XXXVI. (Két hulla.)

A fentebbi botrány, mint csepp a tengerben rég elmerült már a főváros egymásra toluló eseményi között, midőn néhány órányira Czeczilia lakától, egy népes magyar falu sáros utczájában, viaszvászonnal ekhózott zöld szekért vontatott, négy jó széltiben fogott ló.

A faluszélben, ős jegenyesorok s egy buja park lombborulatai közül ó franczia fedél emelkedett ki rozsdalepte bádog gombokkal, s a kert végén sugárkúpozatú sírbolt nyúladt fel, melynek bas-reliefjei felett a grófi koronán megaranyozott gombok remegőn fénylettek a megtört napsugárban.

A viaszvásznas szekér vontatva haladt az agyig érő sárban, messziről látszottak idefáradni a megrángatott lovak. A sovány kocsis egy hajdani livrée rongyaiban kuczorgott a szennyes lóharákon; s ez a hámok toldozott ósága, a szekéren avult örökös piszokkal, különös ellentétben álltak a tizenhat markos vérlovakhoz, melyekről a mostani gondtalanság nem volt még képes leveszteni a nemes eredet typusát.

Midőn a szekér a templom közelébe ért s egy iszapos kátyuban nagyot nyekkent, az ekhósátor oldalszárnyait kopott mázú fekete bot tolta kétfelé belülről, a nyilaton tömött vöröshajú szeplős arcz nézett ki borotválatlan állával, melynek őszbecsavarodott tüskéit nem igen tiszta gallérka környezé. A hunyorgató szem s álnok rókamosoly, mely e komoly arczot mintegy torzan világítá, oly ismerősnek látszik, miszerint bár azt töröttség s vénhedés senyveszté, ki Lőbl Simont, debreczeni vásárirodájában ügynökeire lesni látta volt, igen hajlandó, ezen emlékeztető alakban, őt magát keresni.

– Állj meg itt a deszka-kapus házánál; parancsolá kocsisának a vöröshajú arcz.

A szekér megállt egy tisztán meszelt kőkéményű ház előtt, mely a jobbágylakok sorában némi előkelőséggel díszelgett. Az ablakalatti kiskert lécz-rácsait délignyitó folyta be tömött szőnyegével, a csepegő hosszán teljes viola és fájvirág állongott gazdag füzériben, s a tornácz-ágason lopótök lógatta súlyos gyümölcseit. Egy tisztes tiszta öreg sárga őszhajakkal, fekete posztó házisapkában, egy ingben behúzó nadrágban hátratett kezekkel gyönyörködék a kert ágyai közt s itt ott gondosan takart ki a levelek közül egy-egy sárgadinnyét a nap melegének, vagy eligazítá az egymásba fonódó virágos indákat. Most félbehagyta bibelődéseit s a megállott szekér felé figyelt. Zömök termetű, sánta egyén szállott le arról, sötét bő kaputban, fekete mankóval támaszolva hónalját; s a kertben foglalkodó öreghez biczegett.

– Jó napot tiszteletes uram! nem tudja, itthon van-e a gróf? kérdezé a rácson keresztül.

A lelkész tetőtől talpig mérte az ismeretlen jövevényt, kinek vonásiban annyi visszataszítót talála s viszonozott üdvözlettel felelt.

– Nem tudom, honn van-e? mert hozzá senkinek sem szabad bemenni, mióta hivatalát letevé, engem is kitiltott: de úgy hiszem, itt lesz, mert a szomorú események óta sosem lépte át udvarküszöbét, s mint a hír beszéli, erős fogadást tőn, hogy életében nem is lépi azt át.

– S mint van megelégedve új sorsával? kérdé kárgúnyosan a mankós ember.

– Midőn a megtalált Szalárdy Ödönnek törvényes örökét visszaadá s hivataláról lemondott, színből legalább titkolta lelki csüggedtségét, felelé a lelkész; de mióta valami Lőbl Simon nevű gazember, uzsora és csalárd adósságok miatt csőd alá ejté, egyetlen fia pedig megőrült, borzasztó komor és zárkózott. Nem hallani róla, nem látja senki s épen azért azon gyanú kereng a környéken, hogy talán megbolondult, vagy megölte magát; annyival is inkább, mivel lélekismeret üldözné a Szalárdy Ödön ellen tett bűn miatt; mert olyan hír szárnyal, mintha megegyezéséből kínzotta volna azt a fogságba esett dr. Márk.

– Nem sejtette tiszteletes úr, hogy valami csempészett czikkelyek birtokában volna az exföldesúr? mi törvény szerint a csődtömeghez lenne sorozandó? mert az ily úrféle adósok, vagyis supplens bébillérjeik szeretnek, ha mit szép szerével lehet, védenczeik részére elkörmölni; kérdezé savanyodott arczczal a jövevény, kit a Lőblre ruházott «gazember» czím némileg érdekelni látszott.

– Nincs annak uram annyija se, mint a templom egerének; felelé a lelkész. Összeirtak nála a végrehajtáskor arany-ezüst edényt, bútort, fegyvert, még a felesleg ruhát is. Árveréskor aztán úgy vette meg igen magas áron Czeczilia, hogy haláláig használatul átengedje neki s ne vonhassák ki alula lepedőjét a zsidó hitelezők.

– Igy hát régi kényelmében maradt a bukott tékozló? kérdé az idegen irigy fogcsikorgatással, mit a lelkész nem vőn észre.

– Igen, mi a lakást és asztalát illeti, de különben most is mindenét elszedik. Minap árvereltek tőle saját udvarában négy szép angol lovat, inkább boszantásból mint kármentesítés végett.

A mankós ember rápillanta féloldalt angol lovaira, s undok öröm hunyorgott szemében. Ilyen az a gőgös főrendű nép; míg úr és tékozol, barátait is lenézi, ha tönkre jutott, elleneitől is kegyelmet fogad el; megjegyzé elégületlenül.

– Az nem igaz uram, viszonzá a lelkész, bátran szemébe nézve emberének. Czeczilia nem ellensége senkinek, s gróf Szalárdy György nem is akarta elfogadni ajánlatát. Csak addig szándéklott igénybe venni azt, míg grófnéjához költözik, vagy tőle évdíjat eszközöl.

– S Beatrice grófnő magához veendne egy bukott ősz férjet, vagy nyugzsoldot vet a kolduló rokkantnak?

– Egyiket sem tevé. Mitsem akar többé róla tudni; sőt válópert indított ellene, mint ki a mellékági örökösödés gyanújával, az árvahalász híres esetében, őt is beszennyezé, tékozló természeténél fogva pedig a grófnő vagyonát is végpusztulással fogná koczkáztatni.

– Hisz a jegyajándok Beatrice grófnő birtokában maradt; s öngyalázatául, még férje csődje előtt, azzal örök lemondást vallatott be, hogy a megcsalt hitelezők igényt ne próbáljanak ahhoz formálni… Oly dús feleség és kegyelemrágó férj?! gúnyolódék keserűen a mankós.

– Az öreg gróf rendkívül haragvék; folytatá a lelkész, Beatrice grófné arczképét kivetteté szobáiból, egész éjjeleket gondolkodva virrasztott, de biz őt senki sem szánta, miért vett idegent, ki fajtánkat megveti, pénzünket kihordja s egész családot elmagyartalanít.

– Azt sem sejté tiszteletes úr, nincs-e a grófnak valami lappangó jövedelmi-forrása, a húsz krajczár napi tartáson kívül, mit a törvény a csődtömegből részére elrendeli? mert úgy hallom, két cselédet tart, s úri módon főzet; kérdé folytatólag a szeplős idegen.

– A jószívű Czeczilia szánakodik rajta, s fizet számára évenkint kétezer pengő segélypénzt, mennyit ő özvegy tartásul, a mellékági javakból nekie fizetett.

– Aha! jó, hogy tudom; ez hát a tömeg jövedelméhez iratik, s a szegény hitelezők kielégitésére lehet fordítani.

– Nem lehet biz azt, közbevág a lelkész, mert Czeczilia egyenesen kiköté, miszerint csalárd uzsorások zsebét ő nem tömi, s adományát, mihelyt igénybe perlenék, rögtön megszüntetné.

– A hálátlan kígyó, hát így köszöni meg, hogy koldus korában hat ezer forintjáért négyet adtam neki?! mormogá magában a kérdezősködő; s a lelkész figyelme mind inkább érdekült, mi czél lehet e szorgoskodó tudakolásban?

– De mindenesetre érzi gróf Szalárdy, minő sorsot cserélt? mondá a zömök idegen ördögi mosolylyal.

– Élte levert s felettébb szomorú, csak egy remény látszik fentartani, miszerint tébolyodott fia kigyógyuland.

– Nem tudja még, hogy neki nincs gyermeke; mondá magában, érthetlenül a mankós.

– Mondogatni szokta öreg szolgájának: «fiamnak legalább grófi czímet hagyok örökül. Az ősi végrendelet e pontját betöltém, keressen ő kincset, betöltendve annak másik pontját, s hagyjon utódokat, hogy betöltsék a harmadik pontot… Óh ez mind meglehet, hisz ő meggyógyulhat, s akkor fiam van!» Ez álmodott öröm mutogat még neki egy biztató jövőt.

– Elvesszük azt! mormogá magában ismét az idegen s kaján vonásiban oly őszinte öröm fejezé ki magát, mintha övéinek boldogságát látná. S hát csak gazember az a Lőbl Simon? mondá aztán kötődő szeszélyben, mankójával felgyűrve ajkait s éles tekintetet szegezve a lelkészre.

– Még pedig országos; válaszolá ez.

– No hát íme, bemutatom, előtte látja őt; közbevág gőggel Lőbl Simon, megdöbbenteni akarólag e váratlan kifejlés által.

– Bár inkább a fán látnám; felelé nyugodtan a jámbor lelkész.

Úgy látszék, Lőbl Simon gyakorlatában volt efféle visszavágásoknak, mert hóna alá kapván mankóját, minden további perlekedés nélkül odább hordta magát, s a jegenyesorral szegélyezett uton, amaz ó fedelű kastélyhoz hajtatott.

A grófi lak körül egyetemes pusztulás látszott. A sáncz hantolása itt-ott omladozék s vedlett oszlopai közt száradó félben függött alá a loncz és fanzár. A kapufelek kőoroszlánai megtöredeztek, s a vaskapu dárdás rácsairól lepattogzott az egykori máz. A járatlan küszöb táján porcsin vert gyökeret, a park jegenyéi rakvák varjufészekkel, s idegen sertések turkáltak a vakolathullató kőfalak tövében.

Lőbl Simon kívül állított meg, a lakatolt kapun semmi fogatnak nem volt szabad behajtani; még maga is hosszú zörömbölés után juthatott be.

Az udvar egygyé volt olvasztva a parkkal, de ronda és néptelen, mintha kihaltak volna belőle. Gyom és szélhordta gaz szerteszét az úton, a fák alja terítve felszedetlen gyümölcscsel, komló és iszalag fojtogatá a nemes idegen fák sinlő koronáit, egy két veszendő verbena nyitogatá véletlen virágát, vagy magról költ georgina lengeté szomorúan színvesztett csillagát, míg fattyúhajtások, meténg és tövis közt vadultak el a legszebb díszbokrok. Az elkótyavetyélt szobrok talapjain fű nőtt és vadgyopár, a szökőkutak medre bepillézve zöld vizinyálkával, s a kerti házakból kitépett diszborítás helyén férgek s nedűs penész vonták be a falat. Istállók és kocsiszínek zárvák, a melegházak üvegszárnyai elhordva s bent csak tört cserepet, egy-két omlott ládát, vagy kiszáradt növénytövet mutattak a kirablott osztályok.

Mint elhagyott anya ült e pusztulás közepén az ősz kastély. A lakatlan szárnyak ablakredőnyei közt verebek fészkeltek, az álltány damaszt sátra szakadtan vitorlázott a szélben, üresen hasaltak ki az alsó ablaksor aggott rostélyai: csak a portale lépcsőzete volt tükörtiszta, nehány emeleti ablakon ragyogott át a szobák függönyzete, melyekbe szőnyeges lépcsők vezettek fel, de meleg égalji virágkarzat nélkül, nem úgy mint hajdan.

Legborzasztóbbá tevé azonban e puszta háztájat a magány és némaság. Semmi nesz, semmi jel, hogy itt ember tartózkodik, semmi élő állat a pusztító madarakon kívül, melynek serege a park ligeteiben szaporult. Egyetlen, mogorva, szótlan cseléddel találkozék Lőbl, ki, miután az utczaajtót hosszú dörömbölésre megnyitá, vászon csuhát ölte paszományos testére, s tovább tisztítá a portálén tölgyfába faragott czímert és koronát.

– Maga se kérd, se hall; végig néz az emberen mint egy gyilkos, s azután otthagyja mint szent Pál az oláhokat; mondá Lőbl Simon, oda menve a működő szolgához. Maga, hallja, goromba; pedig már alább hagyhatna vele, mert az csak nagy urak cselédjének competál; vagy még mindig nagy úrnak tarja gazdáját?

– Csak nagyobb, mint egy ilyen rühes zsidó; viszonzá mogorván, a mocskolódással megtámadott cseléd.

– Soha bizony! talán még be sem bocsátana, ha nem tudná, hogy nekem a törvény ahhoz jogot adott, körülnézni, mikor akarom, nem akadt-e adósomnak olyas tulajdona, mit tőle elvehetnék?… He he he! milyen nevetséges, én a nyakravalót kioldom nyakából, s ő mégis aranyozott koronagombjait csiszoltatja, hogy messze kifényeljenek az országútra.

– Te csiszolás nélkül is messze fogsz látszani, az igazság fáján; felelt az ura bántalmáért haragvó hű cseléd.

– Ha urad bukásáért szántál engem fára, úgy velem függnél, mert tudom, két kézzel dolgoztál egy zsebre, s azon zseb a te nadrágodon volt.

– Én megtakarítám a tékozló ajándokait, s mostan szolgálom őt bér nélkül; te a végső tönkig kirablád, s jelenleg boszú és gúnynyal zsarolod a nyomorban: itéld meg, hasonlik-e az első zsidó az utolsó cselédhez?

Lőbl Simonban forrott a méreg, hogy vele, ki a grófon szeszélye szerint szokott pajzánkodni, szolga így mer bánni; pedig már megszokhatta volna azt, épen úgy, mint mások ellenében; s annyival is inkább, minthogy jól érezte, miszerint ilynemű társalgást teljes tökéletesen megérdemel.

– Tessék velem közleni kérem, hol lappanghat a gazdája? nem reményleném, hogy ismét elbújt volna előlem; kérdé aztán metsző sarcasmussal az ingerült cselédtől.

– Uram ott lesz talán a sírbolt körül! de ha szokás szerint, boszantani jöttél s előttem gyalázod, bántod, keseríted: orrodat hasítom fel tövig, hogy jobban szaglálhass a rabolni való martalékok után.

Lőbl Simon perlekedés nélkül odább hordta magát, mint a lelkésztől, s egy gyertyánfasor sötétzöld sátrában a kijelölt hely felé indult. A sűrűbb lomb, a fekete árnyék alagúttá képezé e sétányt, s a hosszú boltozat nyilatán belátszék a sírbolt oszlopos talapzata, melyet gróf Szalárdy György az ifjúság, az álmok és remények szakában annyi gőggel és hiúsággal építe.

Lőbl kiért a sétány pinczéjéből, s szétnéze a halottak kastélya körül. Szalárdy ott volt. Mi, kik régen nem láttuk, alig ismerünk rá. Felettébb megőszült s kopaszodott; alig van halantéki és tarkója körül egy pár gyér koszorúcska maradvány-hajából. Himlőhelyes bőre még jobban elfekete-sárgult, arczai mélyen beestek, s ugyanazért elveszett vonásaiból ama kaján mosoly, mely képét hajdan kiállhatlanná tevé. Bandsal szemei megüvegesedtek, termete rokkant, s egész alakján látszik a gyengeség. De homlokát azért fönhordja, léptét és tartását, egész tekintetét kiirthatlanul bélyegzi a belerögzött kevélység. Magas kalap, fekete frakk, nadrág, fénymázas csizmák, fehér nyakravaló volt öltözéke, mint egész életében, s gomblyukában függött az annyira imádott rendkereszt. Balkarját csipejére tevé, nádbotra támasztva, s egy közelhozó csövön a napsugárkupozat basreliefjeiben gyönyörködött;… ennyire túl tudá vinni aristokratiai hiúságát a halálon.

– Ezen faragványokat elfeledtük a tömeghez iratni excellentiád! pedig azok nem a halottak tulajdonai, kik csupán sírjaikra és személyeikre nézve vétetnek a csőd alul. Le fogok vájatni minden szoborművet, úgyis én fizettem ki az árát, így legalább a veszett fejsze nyelében kapok valamit, s ennek értékén nem osztoznak a többi hitelezők; mondá Lőbl gúnyosan gróf Szalárdy Györgynek, miközben feltett kalappal közelébe került, s tobákkal kínálta az arany szelenczéből, melyet egykor tőle kapott ajándékban.

Gróf Szalárdy elsápadt a méreg és a meglepetés miatt; de megvetőleg nézte le az alacsony jellemet, s egy szóval sem felelt.

– Igen rossz aquisitor excellentiád, mióta lovait dobra üttettem; nem sejtek az ős telken olyas új szerzeményt, melynek értéke a dobos napi diját kifizetné… Apropos! akarja látni excellentiád legutolsó telivérjeit? itt vannak szekerembe fogva! szerszámaik nem igen csillogók az igaz, mert gróf Szalárdy György elcsalta tőlem a fényes hámra valót.

A gyengült öreg idegeit reszketésig izgatá ez átható sarcasmus, s felgombolá frakkját, hogy szabad léhlt vehessen a toluló vértől, s ismerve már Lőbl ördögi gúnyjait, a kastélyba indult, hogy cseléd legalább ne hallja megaláztatásait.

– He he he! még mindig oly finom fehérnemű?! ha ismeretlen látna bennünket, bizony nem gondolná, hogy bukott excellentiád a hitelezők haszonbérlőjétől haszonbérli tulajdon lakását, – mondá Lőbl, midőn a nyitott frakk alatt megpillantá a ragyogó mosású batiszt-inget, s angol piquet mellényt.

– Szolgálok mankómmal, ha gyengék lábai.

Gróf Szalárdy annyira ingerüle ez elégíthetlen szurkáló viszketeg miatt, hogy a nervositásba szinte megtántorodék, s nádbotjával tartá magát fel.

– Szolgálok mankómmal, ha gyengék lábai – mondá undok rókamosolylyal a zsidó. – Ni, bizony talán még haragszik érte!? azt hiszem, ily koldust, mint excellentiád, megillet a mankó, ha kopott is.

Az ősz aristokrata mindezt némán tűrte, de tört szemeiben villámlék a harag, s minden sugarában egy-egy fulánkja lövelt a boszúnak.

Azonban a kastélyba értek.

– Ezt a palotát minden esetre megtartom magamnak – mondá Lőbl Simon, midőn bemenetkor a portale ívei alatt szétnéze. – Kapujáról legyalultatom a főrendi czímert, s héber betűkkel helyébe metszetem a bibliából: nékem adád ellenem örökét… Valóban itt szellős fészke leend leprás nemzetségem szaporodásának! És bár bukott excellentiád tömegében nehány százezrem oda vesz: köszönetet szavazok azon dicsőségért, miszerint a pénzaristokratiát, születésinek gyengültével erősbítenem alkalmat adott, s kegyesen megengedi fényes örökébe költözni a pogányparaszt ivadékot, melyet onnan, – csőddobbal legalább, – soha sem lehetend kihajtani.

A hű szolga, ki már akkor, levetve vászon ruháját, paszományosan s tisztelgő állásban nyitá meg a kaput, szörnyen felingerült Lőbl szemtelenségein. – Engedje meg excellentiád nyakkal kivetnem e szabadalmas tolvajt, magamra vállalok minden következést, – mondá a hűség kitörő buzgalmával, s karjait a műtételhez irányozni készült.

Gróf Szalárdy sötéten elpirult szolgája előtt az uzsorás alázó bánásmódja miatt, de tilalmat inte az indítvány ellen, s gyorsan és némán haladt fel a széles lépcsőzeten, melynek magas kapuzatú téres világos öble, királyi menetnek is díszhelyt adhatna. A zsidó uzsorás és keresztény adósa, egy tágas előtermen keresztül bementek a roppant ebédlőbe. Egészen régi szerkezetében díszlett az. Sötét vérszín kamuka függönyök, a falkörön ragyogó szattyánnal borított rococo székek, roppant cseresznye asztal középen, két porczellán credenz egymás ellenében, posztós polczaikon rakvák arany-ezüst asztal-edényekkel, s lábközi padjaikon evőeszközök súlyos tokjaival, melyeknek társait, az edények legdrágábbjaival, Beatrice már régen Bécsbe vitette.

Mind e készületek, a parkett, s barna tölgy ajtószárnyak ragyogó tiszták, hogy az ember alig fogná meg, miként lehet egy vadász és szakácsból álló cselédszemélyzettel ily csint eszközölni, ha nem tudná, miszerint ez ebédlőn kívül, az ősz lakos egész osztálya csak két szobából áll, s egyetlen, vendégtelen személy szennye nem ad sok dolgot.

– Csak mégis jó olykor-olykor, hogy oly Czeczilia-féle irgalmas szív akad, legalább a más edényeiből jól lakhatik az ember, ha magáét eltékozolta már, – odaveté irigy gúnynyal Lőbl, az úri ezüstre sóvárgva tekintve.

Gróf Szalárdy a rejtett méreg lázasztó elfojtásával szótlan hallgatta őt, s gyorsan sietett szobájába, hogy bezárkózhassék, de mielőtt betolhatná a lövőzárt, Lőbl rányitá az ajtót s egész szemtelenséggel utána ment. Az ősz aristokrata megvető hahotával kaczagott, melyben a harag, telhetetlen gőg, s önszánalom csodás vegyülete volt kifejezve, aztán könyvet vőn, s egy Balzac végébe merítve magát, minden további ügyelet nélkül üldözőjére, olvasott. Lőbl arczátlanul járt-kelt szobájában, feltett kalappal. Nyitogatá a társzekrényeket, kihuzgált asztal- és irótárfiókokat, hányt-vetett, motozott mindenben mindenütt.

– Ehhez, – úgymond, – teljes jogom van, mert az ily csődbe került nemes szeret holmit elduggatni a hitelezők csalárd kijátszásával, s az ember, minden kémjei mellett is, alig képes rájok felügyelni, hogy holmi értékes dugárúkkal vásárt ne csapjanak.

Aztán végezve a kutatást, Szalárdyval szemben leült egy fauteuil-be, másikat támaszúl sáros csizmái alá húzott s a mankót és szagos kalapját az asztal arab szőnyegére téve, nyujtózó kényelemben kezdte fennszóval olvasni az előtte fekvő könyvek czímlapjait.

– XVI. Lajos. Stuart Mária. X. Károly. Napoleon… Úgy látszik excellentiád nagy rokonszenvvel viseltetik a bukottakhoz. He he he! csakhogy irtóztató különbség van a bosszúálló népek és csődbirák, a vesztett királypálcza s árverő dobnyél közt. Bukott excellentiád biztos lehet, miszerint históriáját ki sem tévesztendi azokéval össze.

Szalárdy türelme a kitörésig volt már felfokozva. Szerette volna e tomboló gazembert, aljas visszaéléseihez méltólag, meggyalázni vagy ölni, de jól tudta ő, mily széles körben kereng az őt kisérő hír, mennyi harapdáló ellensége van szerteszét, kiket bukása gyáva rágalomra bátorított, tudta, mily szégyen-regények keletkeznének a Lőbl Simonon állandó boszúból: s az önuralkodás ritka jellemével visszatartóztatá kitörő ösztönét.

– Tegye le most excellentiád a könyvet, úgysem hiszem, hogy értené, mit olvas. Fontos conferentiára jöttem, végezzük el. Fogadja el indítványomat, tegyen egyszer legalább jót, mielőtt basreliefektől megkopasztandó sírjába becsuknák, – megszólalt kevés szünet után Lőbl, s orrára függesztvén szokott szemüvegét, kémlőleg szegé tekintetét adósára.

Inkább azon tapasztalni vágyó kandiságból, minő aljas tervvel akarja újabban megkisérteni ez ördögi szív? mint egyezkedési hajlam- vagy reményből tekinte Szalárdy Lőbl Simonra.

– Váljunk meg békével, – folytatá Lőbl. Egyezzék ki velem excellentiád, akkor többi hitelezőivel könnyen bánik s a csőd alól még életében kiszabadulhat. Elégítsen ki engemet, én módot, eszközt nyújtok… No, ne nézzen oly megvetőleg reám, most az egyszer sem kigúnyolni, sem megcsalni nem akarom. Én az excellentiád csődjében körülbelől háromszázezer pengő forintot fogok veszteni. Excellentiád kétszázezer pengőt s egy bécsi házat írt és adott jegyajándékul hűtlen grófnéjának. Perelje, vagy mit én kivihetek, titokban vegye vissza tőle az értéket, s adja nekem alattomban, a hitelezők tudta és sejtelme nélkül. Így én kármentesíttetem, s a többiek könnyebben tűrhetik a tönkre jutást.

Gróf Szalárdy szót sem váltott ezen alkuhoz, nemcsak mert törvényes oklevelében örökre lemonda jegyajándokáról, hanem sokkal kevélyebb fogalmai voltak az aristokratiai jellemre nézve, hogysem bárkinek adott mit, valaha visszavenni akarná.

– Mit kétkedik excellentiád? – sürgeté Lőbl. – Hisz efféle esetek a magyar pertárakban gyakran fordulnak elő. S ha mások tehetik, miért ne bukott méltóságod?

– Nyomorult, te a mások példájában akarsz tetteimnek törvényt szabni. Azt véled, jellememben, a szegényültség, gépies alárendeltséget fog előidézni?

– Ha ha ha, egy kevély koldus, egy csődbe futott csaló, ki jellemről beszél! – közbevág Lőbl metsző gúnyhangon, melybe némi éles harag vegyült. – Hja persze! excellentiátok katekismusa így szól: én a századot vezetni születtem, miért követnék mást? kövessenek mások. Miért cselekedném idegen fogalmak és hagyományok szerint? miért vennék szabályul mások által tervezett modort, miért tenném elibe a teremtést a teremtőnek, azaz magamnak, mert hisz erkölcsszabályt magamnak teremthetek? s ha tévesztenék is, mért ne lakoljak inkább a bűnbánat benső törvényszéke előtt, hogysem a majomi utánzás bornirt szerepében elköznapiasodjam? A la bonheur! tisztelném e magaskodó függetlenséget, ha holmi életunt udvarmesternőktől, vagy affectált komornyiktől eredő salon- és életszabályokat oly minorenuis kegyelettel, buta szolgaiassággal és szakmás szigorral nem követnének, ha kedély- s örömviláguk, – mely a cselekvés egész rendszerének czélja és jutalma, – oly kisszerű s nyomorú nem volna és ha ebbeli elfogultságuk annyira nem menne, miszerint, ha egy nem osztályukból származott, de szabad lelkű, eszű egyén köreikbe téved s majomkantusaikat felölteni vonakodik, őt pimasznak tartják, vagy félkegyelmű filkónak, ki a magas ízlet nemesb természetét nem képes felfogni.

Gróf Szalárdy csak nézett, mit akar ez az ember? s egész szórohamra egy szánó mosoly lőn a felelet.

– Sose nézze bukott excellentiád, csalt-e már más is úgy? hanem vegye vissza jegyajándokát s adja nekem, – folytatá Lőbl. – A vállalat nem oly nehéz mint minőnek látszik. Grófságod azt hiszi: mivel Beatrice a bécsi házat eladta, a pénz pedig sikkasztható dolog, lehetetlen leend a visszaperlendő értéket kinyomozni… Nem igaz, én mindent tudok. A ház övé, csakhogy idegen névre van írva, a kétszázezer pengő jegypénzből ötvenezer státuspapirosokra van beváltva, melyek a grófné iróasztalában feküsznek azon vasuti és gyárrészvényekkel együtt, melyeknek értéke ismét ötvenezer. Harminczezerben bír egy hiezingi kertet, mely színleg bizonyos Montaniére agg kisasszonyra tartozik, harminczezer uzsorában forog Kaen és Bergovics héber hajhászok kezein, tizenötezer a londoni életbiztosító intézetbe van fizetve, tizenötezer kamat nélküli kölcsön májor Hepfingnél, kivel a grófnő legtöbbször whistezik, s végre tízezer nagynénjénél, a vak herczegnőnél,… no persze, a végső pontokat sohsem látjuk… Hiszi-e már excellentiád, hogy mindent tudok, óh egy zsidó uzsorás mindent tud, ha kármentesítő csődtömeget kell összecsinálnia. Tudom, és fogom tudni, mikor, mi, miképen és kik által fog történni ezen összeg kezelése, forgalma, csűr-csavarása körül? De tudom én, mi tartóztatja excellentiádat. Nem akar saját osztálya előtt kislelkűnek látszani, nem akarja egykori nejét, fiának anyját koldusbotra juttatni. Persze, nem tudja, mily gyalázatosan megcsalá nőhűség fejében… Excellentiádnak nincs fia, az őrült gróf Szalárdy Lajos fattyuvér!

Az ősz aristokrata rendkívül felindult, s akarata ellen mohó figyelem ragadta meg.

– Igen, igen, excellentiádnak nincs fia! – ismétlé Lőbl. – Beatrice grófnő magtalan. Egy pálinkaárusnő fiát lopták alá, midőn tettetett terhét elszülte. Első férjét szintén így csalta meg. Kezemnél csomagostól vannak oklevelek, melyek hiteles ereje mellett egész országot oda lehetne itélni. Dr. Márk vallomásai nálam vannak, s mind azokéi, kik a vérkeverő bűnbe befolytak. Dr. Márk igen haragszik excellentiádra, mivel börtönéből ki nem szabadítá, s midőn egy szomszéd ország törvényszéke, régebbi bűntettek nyomozása végett elhurczoltatá, sokat vallott excellentiád ellen,… méltóztatik érteni? igen sokat! És ha tán szavaimban kétkednék, íme tessék, csak tessék meggyőződni e hiteles formákban kelt másolatokból, – veté hozzá ingerlőleg, miközben felgombolt kaputjából egy iratcsomót terjesztett adósa elébe. – Itt van tizenkilencz darab, orvos-, bába- és tanuvallomás Beatrice grófnő magtalanságáról, az álszülési ismételt merényről, lopott gyermekekről stb. stb. Tessék csak egyenkint szigorún megvizsgálni, ítélni, és úgy határozni. Azonban jó lesz mindenesetre ínyem szerint határozni, mivel dr. Márknak másnemű vallomásai és adatai is vannak kezeim közt, bizonyos holdkóros gyermek őrültté tétéről, szenvedéseiről, álhaláláról stb. Ugy hiszem, nem kell magyaráznom, ki lett légyen ezen mellékági holdkóros!?… de ne rettegjen excellentiád, ha jegyajándokát kezemre játszsza: általadom az okleveleket, melyek a bűnvádi kereset alapja lehetnek.

Gróf Szalárdy György megrendülve s villámgyorsan forgatá az okleveleket. Tehát csakugyan igaz! A nő, kit angyalául hozott, borzasztón megcsalá. Démona volt az, ki életét éhes önzésből kisérte, mint rabló ölyv a tengeri hajót. Rangot és hivatalt szerze, beiktatá a főrend osztályába, de tékozló túlságaival megbuktatá, hogy mindent elveszítsen. Pénzért adta képmutatásait, elátkozott méhe gyümölcseül fogada egy bitangot, hogy szomjának aranyakat hozzon. Hazudott esküjében, kétszinű volt a női hűségben, csalárd anyai szerelmében, pártütő a vészben. Vérlidércz, ki a velőn függ, s ha nincsen többé táp, odahagyja a kiszítt cadavert. Vége mindennek. Megszentelenítve, elrabolva a vigasztaló emlék, az egyetlen végkincs, mit a hajótört sors vele együtt partra vetett még, elmerülve a biztató révpart, mely fiának reménylett ivadékaiban, felvirágzó grófi nemzetséget mutatott. Az ősz áldozat hideg lelke felháborodék, s először életében kiesék sarkaiból, melyet mindig gőg és önmérséklet vonsúlya őrzött. A boszú és kijátszott hit vérforgató érzelmeivel állt harczban. Egészen kikelt szokott vonásaiból, más kép, más lélek, más egyéniség látszék váltakozni a mult helyére, teljes lénye mutatá, hogy irtóztató terv felett határoz.

Lőbl Simon gyönyörködve leste az elárult harczot, s hosszú szünet után, hunyorgó szemekkel, de telhető lágy hangon szólalt meg: – Most láthatja excellentiád, miszerint azon jegyajándokot, befolyása nélkül is, a csődtömeghez csatolhatnám, de azért kívánom titkos felléptét kieszközölni, mivel így nem kellend azon összegen a többi hitelezőkkel osztoznom, s excellentiád egy csapásra két legyet fog ütni, mert a mellett, hogy tőlem megszabadul, azokat is megfosztandja legerélyesebb támaszuktól… No, ugye-bár, vissza kell követelnie tulajdonát a hűtlen grófnétól?

– Igaza van Lőbl; vissza kell követelnem, – felelt gróf Szalárdy mélyen megindulva, s az uzsorás nagy álmélatára, mit soha nem tőn, barátságosan szorítá meg kezét.

Lőbl Simon kémlőleg nézett, nem fortély lappang-e e hirtelen átalakulásban, de a gróf oly szelíd, oly őszinte arczczal nézett huzamosan reá, miszerint vonásiban a legrókaibb kétely sem fedezhetett volna fel semmi mentalis reservatát. Meg van csalva, e mellett szükség kényszeríti, mért ne okosodnék meg, holott becsülete úgyis oda van? okoskodék Lőbl magában, s mivel saját tapasztalata szerint, a szív mindenféle alakuláson könnyen átesik, hinni kezdett az ősz diplomatának.

– Engedje át kérem e másolatokat, hogy használat végett áttehessem jogigazgatómhoz, – mondá aztán szivélyes hangon s némi mosolylyal a kegyelmes úr, miközben íróasztalához ment, s levélpapirt vőn.

– Ezer örömmel, – válaszolt mélyen meghajolva Lőbl, s a felbontott csomagot az iróasztalra tevé, hogy bepakolás végett kéznél legyen. – De úgy-e excellentiád, a visszavett jegyen egy hitelező sem fog velem osztozni? He he he! ne méltóztassék feledni, hogy a példabeszéd szerint kéz kezet mos. Még én fontos szolgálatot tehetek. Ha excellentiád megosztozik velem, én megbuktatok minden hitelezőt, s mi a tömegből követelésemen túl marad, kettecskénké lehet,… mit? – súgá sunnyogó macskaalázattal a nyomorú, ki mindenkiben önmagát itélve, biztosnak tartá adósát egyik aljasságból másikba ránthatni.

– Ugyan édes Lőbl, jegyezze fel csak azon adatokat, miket a grófnő kihelyezett pénzeiről elsorolt, – kéré nyájasan Szalárdy a zsidót.

Lőbl Simon mohón engedelmeskedék. Az érdek és telhetetlen remény mély és szorgos elfoglaltsággal tartá őt, s míg a főispánnak háttal, egy könyves asztalon elmerülve írt: addig gróf Szalárdy a titkos rugóval felnyitott nyilatkán, markába csempészett íróasztalából egy kisded érczszelenczét, s a nélkül, hogy Lőbl észrevenné vagy reá ügyelne, kiment az ebédlőbe, mintha ottan jeges vizet innék, vagy cseléd után nézne. Az ezüst edények közt kicsavará gyorsan a czukrozót, a finom czukorliszt közé vegyíté a szelencze tartalmát, bizonyos halvány port, s e műtétel közben összerázkodék, mint midőn az ember megborzad. Mindez egy percz alatt történt, s másik perczben már asztalánál üle Szalárdy és levelet írt:

«Amice! az idezárt másolatokat, – melyeknek eredetiét Lőbl Simon irományai közt fogja koboztatni, – oly meghagyással küldöm az úrhoz, tartsa kötelességének, tulajdonomat, alku vagy per útján, törvényengedte lehetőség szerint a hűtlen grófnétól visszaszerezni, őt, az örökségi jog magtalan álarczozóját, illető bűnvádnak és gyalázatnak átadni, s azon őrültet család-nevem bitorlásából törvényesen kiütni. Az összeget, ha visszasajátolása sikerülend, uzsorátlan hitelezőim vegyék, de semmi esetre Lőbl Simon vagy utódai, kinek vagy kiknek csődtömegem iránti igényeit, a kezében levő adatok, bizonyítványok és tanúvallomások erejével, az uzsorafenyítő törvények értelmében, itélet által megsemmisíttetni törekvendik az úr. Ezen meghagyásomat pedig oly szigorún és lelkiismeretesen hajtsa végre az úr, mintha végrendeletemet teljesítené. Így kívánja és rendeli jóakarója gróf Szalárdy György s. k.»

A jogkormányzó, kihez e levél czímezteték, jónevű nemes családból származott, tisztes ősz egyén, közbecsülésben álló hazafi és családatya, tiszta jellemű és vagyonos ember: mégis gróf Szalárdy soha más hangon és modorban mint leveléből kitűnik, vele nem érintkezék.

A levél be lőn pecsételve, az oklevelek hozzá csatoltattak, s a csomag azon parancscsal adaték a gróf vadászának, hogy hiteles gyalogkövet által rögtön küldje a megye székvárosába.

Lőbl Simon ragyogó arczczal köszönte az eljárást.

– Elvárom a sikert excellentiád, s azon esetre mindennemű szövetséges szolgálataimat előlegesen ajánlom, most pedig nem kívánok tovább terhére lenni, – mondá alázattal, s mankóját hóna alá véve távozni készült.

– Ne menjen Lőbl, legyen nálam ebéden, – marasztá nyájasan gróf Szalárdy György.

Lőbl Simon elbámult, s merev figyelemmel szemlélte a felfuvalkodott aristokratát, nem gúnyolódik-e? de annak arcza oly szelíd, szeretetsugárzó s tettetés nélküli volt, mint még soha sem.

– Ne ütközzék meg, fogadja el kegyeimet, melyeket, míg bővebben oszthatám vala, elvontam öntől. Látja Lőbl, mindketten megőszültünk, életünk folytonos egybeköttetésben folya le, s mégis ellenséges lábon állottunk egymással. Nem szép volna ez ellenszenvet a halálba átvinni, azért feltevém békében élni önnel, míg e földön még maradásom leend, – folytatá leereszkedőleg, s Lőbl hunyászkodását egy száraz mosolylyal bátorítva. – Maradjon nálam ebéden, feledjük a multat, kezdjünk meg együtt egy új életet s legyünk baráti egymásnak.

Az uzsorás alig vala képes tájékozni magát. Szeplős keze remegett a gróf fehér hideg ujjai közt, szemében a megalázó győzelem nemtelen öröme gerjengett, s tartózkodó bók és nyájasság közt ült le egy pamlagra.

– Megbocsát, hogy levelezésemet a postaóráig végeznem kell, olvasson addig valamit, – mondá az ősz adós hivatalszerű udvariassággal, s íróasztalához ült.

Gróf Szalárdy sokat, igen sokat jegyzett, melyeknek töredékei e könyv szövegébe iktatvák.

Lőbl Simon elgondolkodva ült a hallgatag csendben, s a grófot arczélben szemlélve, elmélkedék az átváltozás történetéről. Mérgezési terv gyanúja esze ágában sem fordult meg, hiszen a gróf mitsem tudott előre az ő eljöttéről, azóta szót sem cserélt cselédeivel, de meg gorombául, némán, megvetőleg fogadta őt s el akart előle zárkózni, hogy eltávolítsa.

Ellenben sok és természetes oka volt hinni, miszerint a megbukott aristokrata viselete rejtelmetlen, igaz, és őszinte, mert szükségszerű. Gróf Szalárdy György szövevényes bonyodalmaiban, barát és segély nélkül, ellenségitől körülvéve áll. Ha én akarom, gondolá magában, végkép veszve van; okirataim erejével halálos vád alá vehetem a mellékörökség miatti gyilkos szövetségért. Egyedül én vagyok, ki őt a bűndíj alul elvonhatja, s csődjéből kiragadhatom. Miért ne simulna hozzám s keresné kedvemet, miután megtanítám, hogy velem daczolni siralmas? miért lenne koldus szerepében folyvást kevély és megvető, hogy nagyobb-nagyobb nevetségül legyen? miért ne törekednék engemet magáévá tenni, holott általam még némi jövendőt remélhet? nincs-e nagy szüksége reám, neki, az erkölcsi halottnak, ki szégyenkő alatt zárt magányban eltemetve él, s számüzött lelkével véd és jóakarat, nyugalom és vigasz nélkül, neje- s gyermekétől kirabolva áll, ridegen elhagyatva, vész alatt mint a pusztai omladék? E győző okok mellé járul a nyugalmas hangulat, szelid, izgatottság nélküli arcz, melylyel a gróf jegyzeteit folytatá; s a mély és átadott merültség foglalkozásába, mely semmi álkodást, semmi gyanús tervet, s még kevésbbé borzasztó merényt sejteni nem engedett. Ugy, hogy Lőbl Simon egészen természetesnek és okszerűnek találva adósa viseletét, a csendet haszonüző ábrándokra fordítá, s jutalmas tervekkel kaczérkodott, melyekből egykor, – ha gróf Szalárdy csőd alul kijövén befolyásait visszanyerendi, s vele közkeresetre g’schäftelend, – nevezetes nyereséget húzhat.

Délután négy órakor jelenté a vadász, hogy a leves az asztalon van. A gróf összepecsételé jegyzeteit, s vendégével az ebédlőbe lépett. Csak egy személyre volt az asztal készítve; Szalárdy még egy terítéket parancsolt. A vadász tetőtől talpig gorombán végignézte Lőblt, s némán engedelmeskedék; Lőbl Simon daczoló gúnynyal mosolygott ellenségére, ki őt a portalénál ki akarta vetni, s most szolgálatára lenni kényszerül. Gróf Szalárdy nem hagyott Lőbl számára külön vizet és bort tenni, hogy az ő palaczkjaiból tölthessen, s valahogy gyanú ne keletkezzék rossz lelkében; és ezt a zsidó megkülönböztetésül fogadta. Az asztal, rendes szokás szerint, egészen ezüstre volt terítve; fel volt téve a nagy fontosságú czukrozó edény is. Az uzsorás jó izűen evett minden tálból. Nem győzte eléggé dicsérni az étkek válogatottságát s a műértő szakács ügyes tanát. Minden éteknél elmondta, miszerint olyasmit igen ritkán élvez; és az igaz is volt, mert becsületes ember nem ülteti soha asztalához, saját költségén pedig mindig fukarkodott jól enni.

Végre a pecsenye után, megjelent utolsó étekül a tészta. Omelette souffléet hoztak, melyhez sok czukrot szokott venni a gourmand izlés. Gróf Szalárdy minden remegés vagy színváltozás nélkül fogta a czukrozót, s vastagon behinté a nyalánk étket. Soha ily hideg határozottsággal senki a halált nem kezelte. Aztán maga számára vőn az étekből, s haszonhajtó tárgyról kezde beszélni, mely Lőbl Simont rendkívül érdeklé, hogy megcsalja figyelmét, vagy netán gyanakodó eszméletét a legfontosabb perczben. De arra nem volt szükség; az uzsorás teljesen el volt ámítva, hitt, bizott, remélt s jó adagot kivőn a czukros tésztából. Midőn látta a gróf, hogy sírásója mohón falja a halálos mérget, enni kezdett ő is nyugalommal, s folytatá a tárgyat biztos, bátor, öntudatos hangon.

– Vegyen még ebből a delicat nyalánkságból; Laurent hozd elő a tálat! mondá a főispán; midőn Simon a maradék czukorlisztet késhegyen szedte fel figyelem közben tányérja széléről.

Lőbl szerényen szabadkozék a kinálást elfogadni, de gróf Szalárdy, tányérjára rakta az egész maradékot, s vendéglátó szivességgel beczukrozta neki gazdagon; ráhintve az edényke egész tartalmát, hogy másnak veszélyt ne hagyjon abban.

Lőbl Simon mohó nyalánkolással falta azt fel.

Ebéd után kiparancsolá Szalárdy a vadászt s bezárta belőlről a terem ajtatát. A cseléd tudta, hogy ilyenkor nem szabad urát háborgatni. Aztán karon fogá Lőblt a főispán s szobájába vitte, s bezárta ajtaját, a kulcsot a légfütés nyilatba veté.

Lőbl megrettent e magyarázhatlan készület miatt, s mankót és kalapját véve, komoly esküvel állítá, miszerint okvetlen és haladék nélkül távoznia kell.

– Itt maradsz nyomorult;… itt kell maradnod! kiálta a boszuálló patricius, s kevély ajkairól ördögi vad kaczaj tört elő, melynek gúnyos hahotája megrázta a lelket és velőt.

Az uzsorás borzadva állott e végitéleti hang előtt, s szakadozott töredékben rettegve kérdezé: Minő erőszak az, mely engem maradni kényszerít?

– A halálos méreg, melyet ettél; felelt átszegő tűzszemekkel a gróf, s a velőtrázó kaczaj ismétlé magát ajkain.

– Gyilkos! felsikolta Lőbl, de e pillanatban szaggató kínok, égető rágás, s fojtogató görcsök teríték a földre.

A főispán keresztbe fonta karjait, s az elégtét vad élvezetével kisérte kínjait.

– Orvos, orvos! hörgé az emberek legirtóztatóbbika.

– Gyógyítson meg lélekismereted; válaszolt a tomboló ellenség.

– Papirt, papirt!… feljegyezni elásott kincseim helyét, hogy örökösim reá akadjanak; rebegé Lőbl egy pár percz mulva, gyengült, töredező halálos hangon.

– Adok, ha kincsed harmadát közczélokra hagyod; mondá gróf Szalárdy papir után nyulva.

– Inkább vesszen mind örök rejtekében!! hörgé a bűn és érdek átkozott vakrabja, s a fetrengő kínok tekergőzési közt, vadállati bőgésben fútta ki gyalázatos lelkét.

Gróf Szalárdy arczán, – kinek több időt engedett a méreg kevesebb adaga, Lőbl halálával megszűnt minden izgatottság. Nyugalom és szenvedélytelenség látszék csendes szemeiben, mint azéban szokott, ki békébe lépett önlelkével.

– Most már sírba szállhatok, mert ellenségem lábaimnál hűlt meg; mondá a méregszaggatástól gyengült, de nyugalmas hangon, s iróasztalához ment.

Bepecsételt jegyzeteit czímezé ahhoz, ki őt a világon legjobban szánta, vagy legkevesebbé gyűlölte, az angyallelkű Czecziliához. Aztán egy grófi koronával hímzett vánkost tevén feje alá, olvasó pamlagára feküvék, s a panasznak egy hangja, a kínnak egy mocczanása nélkül, nehány percz mulva végképen elaludt.

Harmadnap két hullát vittek ki a kipusztult kastélyból; egyiket a gróf Szalárdy családsírboltba, másikat a zsidó temetőbe; pénz- és születési aristokrata két hulláját, melynek mindenike már életében a polgári szerkezet erkölcsi hullája volt.