A megbomlott gép, kit a vak indulat útfélre hajtott s tört szerkezettel most magamat tépem… Itt gondolatja végig sikamlott saját eseményei között s mint egy tüzes kigyó visszatért mai napjáig. Az est története, féltés, bosszú, kapkodó kétség, sorsának képe árnynyal és romokkal borítva tűnt elé, felkölt az üldöző képzet, felkölt a láz, önvád, elégületlenség, a páholyi érzelmek egész hagymáza s mintha futni vágyna saját eszméitől, merev hajakkal szökék fel ültéből.

Hátha elvenném őt? folytatá megszakadt gondolatit gyorsuló jártában. Hátha magamhoz kötném egész paradicsomát? az őszinte szenv üdvét, országát, melynek határiba most oly irigyen s sovárogva nézek? Igen, igen, el kell vennem őt. Úgy is mi életem? tátongó vágy, öröm-meddőség, sikertelen önhajszolás, melynek fáradalmi elnyeldesik sivár napjaimat; s mégis, ha egyszer-egyszer veseszakadásig meghány paripám, vagy a tomboló éj gourmand czikkei közt rossz gyomorral, szédelgő fejjel megvirradtam, elbolondítom magamat, hogy boldog vagyok. Mi más a nős élet, kivált oly hölgygyel, mint Athea, ki imádtatik hiúság nélkül, fénylik lemondva s százszorszép kecséhez szellemfenséggel bir! Mi kéj lesz megpihenni vele, általa. A csendes üdv, a kedély nyugalma, család-bék, osztozó szerelem… ah mi gazdag szótár!!… Mért is ne venném el? Rangom különbsége s a polgári állás magassága miatt? Feszes érczpánczél az, mely magunkhoz szigetel, másokra világol, magunkat szorít és elfulaszt… S nem feléri-e az ő érdeme világi polczomat? Nem elég magasan áll-e a dicsőség fokán, hogy lehajlás nélkül karomba vehessem?… Lám, lám, mily igazán írják a költők, miszerint a tiszta szerelem megnemesíti szívünket!…

De vajjon hozzám jön-e?… Hogyne? Hiszen a gazdagság mindenható pótlék sajátságaim mellett; pedig én gazdag… hah! dehogy vagyok gazdag, én a mindenből kiforgatott hotelier, kit a prædestinált átok utolért, kinek fején apám vesztegető keze, anyám faldokló önzése megnehezedék; kit földönfutóvá tőn az átkozott Márk, kinek az árva halászt el kelle vala vesztenie… Most apám, lemondva czímeiről, odaadva javait, szobáiba zárkózik s vagy éheznie kell, vagy kegyelem-kenyeret ennie, kinek számára uradalmait a törvény elszedé; én pedig példabeszédül válva, adósságba sülyedten, örömünnepét ülöm az igazság győzelmének s hivatalom filléreire szorulva, jó étvágyat kivánok a lakomákhoz, miktől örökre elestem… És mégis esztelenül, vagyon által tervezek hatni a nőre, kiben üdvözülni törekszem!… De leragadom, le kell ragadnom sorsom nyakából a koldus-tarisznyát. Koczkát vetek a szerencsével, kártya- vagy sorsjáték legyen lökerőm, mely a fény tetőire felvet… És ha a szerencse ellenem esküdnék? Üldözni, kényszerítni fogom anyámat, hogy osztakozzék velem értékén, mit apám könnyelműsége után bir s ekkor uzsora-forgatás segélend, vagy jőjjön jobb véletlen, mialatt az osztályrészt pazarlom… S ha másként nem lenne, társul szegődöm bármi szövetséghez. Úgy, úgy… minden eszköz szent, fiascót csinálni nem akarok, nem akarok!!

És itt újra felmerült, mint halálos refrain, helyzetének üldöző képe. Gondolati szálanként összeszedődtek; eszébe fonódék a páholy gyalázata, a féltés, bosszú, a bukott élet és szerelem, s a zavar dühében lelke égett, vére forrt.

Aggodalmi között megálla összefont karokkal s szemei akaratlanul megakadtak egy pár igénytelen metszvényen, mely ellendarabul egymás mellett függött. Egyikén idylli naivság angyalvonásival állott egy népleányka a pásztori háztáj békés udvarában. Körüle kalászok, gyümölcscsel hajló gally, kezén galambkája, – egy egész boldogság – s gömbölyű arczában élet és egészség. A kép alatt ez irat: «Oh, ha gazdag lennék!» Az ellendarabon ugyanazon alak volt festve, aranybojtú bársony kárpit megett, márvány kandallónál, egy díszasztal ezüst edényi közt. Csipke köntöséről drágakő és gyöngyök füzérei lógtak, de álmodozó szemén izgatottság dulong, fonnyadó arczai vágyaktól sóvárognak s elégületlen keblét nyomni látszik a fulasztó boldogtalanság. A kép alatt ez irat: «Bárcsak szegény volnék!»

Lajos megdöbbent az eszmék ellentétén. E kép megmutatja, gondolá magában, mennyire nem kútfeje a kincs a szív boldogságának; s lehet-e hinnem, miként a nő, ki e képet tartja, ki ezen eszme értelmét százszor átérezé, imádni tudna egy vesztegetőt gazdagsága miatt, melyért én, egy pillanat előtt, ég és föld ellen összeesküdni vállalkozám.

Mennyivel magasabban áll ő, hogysem bűn, vagy földi érdek hozzáig felérne s mennyivel mélyebben én, hogysem tiszta szerelmével reám találni akarjon… Mennyivel bölcsebb ő, ki a lélek házias csendében keres nyugodt kéjt, élvet és szerencsét s az önbecsülést előbb teszi minden vásárnemű zajos ragyogásnál; míg én mindenütt otthontalan, mindenünnen számüzött kedélylyel pénzen akarok venni boldogságot, kitünést, érdemet. Pedig mily nyomorúk a pénzen vehető örömek, mily hitvány osztályok előtt lehet pénzért nagyoskodni! Nyomorúlt hiú én, ki külsőségekben törekvém birni a világot s benső világom nem volt más, mint csapongó szenvedély, mi nem egyéb sodró zuhatagnál, ragad és elsülyeszt s a szerte rombolt szívet szakadékos mederré furkálja… Mint megjóslá apám, mi leend belőlem, ha szenvedélyeimet könnyelműen el fogom kapatni; de én megvetém a tapasztalat szavát, bölcs akartam lenni nyargaló vérrel, érczlelkü, húsz éretlen évvel s kevélykedém, miszerint az Alcibiadok és Borgiák ellenében új példasort fogok kezdeni. És most megtörve, megalázva lázongok a vagyonvesztés s megtagadt szerelemke miatt; vérzem, csüggedek, kétség tép s öngyilkossági eszmékkel kell vínom. Óh ne kérkedjék senki lélekerejével; veszítse el csak, miben boldogságát lelé, meglátjuk, mily kevés leend a bölcs, ki hideg nyugalmát meg tudja tartani!

E mardosó gondolatok között önkénytelen könyűk törtek fel szeméből. Szánta, siratta önmagát s az egymásra ható indulatrohamok alatt fel-felkaczagott fagylaló hahával, melynek csukló töredéki közben szeme elvadult, arcza vonaglék, fogai csattogtak; s ha ilyenkor tükörbe nézendett, elismerte volna magán az őrültség jeleit, miket már több cselédje megjegyzett.

Iránytalan jártában a nyilt zongorához tévedt. A dalnő pályakoszorúi ott függöttek egy üvegszekrényben. Gróf Szalárdyt meghatá a gyöngéd kegyelet, mely e száraz maradványokat gondviselé. Mennyi ábránd, mennyi emelő önérzet van ezen egyszerű érdemjelekhez kötve! mennyi vigasz, mennyi nyugtató becs!! Irigylé Atheától a multakat, az elégültség és dicsőség gazdag emlékeit; irígylé azok szerencséjét, kik ezen koszorúkat adák, a köszönő mosolyt, a hálapillantást, miket a lelkesült művésznő azokért cserélt;… irígylé mindazt, mit ő nem bir, nem érezhet, egy tiszta s gyöngéd lélek emlékezéseit.

A zongora-támlán hangjegyek feküdtek. Lajos beletekinte. Azon darab volt, melyet Athea, apjánáli bemutatásakor, Zalánka védelme alatt, oly feledhetlen bájjal énekelt. Ez felkölté eszméiben az akkori viszonyok állását. Megemlékezék ébredő szerelméről, melynek annyi szerencsét jóslott; megemlékezék a szépség és művészet erős hatalmáról, mely az ifjú leánykában őt oly lekötőleg meglepé. Eszébe jutának az attól lefolyt történetek. Mennyit haladt azóta Athea érdem- és erkölcsben! mennyit sűlyedt ő lélek- és reményben. A különbözés ezer árnyéklati újra felmerültek s az üldöző önvád annyira élesíté keserű ingerültségeit, hogy el kelle hagynia ezen izgató tárgyakat, ha őrült kitörésbe nem akar esni.

Átment a hálószobába. Fehéren volt az egészen behúzva. Az öltöző asztal egyszerű, de nemes ízletű ezüst és elefántcsont eszközökkel. Egy kis szegletdiván fehér damaszt hüvelyben s nádfonatú olvasóasztalka honi regényekkel. A széles cseresnye-ágy meg vala vetve; egészséges tollnélküli készülete mutatá a helyes izlést s kékvirágú könnyű kötött paplan kivánatosan volt lehajtva a ragyogó mosásu vánkosról. Gróf Szalárdy vágyódó szemekkel élvezé az ártatlan álmok nyughelyét s kebeléhez szorítá az aranynyal hímzett török czipőt, mely a vetkező angyal lábacskáira várt. Aztán felvette a háló-főkötőcskét, mely az ágyon előkészítve volt s mintha benne volna a legszebb fejecske, össze meg összecsókolá azt… Ily gyermekes gyengeségei vannak titokban a szenvedély lágyult emberének, ki a társaságban kevély és gúnyoló.

Az alvóhely szemlélete közben csintalan öröm derült fel a beesett arczokon, mely számításiban ez éj történetére látszék vonatkozni. Majd széttekinte irígy szemeivel a titkos falak közt, melyek az óvatlan szépség bájainak már annyiszor boldog tanúi valának; s az íróasztal ékei közt megpillantott egy aquarelleben festett férfi-arczképet. Mohón rohant azt megtekinteni. Ritka szabály és erő ömlék el annak lelkes vonásain. Magas, tiszta homlok, elmerült, de mégis átható szemek, vonzó vérszín száj s az egésznek nemes, emelkedett kifejezése az egyszerű öltözet keresetlen, ízletes díszével elárulák, miszerint annak eredetije nem mindennapi kenyérfogyasztó.

Csoda-e, ha e kép láttára mely Athea hálótermét osztatlanul laká, Lajost, a gőgös és reménytelen imádót, a legleverőbb féltés ragadta meg? Ki lehet a szerencsés hölgyrabló, ki annyi vágy, annyi égő szív asszonyát el birta orozni? kérdé nála egy aggódó gondolat; s e pillanatban Petrarca alabástszobrára esének szemei az asztalon, melynek mintája, vésüje, szelleme tökélyesen egyezék az anyja birtokában levő szoborral s elárulá a működő kezek ugyanazonságát. Eszébe jutott Athea viselete, midőn Beatrice salonjában e szobor párját meglátta; eszébe jutott a fogultság, a remegő titkos tűz, mely lelkét átlobogá s feléledt, meggyőződéssé vált gyanúja, miszerint Athea egy olasz szobrászba szerelmes, kinek arczképe oly megragadó. A gyulékony féltés rögtön elfoglalá fáradt lelkét s hideglelős ingerültségbe hozta idegeit. Gyanakodó irígy kutatással keresé több-több bűnjeleit a művésznő ártatlan s szabados szerelmének. Egy bontatlan levél feküvék az iró porte-feuilleen, mely Athea kimenete óta érkezett. Lajos felkapta azt, de a pecsét s postabélyegről ráismert, hogy Gyapjasytól van. Az asztal jobb felén, egy bronz pirata lábai alatt csakugyan talált egy kis olasz levélkét, mely választ látszék várni, vagy válaszolás után kinn feledtetett. Szikrázó szemekkel olvasá tartalmát:

– Hű Atheám! Csillagom boldogsággal biztat. Művem bevégezém, melynek eszméje, tárgya, vésüje oly régtől sápasztott; s a kivitel annyira megnyeré a műbírák itéletét, miszerint nemcsak jelentékeny összeg ajánltaték érte a herczegi muzeum részéről, hanem híremet közelebb emeli a tiedhez, melynek hézagát végetlen szerelmem fogja betölteni. Húsz-harmincz nap alatt Pesten fog lenni boldog jegyesed Adrián s. k.

Vége, vége! kiáltá őrült kaczajjal, miközben a fejébe szökött vértől, mint egy villámsujtott megszédült.

Többé nem lehetett reménye a viszonzott szerelem bájos álmaihoz. A gyanú adattá lőn s a féltés fulánkja kétszeresen szúrt. Látta vetélytársa szépségét az arczképen, tökélyét a szoborműben, igaz érzelmét az egyszerű levélben. Érzé, miként ennyi előnynyel versenyezni úgysem lenne képes, ha vetélytársa birtokban nem volna. Ez végetlenűl megalázta Lajost s a gőg és fájdalom váltakozó harcza jelentőleg hatott a sokszor mutatkozó téboly fejletére.

Az öltöző asztalhoz indult, hogy égő homlokát meghűtse vízzel, de útközben, egy álló tükör visszaadá képét s megrettent. Soha e tükörben ily rém nem láttatá magát. Szemei égtek, de a törődött fény kisértően szegült meg azokban. Sápadt arcza csontjaihoz tapadt s benne itt-ott megvonaglék az ér. Kékedt ajka egymáshoz szorult s a lázas állapot egészen kiszárasztá azt. A tömött ragyogó haj gúnyosan látszék lefoszlani e rémábrázaton. Isten! mivé lettem egynehány hét alatt, gúnyolá magát elégületlenül s e gondolatba átok, dacz és menekvő ösztön vegyíté harczait.

Majd felkölt benne biztató negélylyel az aristokratiai gőg. Én ne birnék, ne akarnék-e versenyezni egy fajvértelen napszámos olaszszal, kinek minden érdeme egy berovátkolt kődarab? kérdé magától kevélyen. Nincs-e Athea családom iránt hálához kötve? Nem atyámnak köszönhet-e mindent, mit e színház könnyelmű tapsaiban bir? Oly magasság-e az üvöltő karzat hiú kegye, melyből lerántani egy trilleres torkot nem lehetne?… Most meglátá egy rakás ékszer közt azok némelyikét, mik gyanúsító színben kerültek ármánya által Athea birtokába… Ha ha ha! s nem hatalmamban van-e híre, jövendője, melytől a kőgyötrő olaszt elriasztanom oly kevésbe kerül?

Mind hiában! hol annyi vész, veszély, izgató gyalázat, féltés, vak szerelem rohan a szív ellen, mint Lajosnál: gőg és ész erőtlen fegyverek s a boszú és dacz muló hullámai után újolag felkölt lelkén a kerengő örvény, mindig siettetve a végőrültséget.

Azonban kocsirobogások kezdék végig töltni az utczákat. Színházból tértek haza a fogatok. A ház előtt, melyben Lajos kínlódék, megálla egy, az Athea bérkocsija, mely esős éjeken, játék után haza szokta szállítani. Gróf Szalárdy, Bettike utasítása szerint félviláguvá csavará le a lámpát s szokott helyre téve, dobogó, szívszorongó lélekzettel rejtezék a hálószoba ablakfüggönyei közé.

Alig volt ideje Lajosnak oly helyzetbe rendeznie magát, melyben a bizonytalan s tán hosszú idejű lappangást áruló nesz nélkül ki tudja állani; már kulcsnyitás hallatszék a salon lépcső felőli ajtajáról s mint könnyű lépteiről gyanítni lehete, Athea suhant által a szőnyegen, hogy a lámpa világát megnöveszsze. Nehány perczczel utána a kisérő szobalány nyitá be az ajtót, kinek a házmester cselédje segített behozni egy hosszú, fehér füles kosarat, Athea szerepruháinak hordtárát.

– Kisasszony! Betti beteg; mondá könnyeden a gömbölyű szobalány, miközben a küszöbtől visszabocsátva segédjét, a kosarat az ajtón behuzá.

– Mi baja szegénynek? kérdé részvéttel Athea, shawlját és kalapját átadva, hogy tegye el; s a hálóterem hátsó ajtaján eltávozék megnézni betegét.

– Hideg vagy mi leli, nem is tud beszélni, csak úgy makog, mint a nyúl az agár torkában; motyogá magában a szeles leányka s nagy sebbel-lobbal bezárta a salon külajtaját. Ha a kis leány nem szeleskedik, úgy észrevette volna, hogy az ajtó nincs kilincsbe téve s a zár nyelve nem ment a reteszfőbe, sőt észrevette volna azt is, hogy az ajtószárnyat alsó szegleténél egy somfa bot tartá vissza kilincsétől, de ő hebehurgyán sietett túl lenni kötelességein, hogy minél előbb ágyba mehessen;… de meg, hogy is gyaníthatott volna valakit lappangni a sötétséges folyosó öbölben, ő, ki mit sem tudhat arról: van-e a világon Rigó Ferke? és ha igen, vajjon hol járhat most? Tehát úgy hagyá az ajtót, a mint bezárta s a mint azt, egy magas spanyolfal, mely léghuzam ellen álla ott, eltakarta. Aztán pedig felvevé a lámpát s magával húzva a nagy ruhás kosárt, behátrált a hálószobába, hol is, betevén az ajtót, kezdte helyrerakni a színpadi ékszert s öltönyöket.

E közben visszatért Athea; a kebléhez tűzött egy pár virágszálat szép kontyába szúrta s bontani kezdé ruháit, esti otthonkáját kérve. Az átöltözés hamar történt. Talán sohasem volt e bájteremtés kecsesb, mint e pillanatban. Arcza sugárzék még a művészi fellelkesedéstől; szemei ragyogtak a diadal nemes örömében s vidáman remegtek a mosolygó ajak nedűs koráljai. Pongyolája, mint minden, mit visel, legválasztottabb ízlés. Halványsárga moirée-öltöny az, melynek rövid, bő ujjai s szétnyilt szárnyszegélye fehér atlaszszal van diszítve. Sugár derekát paszománynemű munka könnyűden ékíté s tömött zsinóröve hosszú fehér bojtokban ért alá térdein alúl. Ragyogó kontyának vastag fonadékát fehér gyöngyháló szorítja fel, melyet az esti szerep végjelenetében viselt s mely előfürtjeinek ruganyos hullámit szabadon ereszté fedetlen keblére.

Bájos fejecskéje kellemesen mozdult hattyú fehér nyakán; tekintetében üdv és nyájasság, termete könnyű és mozgékony, de minden mozdulatiban plasticai tökély s patriciusi méltóság.

– Készíts teát, ma nem vacsorálok: mondá a dolgait végző szobalánynak.

Az megtevé kötelességét s aludni ment.

Athea könnyűden félkönyökre fekvék a fehér divánkán s kisded ezüst bouilloirja alatt megigazítván a szeszlángot, egy szépirodalmi magyar művet vőn fel a nádfonatú asztalról. Ezt mérgesen szabdalja a parókás kritika, okvetlen jelesnek kell lennie; gondolá magában s míg vize felforrott, figyelve olvasá.

Midőn teáját megitta, iróasztalához ült, naplóját jegyezni. Leültekor a köntös tömött szövete meggyüremlék. Ő hátraszegé félig karcsú szép derekát s elefántcsont ujjaival végig egyengeté a vastag selyem kövér redőit. Gróf Szalárdy, ki az író- és öltözőasztal közti ablakban rejlék, az álló tükörből látta e jelenést a függöny nyilatán. Hajlás közben félre folyt az öltöny felső öble s a tükör védtelenül adá vissza a csábító vállat és szűz kebelt. Lajos remegve, lángoló szenvedélylyel nézte azt, de annyi csüggesztő lelki harczok és átmenetek után nem volt elég erős még ostromhoz fogni, vagy rettegett a tiszta erényt megtámadni, vagy várt, míg a zsákmány aludni tér s a késődő éjben mindent mély álom nyom.

A fentebbi csábító jelenet még egyszer ismétlé, sőt megtetézé magát, midőn a gyönyörű Athea, elejtett kendője után földig hajola s a szétvált öltöny egy hosszú habvonalban mutatá ezen gyöngéd, lenge tejfinom termetkét, melynek minden domborodása gömbölyű, kemény s ragyogó fehér volt, mint a művész keze alatt megalakult márvány. Hajlásában felnyomódott a tiszta vér, s keblén és arczain ingerlő pirt huzott el, mely nem volt sötétebb, mint a szeméremé s megvilágítá kissé emelkedő, rózsás és átlátszó finom orrlyukait, miknek hevült lehellete az eleven vérű hölgy szerelmében annyira boldogít.

Lajos szinte földig alélt a csábos ingerek által költött vágyban s irígy féltékenyen harapta egymásba ajkait, midőn ében fürteiben a pár virágszálat a tükörből látta, mert felismeré benne a selyemuraknak megcsókolt virágát, melylyel ennyi bájra, ennyi égi ingerre foglalót adni reménylék.

Athea, midőn jegyezni akart, megpillantá Gyapjasy levelét. Ej ej, Betti feledé mondani, hogy levelem van; gondolá magában s felbontá azt hirtelen, következőt olvasva belőle:

«Édes gyámleányom! Lőbl Simon, mióta a debreczeni vásárban megmondogatám neki az igazat, halálos ellenemmé lőn. Összevásárlá kötelezvényeimet, miknek halasztásihoz más hitelezők kezében biztos reményem volt; s most megrohant a fizettetéssel, hogy tönkre tegyen. Én a megyei takarékpénztárnál kerestem kölcsönt, de a formák és szabályok betöltése előtt nem vehetem kézhez az összeget, pedig addig csőd alá juthatok. A többit már tudnám fedezni, csak négy ezer pengőre volna szükségem még. Te jól gazdálkodol, édes leányom, s hihetőleg van annyi készpénzed a takaréktárban vagy kezednél. Ha igen, s míg kölcsönömhöz jutok, nélkülözhető az, kedves szolgálatot tennél ősz atyádnak, ha őt a zavarból kiragadnád s megkimélnéd terhes perköltségektől birtokát, mely különben is fogadott gyermekim öröke leszen.

Egyébiránt csodálattal olvasom a hirlapokban dicsőségedet, s öröm-könyűkkel látom nevem halhatatlanságát teljesülni általad, kit egész lelkéből szeret és becsül: érzékeny atyád, Gyapjasy s. k.»

Athea magánkívül lőn örömében, hogy valamit tehet az emberek legjobbikáért; rögtön tollat ragadt, de várnia kelle, míg írhat, mert boldog könyűi akadályozák.

Lerakta karjáról a színpadon viselt karpereczeket, gróf Szalárdy ármányos ajándokit, miket átöltözésekor letenni feledett, s midőn érzelme könnyebbült, válaszolt.

«Köszönöm, drága jó atyám, hogy alkalmat nyujta a betöltött gyermeki kötelesség örömét élveznem. Küldjön vagy intézkedjék, a kivántató összeget minden perczben átadhatom.

Mi dicsőségemet illeti, azt egyedül a bőkezű gyámatyák legjobbikának köszöni hálás leánya Athea s. k.»

Aztán elővette naplóját, s bejegyzé mai történetét. Végpontúl ezt írá:

«Ma ismét énekeltem… Reszkettető éljen! zaj, tapsok, koszorúk… A világ dicsőségnek nevezi ezt… Rövid napjaimmal elmulik az, mint a harangszó az ünneppel…

Gróf Szalárdy folyvást baljóslatúbb nekem… Üldöz és fáraszt… Már valóságos rémem… Hugó Viktor jól ismerte az ily Claude Frollo-féle jellemeket… Én rettegek tőle…»

– Ne rettegj Esmaralda, tőled függ, hogy Claude, Phœbusod legyen? mondá e perczben háta megett egy hang, s a visszanéző Athea gróf Szalárdy előtt megborzadt.

– Ne rettegj, ne csodálkozzál, folytatá Lajos, az ijedtében elnémult leánynak. Rendkívüli merényt kelle választanom, mert nem volt már más út, öledbe juthatni; pedig birnom kell téged, óh Athea, ha gyalázat és rabláncz lenne is bérdíjam. Küzdtem a szenvedély vak hatalma ellen, tűrtem megvetésed emésztő gyötrelmét, segítségűl hivtam észt és Isteneket: de semmi sem állhat ellent kellemednek. Szánj meg, végy kegyedbe, fogadd el szerelmem… Mindenre kész vagyok… Alcibiad leszek: bűnben, ha eltaszítsz, erényben, ha szeretsz; s e határozott nyilatkozat közben karjaiba fonta Atheát.

A küzdő hölgyről övig lecsuszamlék az öltöny. Márvány válla nyakáig gyürődék, mint a galamb szárnya, mely kezedben vergődik. Pihegő emlőcskéjét csak az ing takarta, s kisded eperkéi átrózsáltak a vékony batiszton. Hajtekercse lefoszlék s az őt ölelő kar hóna alá szorult; fejecskéje hátraszegült a miatt, s liliom arczait zsákmányul fordítá megtámadójának. Lajos össze-vissza csókolta a védtelen ajkat, vállat, kebelt, szédítő kéjjel szíván magába a fáradt szűz lehellet fűszerét. Athea a harag és szemérem elszánt erejével rántotta el magát, s gyöngéd álla vérzett a karczolattól, melyet Lajos nyaktűje okoza.

– Távozzál vakmerő! kiáltá fuldokolva, miközben magára rángatá összetört ruháját. Azt kérdeném, nem álom-e e szemtelenség? ha önnel nem volna dolgom, kit az ég nemem ostorául, gyalázatául teremtett… Most megbüntethetném önt szigorún, megbélyegezhetném nevét, hivatalát, jövőjét; utczai kávéházi krónikák tárgyává tehetném, kényszeríthetném elhagyni Pestet, az országot; de kimélem saját becsületem, s megbocsátok gyáva önző, vak szenvedélyének… Távozzék e perczben… ha kétkedik, vége irgalmamnak!

– Nem úgy, nem úgy kevély Lucretia! válaszolá Lajos nyugalommal. Sokkal tovább mentem, hogy sem vissza léphetnék. Ennyi elszántság után vagy siker következik, vagy minden elvész… Ne ingerülj, ne lángoljon szemed, czélomat el akarom érni. Ha daczod harczol, erőszakom meggyőz. Míg nem birlak, ki nem lépek a küszöbödön; Isten engem úgy segéljen: s felhajtván a vetett ágy paplanát, vetkezni kezdett egy operatöredék fütyülése mellett.

A hideg gúny s vakmerő tökélet, melylyel ezt mondta és tevé Szalárdy, megrettenté Atheát. Látta, hogy itt átok vagy fenyítő szónoklat nem segít s nehogy minden szabadító úttal elkéssék, gyorsan ugrott a fehér divánkához, csengetéssel fellármázni alvó cselédeit.

– Ne siessen nagysád! mondá gúnymosolylyal Lajos. Gondoltam, hogy arra szüksége lesz, s előre levágtam a csengetyűzsinórt, azért méltóztatik azt hiában keresni.

Athea fokonként szorongóbb zavarba jött. Rémülettel látá, mily kiszámított terv, mennyi előkészület tétetik veszélyére, s ijedelme közben, alig tudva mit tesz, segélyért sikoltozék.

– Ne fáraszsza magát; folytatá Lajos az előbbi gúnyt. Ha elreked, el fogja veszteni a holnaputáni tapsokat. Úgy is hasztalan erőlködnék; ez elszigetelt szállás, e siket zugszoba, az elfüggönyzött ajtók és ablakok elnyelnek minden torokhangot, habár hasító trillerekben méltóztatnék is azt kiadni. Jobb, átadja magát, így titka itt marad a hálóteremben; a lármaütés, siker esetében is csak hírét temetné el.

Athea oda lett. Kétségbeesetten győződék meg a menekvés lehetetlenségéről, s a női gyöngédség végeszköze, könyűk eredtek szép szemeiből. De irgalmat kérni, esengni nem akart. Az erkölcsi fenség, önérző dacz, s mély utálat Lajos irányában nem engedék azt. A diván hátvánkosára könyökle, arczát kezeibe rejté s zokogva sírt.

E pillanatban csendes éjzene hangzott fel az utczáról. A selyemurak és több tisztelői adattak a dalnő üdvözletére fáklyás zenét.

Atheát meglepé a menekvés öröme, s villanyosan rohant az ablakhoz, hogy lekiáltson szabadításért. Lajos elállta útját, s lehetlenné tevé szándokát.

– Ha ha ha! mi kéj lesz nekem az üdvet élvezni, míg az ábrándos imádókat eső veri a hódoló trombita mellett; mondá csúfolódó gúnyélvvel, miközben ágyszélre tett lábát a zenéhez taktra billegeté, s lyoni nehéz nyakkendőjét oldozta.

Athea szörnyű haragba jött e hallatlan szemtelenség miatt s irasztalához futott, hogy tőrét felkapja, Lajos egy párducz-ugrással megelőzte őt, s elragadá előle a szabadító vasat.

Athea a kétség végfokán habozott. Ide s tova akart ugrani, szökni czél és irány nélkül, mint a vérező ebektől körbe fogott szarvas. Harag és megvetés forrt, égett szivében s fertőzetlen ajkaira szidalmakat hozott.

– Átkozott légy nemtelen nemes; mondá metsző éllel. Gazság és erőszak hatalmadba adott, de elébb megfojtom magamat, mintsem bűnöd undok díja lennék. Te feketébb példány vagy mindazoknál, kiket Kean, Mellville alakjában arczképez. Bemocskolod osztályod czímét, veszted a hivatalok hitelét, terjeszted a bűnt. Meglopod a hazát egy fiától, az értéki függetlenséget egy képviselőtől s elrontasz százakat mindenik vesztére. Henyélsz és tobzódol; aljasan használod eszedet, aljasan hányod ki pénzedet. Képmutató vagy,… gőgös,… alávaló. Engemet…

– Hagyd el, itt már jobban tudok én festeni; közbevág hideg szuró gúnynyal Szalárdy… Tégedet bélyegző gyanúba hoztalak. Megfosztottalak híredtől, gyalázatba hoztam erkölcsöd hitelét…

Athea borzasztó sejtelemmel kezdett figyelni; lent bájos nyugalommal hangzott az üdvözlő zene.

– Igen, igen, temetőbe vittem becsületed, folytatá közönyösen Lajos. A világ régóta azt hiszi, hogy ágyasom vagy. A pártfogás, melylyel atyám a színházhoz hozott; látogatásaim nálad; az ünnepedre virágimmal butorozott szobád; tapsom, koszorúm, irányodba cselédimnek nyilvánosan adott parancsaim, megvesztegetett cselédeid, a hozzáértőleg terjengetett hír, s ki tudná, mi minden alkalmi apróságok s mindennek ügyes, egybevágó szerkezete, hogy is ne tudta volna elhitetni azt, a gyanakvó s könnyelmű világgal? Van-e gentleman, ki ennyi adatnak hitelt ne adna? mert az asszonyoknak puszta szó is elég… Arczképed asztalomon állott, hajfürtödből szobahölgyed adott, s ömlengő leveled birtokomban van, melyben barátnédnak a legvonzódóbb hajlam érzelmiről teszesz vallomást… Na persze, hogy a czím elszakítva tőle… Az ékszerek, miket Henyéldy grófnétól és anyámtól kaptál, az én ajándokim. Ez általad gyakran viselt pereczeket, miket imént raktál le karodról, szobáimban látták estéző barátim, vadászom folyvást járt lakodba, mintha levélt és egyetmást hordana; bérkocsim egész éjeken állt házad előtt, mintha nálad volnék, s mindezt tudák azok, kiknek tudniok kelle, hogy szűzességed híre, osztályom előtt, végkép veszve legyen… Ma estve, e perczben szinte itt áll a szokott bérkocsi, hogy lássák vetélytársim, mikor tőled eltávozva beülök, s győzelmi indulót huzassanak üdvözlő zenéddel. És most e jól végig játszott szerepért drámai díjam vagy, mert mindent ezért tevék, hogy ha másképen nem akarsz, kétségbeesésből enyim légy.

Athea irtózott ezen embertől…

– Hát nincsen Isten, a ki megmentsen? kérdé magától sülyedten, s közel volt az elájuláshoz.

– De van, ki engemet küldött! kiáltá Rigó Ferke vad örömmel, ki a salon felől sarkig bevágott ajtó küszöbéről villámló szemekkel benézett.

Kezében égő gyertya, megette egész csoport ember, kiket a szomszéd lakokban felköltött, hogy Mariska gyilkosát meggyalázza.

Athea összerázkódék e véletlen jelenet miatt. A szabadulás magyarázhatlan közbejötte, az előbbi ismételt ijedelmek, a hírnév, becsület alattomos aláásása annyi egymást üző felváltó hatás harczai kimeriték erejét, s ájultan rogyott a divánra.

Haja leömlék, kapocstalan ruhája övig hullt, s a félmeztelen szűz, óvatlan zsákmánya lőn a kapzsi szemeknek. Ott fekvék mint egy rózsaszínnel belehelt márványkép beágazva azur erektől, s hosszú pillái két forró könnyre veték árnyaikat, mik reszketve függöttek bezárult szemein.

Lajos merev arczczal állott Rigó és a nézők ellenében. Oly ellentétű eszmék és érzelmek tolongtak lelkébe, hogy egyik sem tájékozhatá magát. Csak egy borzasztó bizonyossággal volt tisztában: miszerint minden veszve van. Ezen végmerényért mindent koczkáztatott; több remény már nincs, s vele czíme, tekintélye, becsülete elmerűlt, nevetségessé lőn.

Már magában a lélek természeti szerkezetében megvan azon sajátság, miszerint a tettenkapatásnál megrebben, jelenlétét veszti, csügged s poltronná lesz. Mennyire elősegíték azt Lajosnál a körülményi indokok. Ő régtől egy senyvesztő szenvedélyt hurczolt, mely mintegy fogainál aggaszkodék s függött vérzett szívén, s mely végtervét e pillanatra építé. Azonban az est folytában egymásra következett benső harczok, küzdelmek, a már régiebb eredetű s mai kitöréseinél meg-megújult téboly, az oly borzasztóan megsértett Athea engesztelhetlensége, a kalandját követendő közgúny s alázó hír, mely őt a jobb társaságból végkép kizárandja, a kijátszott önzés, mely neki egész éltében Istene volt, s maga e percz, e vérig ható botrány, mely Rigó Ferke vezérlete alatt a legalázóbb kifejlést nyerheti: annyira leverék, megzavarák lelkét, öntudatát, hogy remegve, terv és gondolat nélkül, a szó szoros értelmében gépileg állott és bámula a salon öblében félig világított arczokra, melyek mint valamely színházi közönség őt, az öngyalázatában szereplő szinészt, ingerülten és boszúra izgatottan nézték.

– De van, ki engemet küldött! – kiáltá Rigó Ferke.

– Ime urak és asszonyok, most látjátok őt; mondá Rigó Ferke kárélvező csufolódással, az oda vezetett csoporthoz fordúlva. Nézzétek meg jól, hogy ráismerjetek… Belülről ismeritek már. E szerencsétlen áldozat, az ájult leány, híven lefesté őt; önszája még jobban leírta magát s mi az ajtón által hallottuk azt. Megérdemlené az elfogatást; megérdemlené, hogy lerugdosva a lépcsőn, kivetve a kapun utczai ütleg és káromlás legyen bélyegző díja: ha sokkal nagyobb számadásom nem volna vele, hogysem ily aprósággal leróhatná.

Rigó Ferke egészen el volt ragadva. Sápadt képén piros foltok törtek ki s égő szemeihez borzasztóan állt a borotválatlan tüskés arcz. Egész tekintete magasztalt vala, a boszú és elégtét fanatismusa világolt azon. A körülállók jóváhagyólag suttogtak össze s várták a kifejlést. A zaj több házbelit idézett oda. Megjelent a két nőszemély is, s az áruló Betti reszketve közelíté meg ájult asszonyát.

– Nem ismersz úgy-e? kérdé Lajostól Rigó, tompa, komor hangon, melybe gúny és bőszültség az önmérsék erőtetésivel vala vegyítve; s vágott lábát az elibe vetett somfabotra foná, hogy reszkető mérgében biztosan állhasson.

Lajos merev butasággal, némán bámult rá. Összerezzent képe nyugalomban látszék, de szeme és átalakult vonási félreismerhetlenné tevék a csendes tébolyt.

– Pedig ismerhetnél, folytatá Rigó. Debreczenben viselte már pofád ezen ököl kék szedreit, mikor Mariskámból magadnak akartál csinálni menyasszonyt… Ha ha ha! most eljöttem lelkedre ütni kék szedreket, mik nem fognak oly hamar elmúlni.

A fagyos gúny hangja, a boszúállásbani bizonyosság s a czélzat találó fulánkja, úgy látszék, magához hozá egy pillanatra gróf Szalárdy eszét. Szemei Rigó Ferkére kapódtak, szemöldjeit gondolkozólag vonta homlokredőibe, s arczkifejezése feléberült. De a tájékozó öntudat rövid volt. Egy hirtelen rázkódás után visszaesék a félelmes tompa őrültségbe.

– Lám lám! ki hinné, hogy még mindig oly szerelmes vagy!? Ilyen az, ki jó húsban van… Tehát egyre másra új és új menyasszony?… Pedig te már házas ember vagy; neked már feleséged van, kit a templom küszöbéről tőlem elraboltál; s itt kiesve a gúny hideg modorából, bőszülten csikorítá össze fogait. De ismét erőt vőn, s az előbbi fagyos hangon folytatá: és lásd, feleséged reád vár az úri nyoszolyában. Szegény, nagyon fázik magában… Nem szép tőled így megfeledkezni róla… Jer, jer, ne várasd magadra, majd én elvezetlek.

Mi, kik tudjuk, mi történt Mariskával, s hol és minő nyoszolyában fekszik ő? borzasztót gyaníthatunk e készületből.

Lajos mindezt nem látszék hallani. Bomladó esze összes életdrámája töredékivel foglalkodék s eszmélet s figyelem nélkül álla ott közönyös hóborttal.

– Siess gyilkos!… indulj, ne várd, hogy kényszerítselek! rárivallt Rigó Ferke dühödten, s gróf Szalárdy, mint egy ijedt gyermek vagy vérig vert vad ló, engedelmesen indult meg zsarnoka előtt.

A bámész csoport útat nyitott maga közt, s a nélkül, hogy segítőleg vagy akadályozólag beleavatkoznék, hagyta fejlődni az eseményt. Betti előkeresé Lajos köpenykéjét, s ráveté úgy mint volt egy ingre; melyet a nyugvó tébolyodott, a nélkül, hogy magára igazítaná, hurczolt el vállain.

Az utczán bájosan hangzott az éjzene, a lépcsőn haladott a borzasztó menet, s Athea ezen ellentétek érzése nélkül, aluvá az ájultság álmát.

Midőn a kaput kinyiták, az éjzenei egész gyülevész tömeg kapzsian tekinte oda, hogy talán bizony Athea jöend közéjek; s meglepetve tátottak szájat a váratlan jelenet személyeire.

Túlról a fáklyafény hátterében nehány batard állott, melynek ablakin a páholybeli selyemurak arczaira lehetett ismerni. Gúny és kérdező kandiság látszék vonásikon, Rigó Ferkét fixirozák félszemű üvegeiken. Ki lehet ezen vatermörderes Dózsa György? minő viszony, és szövedék adta hatalmára Szalárdyt? miért és mi történhetik itt? kérdezék egymástól s minden kinevető viszketeg mellett is elborzadtak Lajos őrült vonásitól. Azonban nem akarva sem ellenségök dolgába, sem utczai éjbotrányba beleavatkozni, nehogy nevök s jelenlétök a hírrel érintkezésbe jőjön, előkelőségi katekizmusok szerint elhajtattak.

A tömeg azalatt tolongani kezdett. Zúgás, zaj, vihogás, csoportozó pártalakulások keletkezének mint ilyenkor szokott, de Szalárdyt senki sem sajnálta, mert vagy nem ismerék, vagy utálták őt.

Hadd lakoljon, ha megérdemli, mondogatták az ismeretlenek; úgy kell neki, bárcsak mind így járna, vélekedtek mások; no hiszen szép úr? megjegyzék néhány hírlaprágó politikusok, kik az éjzenéhez a szomszéd kávéházból jöttek. A csoport legnagyobb része azonban látvány tekintetéből kivánta a botrány növekedtét.

Lajos e közben, ideiglenesen legalább, magához jött. A fáklyalobogás, zaj, tolongás, hideg lég, s a tömött nedűvel szitáló eső élesen hatott érzékeire. Széttekinte szikrázó szemekkel, látta a kiváncsi gyülevész csoportot, a gúnyt és kárvágyat annyi üldöző arczon; eszébe jutott az est gyalázata, önmaga s a jelennek minden körülménye. Dühösségbe borult összeesett arcza, képére fordítá a köpenyke szárnyát, hogy álarczozza magát, s a cseléditől oly régen megjegyzett kapkodással rohant odarendelt bérkocsijához, melynek számát a fáklyavilágban meglátta.

Rigó Ferke alig érkezett nyomain, s a batard hágcsóján megfogta, hogy visszarántsa.

– Ne bántsd Ferke; mondá hátulról visszatartva Pisze Pista. A kocsis zsoldomban van, azaz retteg tőlünk, s oda hajt, hova mi akarunk jutni.

A kocsi elrobogott hátsó bakján ragadva Rigót s Pisze Pistát.

Midőn a királyi egyetem orvos-szaki épületéhez értek, megállott a kocsi. A két boszúálló előugrék a batard ajtajához, s a merev tekintetű őrültet, a nélkül, hogy ellentállna, vagy tájékozná magát, vaskarokkal ragadá be a hideg bonczterembe, melynek asztalán nagy kések és csonttörő kalapácsok közt, halott lepedőjében fekvék Mariska.

Az ajtó szele megcsapta a lefolyt faggyúgyertyát, s a megmozdult csontváz rémesen csörgött a lobogó világban. Lajos nem eszmélt arra, máskép lehetlen lett volna meg nem borzadnia.

Rigó Ferke bekulcsolá a zárt, s lehányta a kölcsönzött ruhákat. Nem nekem valók úgymond, nem eléggé dühödtnek érzem bennek magamat. Aztán felölté az obsitos rongyokat. Ezekben szenvedtem miattad, ezekben terveztem a boszút, ezekben akarom élvezni azt, mondá fogát csattogtatva Lajoshoz.

De ő nem érté azt. Mozdulatlanul maradt a ponton, hová veték vagy taszíták s tévelygő, félénk, zavaros szemekkel, nyúladt vadult arczczal nézett maga elé.

Ferke bőszülten boszankodék, midőn megismeré, hogy őrült. «Csak addig tudnám eszére hozni, míg a holttal megismerkedtetem;» imádkozék tombolva. Aztán karon ragadta a csendes bolondot s egész erőből megrázta őt… Lajos reá veté szemeit s arcza átalakult, mintha gondolat jelennék meg nála. Ferke még dühödtebben megrázta őt s «kelj fel, kelj fel, Athea itt van»! ordítá közel füleibe… Lajos arcza villanyos hirtelenséggel vérszínbe borult, szeme vadul villámlott, de az öntudat normális kifejezésével. «Hol van? hol van?» kiáltá megrendítő hangon.

– Pszt! alszik; sugá Ferke a leplezett halottra mutatva.

Lajos egy pillanatra elhivé, mert esze emléke ott kezdé gondolatát, hol az elhagyta őt, s Athea szobájában képzelé magát, kinek ájultára még jól emlékezék. De a csalódás rövid volt; körültekinte a szörnyű helyszínen, feszült orrlyukakkal szaglálta a rothadás bűzét s borzalommal rázkódék össze.

– Te hazudol, Athea nincs itt; megtámadá Ferkét s lerántotta leplét Mariskáról.

A bájos alakot elváltoztatá a halál. Jó barát sem ismert volna rá, nemhogy a tékozló csapodár, ki az arczokra rövid pillanatig szokott ránézni.

– Nem ismered ugy-e? pedig egykor szép volt, mint Athea; kiáltá Rigó Ferke keserűen, miközben Lajos kezét ropogásig szorítá. Az én Mariskám az, kit buja erőszakod gyalázatos halálba kergetett.

Lajos elsápadt s reszkete. Hihetőleg a hajdani alacsonyságokra gondolt, mert szemeit lesüté s a szégyenérzet csalhatlan bélyege mutatkozék rajta, utolsó fellobbanása a kihalt becsületnek. Rigó Ferkének diadalt adott a Lajos lelkét égető öntudat.

– Igen, Mariska az, folytatá újolag feldühült haraggal. Mariska, kiért most kezeim között vagy. Jól tudtad te azt, hogy rajtad boszút állok, s nézd, lábamat vágtam el, hogy soká ne várakoztassalak. Várhattál-e több udvariasságot egy bitang csavargótól, kit közkatonának kötéllel fogattál?!… Ha most boldog volnál, hozzá kötnélek e hullához élve eltemetni, hogy férgeivel tápláld magadat… Az Isten, ki az élő és halott sorsát ismeri, jól tudja, hogy azt érdemelnéd… De mivel nyomorult, igen nyomorult vagy: megelégszem azzal, hogy nyomoruságod neveljem. Kihirdetem jellemed rajzát, megismertetlek a világgal, s ha itthon befolyásod akadályozhatná azt, keresek országot, hol azt tehetem. Megbélyegzem multadat, bevágom jövődet, megfosztalak hivatalodtól, s a hon növendékeit irtózni tanitom nevedtől… És mivel kirablott kevélységed a születésben keres révfokot, hová a kárpótló remény zászlaját felütéd: elveendem születésedet. Adatokkal bizonyítom be, miként nem vagy gróf, nem vagy nemes, hanem egy pálinkaárusnő fattyú gyermeke, kit a magtalan Beatrice béres czimborája gróf Szalárdy György családjába lopott… Kivetkeztetlek családi igényeid hitéből, nevetséggé teszlek a fővilág előtt, letapodlak szenny és szemét közé, hova tartozol…

Rigó Ferke még tovább is kinzotta volna az őrültet lucidum intervallumában, de a születési kérdés catastrophája visszaejté Lajost tébolyába. Ez egyetlen vala, mit még birt, s az utolsó érdeknek is vége! A veszteség irtózatosan megragadta. Egyedül e hatás lőn még képes izgatottságát feljebb fokozni, s annyira túlszökteté azt, hogy elkezde fagylalón, kétségbe esve hahotázni. Athea! Athea!!! hangoztatá leirhatatlan kifejezéssel, mely egyszersmind a kín és a kaczaj felkiáltása volt. Aztán hirtelen összerogyott s alvék vagy ájult, vagy félholt vala.

Két óráig tartott e zsibbasztó tetszhalál. Midőn felébredt, rettegve, rángató szemekkel, felmerevült hajjal tekinte fektében körül. Aztán ólálkodó settenkedéssel, félvállról kémlelve, lábujjhegyen, de fogcsattogtatva kerülgeté a hullát, mint egy lesbeállott ragadozó… Hirtelen ráugrott, mint a párducz, s Athea!! kiáltá idegrázó hangon… Athea kelj fel!!! sikoltá mégegyszer s belemarkolva a halottba, erőszakosan rázta azt.

Gróf Szalárdy Lajos gyógyíthatlanul megőrült.

Egy példánya a temérdek korszaki társaknak, kik a drága időt, észt, vagyont, születést, a boldogság s boldogítás becses eszközeit, egyedül hiúság s feslett szenvedélyek rabjaivá teszik. Azon temérdek társaknak, kikről, (ha egyéniségük s eszközeik hiányában az előttünk álló tökélyig ki nem fejlhetnek is) jó lelkiismerettel elmondhatni, hogy többé vagy kevésbbé: őrültek.